Megkérdeztük Grecsó Krisztiánt

Régen szeretnék veled interjút készíteni. De örülök, hogy megvártam ezt a regényedet. Mondtad egy interjúban, hogy a Mellettem elférsz cím a múltra utal. A múlt fér el az ember mellett.

Beleszületünk egy családba, gyerekként minden természetes, kamaszként lázadunk, felnőve megértjük és tudomásul vesszük, hogy léteznek bizonyos öröklöttségek. Családtörténeted mindnyájunké, szerethető közelségbe hozod a generációkat, valamiképp az örökkévalósággal kapcsol össze. Manapság nagyon is benne van a levegőben, hogy hatnak egymásra sorsok, egy sor alternatív pszichológiai módszert kínálnak a családban gyökerező, testileg és szociálisan is öröklődő probléma, betegség feloldására. Mi a véleményed erről?

Sokat hallottam ezekről a módszerekről, a családállításról mondjuk, de még egyiket sem próbáltam, és persze így nem ismerem őket igazán. Békéscsabán, a tanítóképzőben megismertük az akkori trendeket, akkor a drámapedagógia volt az újdonság, ki kellett játszanod magadból a múltat, de gyakorlatilag mindig ugyanarról beszélünk. Tisztázni kell a viszonyokat, felszínre hozni a történteket, és megbékélni velük, és persze magunkkal. Ezt a modern pszichológia előtti józan ész is így gondolta. Csabán, ahol annyi nemzetiség fájdalma, öröme, múltja él az emberekben, ez különösen fontos lenne. Hiszen a személyes múlt a közösséghez való tartozásról: kitelepítésről, elhurcolásról mesél.

Könyved fő témája, nekem úgy tűnik, az, hogy minden történet elmesélésre vár. A titkok feltárulásának természetrajzát láthatjuk. A nagymamád novellákat és verseket írt, regényt, naplót. Amit a te pályára kerülésed tett létjogosulttá. Ez nagyon izgalmas, mert bizony nem mindenkinek ír a nagymamája! Írod is a regényben, hogy „Olvasás közben figyeltem magam, hol dobog jobban a szívem, melyik részt unom, mely mondatoknál szorul el a torkom." Az ő írása volt az egyik kiindulópontod?

Nem a nagymamám önéletírása felől indultam, de használtam a szöveget. Sőt, idéztem is belőle. Szép szöveg, és még az életében publikálta is. A regény természetesen fikció, tehát én nem vagyok azonos az elbeszélővel. A regényben a főhős rácsodálkozik a naplóra, én sohasem felejtettem el a mamám önéletírását, begépeltem, és részenként leadtam a Szegvári Naplóba. Mama kortársai, a régi idős asszonyok nagy élvezettel olvasták, és mamának tekintélye lett a szövegek miatt. Joggal, nagyon szép írás. Szívesen belinkelném, de nincs fönt a neten. Talán nem is baj, nem kell, hogy minden fönt legyen.

Korunk Mikszáthjának neveznek, Móriczhoz is hasonlítanak, de stílusod nagyon jellemző rád. Sok izgalmas rétege van. Csak egy részt ragadnék ki, amikor Róza bekerül a családba és olyan „hrabaliasan" felkavarja a környék életét - és annál egy kicsit pikánsabb is. Hogyan hatnak prózádra az elődök, a kortársak?

Nagyon sokat merítek, tanulok, lopok, ötletelek, és persze élvezkedem, akár kortársakat, akár a klasszikusokat olvasom. Most van egy sorozatom a Metropol napilapban, minden megjelenő Mikszáth kötet elé írok egy miniesszét, kistárcát, mikor mennyire szubjektív a kedvem. Imádom. És persze alázatot is ad, látom én az emlegetett szerző életművét, és magamat, nem is mondom. A kortársakról szintén szívesen gondolkodom, olvasónaplót is vezetek, de a BárkaOnline-on nem is beszélhetnék másról, mint Szilasi László regényéről, ami nehéz olvasmány, veretes szöveg, de a csabai önismeret kötelező alapműve. Ahogy az egyik elbeszélő végigmegy a rendszerváltáskor az Andrássy úton, Istenem, az ragyogó! De az ötvenhatos legendás séta a tankok előtt, az is milyen szépen van megírva...

Létezik múltérzék, a tehetség az. Mondja az idős családi barát a könyvben. Kifejtenéd ezt bővebben?

Háát, ezt a szereplő mondja, és én nem biztos, hogy egyetértek vele. Ha létezik, se sok köze lehet a tehetséghez. Inkább egyfajta érzékenység. De én úgy látom, hogy a dicsőséges családfakutatáson túl valóban egyre többen keresik a saját identitásukat, helyüket a világban.

Sok elgondolkodtató mondatodat feljegyeztem, például azt, hogy nem figyelünk apáinkra eléggé, mert magunkkal vagyunk elfoglalva. Meg „A „mi lett volna, ha?" a legizgalmasabb értelmetlen kérdés." Aztán az, hogy mindenki maga dönt. Az is tetszik, hogy lekésünk valamiről, lekéssük egymást. A halál téma nagyon markáns. „Az ifjabbik Márton halála óta féltem, de nem a haláltól, hanem hogy elrontom" - idézem tőled. Mintha azt akarnád sugallni, ki mint él úgy hal. Fekete Vince is ilyesmit írt a blogján az apósával kapcsolatban. Mi a véleményed erről?

Hogy van akkora hiba, sajnos, amivel elmegy egy élet. Illetve van olyan pont, ahol az apró hibák sorozata kiad egy helyzetet, ahonnan nincs tovább. És ez egyszerre félelmetes és kétségbeejtő.

„Mindenkinek igaza van. Ebben az országban mindenkinek van igaza. És senki nem érti a másikét, a másik igazság nem igazság. Mindenki fél, a magyarok a cigányoktól és viszont. Ezért volt élvezetes megírni ezt a darabot. Amiért élni rossz itt" - mondtad a Cigányok című színdarab kapcsán. Tersánszky Józsi Jenő azonos című színdarabját írtad tovább a Katona József Színház felkérésére. Megtudtam, hogy a mában játszódó rész a próbákon formálódó és a dramaturgiát folyamatosan pontosító kísérlet volt. Milyen színházi szerzőnek lenni? Mik a terveid? Folytatódik a drámaírás?

Nem látok bele, de mintha úgy érzékelném, hogy a kortárs színházi világ is egyre inkább rendezőcentrikus lenne, minden a rendező felől indul. Vagyis ha egy rendező rád talál, van valami mániája, mondanivalója, őrülete, ami a tiéd is lehet, és megkeres vele, akkor tudtok együtt dolgozni. Azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy leülök írni egy drámát, és aztán házalok vele, hátha. És nem azért, mert megalázó lenne, hanem mert olyan hangsúlyos lett a rendezői nézőpont, az alkalmazás, az értelmezés.

(Szepesi Dóra)