Megkérdeztük Farkas Pétert

Ha meghallja könyve címét, az emberek többsége az orleans-i szűzre gondol. Ám ön az 1479-től 1555-ig élt Kasztíliai avagy Őrült Johannáról írt prózát, aki leginkább arról nevezetes, hogy fiatalon elhunyt férje koporsójával 780 napon keresztül bolyongott, majd 46 évig toronyfogságban élt, ahová saját gyerekei záratták. Hol talált rá erre a személyre? Miért kezdte el izgatni a fantáziáját?

A kilencvenes évek elején egy rádióadásban hallottam róla. Szerelmi őrület, nekrofília, ezekre a "hívószavakra" figyeltem föl. Egy kicsit későn, mert azt nem sikerült kiderítenem, kiről esett szó valójában. A címszavakban hallott sorstörténet azonban bennem maradt. Néhány éve aztán elkezdtem egy kicsit kutakodni, ki állhat a történet mögött. Így találtam rá Johannára, és nem rendkívüli, de elképesztő történetére, tragédiájára.

Mi érdekelte leginkább Johannából? Az a történészek által mindmáig eldöntetlen kérdés, hogy vajon őrült volt-e vagy sem? Esetleg a nők mai szemszögből nézve hihetetlenül megalázó helyzete öt évszázaddal ezelőtt?

Évek óta foglalkoztat a kérdés, lehetséges-e valamilyen módon hangot adni olyan helyzeteknek, sorsoknak, amelyekből gyakorlatilag nem lehet "kibeszélni". Többször hivatkoztam már Giorgio Agambenre, aki azt mondja: nincs hangja a hang eltűnésének, illetve aki tanúságot akar tenni azok helyett, akiknek eltűnt a hangja, annak a tanúságtétel lehetetlenségéről kell tanúságot tennie. Johannában - miként a Nyolc percben vagy Kreatúrában - éppen ez a lehetetlenség érdekelt.  A történészek vagy a pszichiáterek többnyire zavaros vitája viszont a legcsekélyebb mértékben sem izgatott, a nők helyzete pedig, ha globálisan nézzük, nem változott lényegesen az elmúlt öt évszázadban sem.

Az emberek gépiesen viselkednek a könyvben. A test csak mechanizmus itt. És mintha mindenkinek előre meg lenne írva a sorsa, látszólag senkinek semmilyen mozgástere nincs. Ön hisz az eleve elrendelésben, abban, hogy sorsunkat igazából nem befolyásolhatjuk tetteinkkel - avagy így általánosságban nem, csak a bemutatott korra és személyekre érzi érvényesnek ezt az állítást?

Sorsunkat, valószínűleg, csak igen korlátozott mértékben befolyásolhatjuk. A Bhagavad Gitában nem tudom pontosan idézni, de körülbelül azt mondja Krisna Ardzsunának: Harcosnak születtél, harcosnak képeztek ki, tehát harcolnod kell. Egy irodalmi alak hitelességét - többek között - az adja a számomra, hogy nincs semmi lehetősége a sorsa, a sors elkerülésére. Az általam olvasott mai regények, elbeszélések többségében ezt például csak ritkán érzem. A felvonultatott alakok egy lehetséges élet sorsvariációját ábrázolják, a szükségszerűség kényszere nélkül. Ettől a pillanattól kezdve lehet a főhős érdekes, szórakoztató, cool, artisztikusan kidolgozott stb., de egy valami nem lesz: súlyos. És súly nélkül nincs jelentős alkotás. Nem az én dolgom Johanna irodalmi értékeinek meghatározása, alakja, sorsa azonban, az előzőekből következően, föltétlenül súlyos.

Az ábrázolt kor a 15. század vége és a 16. század első fele. Ez az időszak pluszban is érdekelte? Ha igen, miért? Mi fogta meg ebben a korban más évtizedekhez, -századokhoz képest? Vagy inkább „csak" Johanna személyes sorsa izgatta?

Az ábrázolt kor "pluszban" nem különösebben foglalkoztatott. Johanna egy általános figura, miként Johanna korának alaptulajdonságai sem rendkívüliek a történelemben.  A történelmi bestiárium ma ugyanúgy működik, ahogy működött ötszáz vagy ezer éve, és ahogy működni fog a történelem fennállásának végéig. Ennek értelmében a johannák is folyamatosan ott élnek a történelemben, csak nem mindig királynők, és nem mindig Kasztília a helyszín. Johanna személyes sorsában és a korban tehát elsősorban az általános, a "folyamatos jelen" érdekelt.

A regény utal Henry Purcell Arthur királyára, és legalább ennyire az ebből készített, a youtube-on is megtalálható Klaus Nomi-interpretációra, a The Cold Songra. Előbb a zenével találkozott? Vagy az már csak a Johanna utáni kutatások során került elő valamilyen úton-módon?

Klaus Nomival Johanna előtt találkoztam. Nomi rendkívül szuggesztív figura volt, ez egyébként fennmaradt lemezeiből nem nyilvánvaló. A Cold Song azonban mondhatni brutális erővel közvetíti személyiségét, tragikumát. Érdemes megfigyelni az ária utolsó taktusa utáni arckifejezését, az arc, a tekintet elborulását. Attól a pillanattól kezdve, hogy láttam ezt az arcot, tudtam, lesz még dolgom vele...

Ön a saját internetes oldalán részletesen kifejti, a szöveg hol mely szerző mely művére (lett légyen szó zenéről, festményről, könyvről) utal. Ez elég furcsa egy írótól, hiszen mintegy a kritikusok, irodalomtörténészek munkáját végzi el. Mi az oka az önelemzésnek? Esetleg az ön által beidézett alkotásoknak akart tisztelegni ezáltal? Vagy más motivációja volt?

A jegyzetelést, körülbelül huszonöt éve azért kezdtem el, mert eléggé rossz memóriám van, és nagyon lassan írok. Tehát gyakran elfelejtettem például a szöveg megírásásnak közepén, mit miért írtam az elején.  Aztán észrevettem, hogy a kommentárok vagy a csak egyszerűen följegyzett motívumok későbbi vizsgálata nem egyszer teljesen új irányba vitt el, vagy visszamenőleg értelmezett. Az internet elterjedésével aztán kézenfekvővé vált a jegyzetek használata, hiszen az olvasó így azonnal behívhatja akár az olvasás közben is az audiovizuális forrásokat. Arról nem is beszélve, hogy minden egyes megjegyzés egyben kapu is, átjáró a szövegtől el, más tájak felé. Ha visszatér az olvasó, jó, ha nem, az is jó. A harmadik szempont: nem akarok udvariatlan lenni, ezért aztán ha valakit erősen idézek, és még emlékszem is a forrásra, akkor lejegyzem.

A Johanna regény, kisregény avagy elbeszélés ön szerint? Terjedelme alapján legalábbis kétséges, melyik kategóriába sorolhatjuk be - már ha ez a kérdés egyáltalán lényeges...

A műfaji besorolás a számomra lényegtelen. Tudom, az elmúlt évtizedek "posztmodern" locsogása eléggé ellehetetlenítette a fogalmat, írásaimat, magamnak, mégis szövegnek nevezem.

Min dolgozik a Johanna megírása óta? Formálódóban van már egy újabb prózakötet? Mikorra várhatjuk az új könyvét?

Abban a szerencsés vagy szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy körülbelül a kilencvenes évek közepétől, amikor remélhetően csak időlegesen lemondtam hősies elhallgatási szándékaimról, kiderült, előreláthatóan életidőm végéig rendelkezem megírandó anyaggal, témával. Vagyis az egyik könyv befejezésének másnapján máris elkezdhetném a következőt. Szerencsére erről szó sincs. Az idő csak a hús szempontjából érdekel, ez sem önként történik, rákényszerülök. Természetesen állandóan formálódik bennem valami, de hogy abból két év múlva vagy tizenkét év múlva lesz megállapodott forma, nem tudom és nem is foglalkoztat különösebben. Pillanatnyilag egyébként a soron következő kölni meccs eredményén kívül a gyerekeim hatására készített facebook oldal további alakulása érdekel, vagyis lehetséges-e ezt a technológiailag és egyéb szempontból is elég korlátolt, de mégiscsak izgalmas szerszámot valami értelmes dologra is használnom, kiváltképp úgy, hogy éppen a lényegét, a kommunikációt akarom megkerülni.

(Darvasi Ferenc)