Iancu Laurát kérdeztük az izgalomról, a félelemről és a vágyról

A nyomdagépek már leálltak, rögzített minden, kész a harmadik verseskönyv, a névtelen nap, ma lesz a bemutató. Az alkotói fázis lezárult, a befogadói még nem indulhatott el. A kettő közötti taktusnyi szünetben milyen érzéseid vannak? Hogyan várod a könyv megjelenését?

Hiányoznak a verseim. Kissé irányvesztett most az én, az egyetlen biztos menekülés a várakozás, és persze az írás. Nincsenek elvárásaim. A történet, ami kezdődik, már nem rólam szól.

Moldva két fiatal alkotót is adott a magyar irodalomnak a közelmúltban. És mindketten Budapesten éltek, ha jól tudom. Gábor Feliciával tartod a kapcsolatot? Vagy dolgoztok is közösen valamin?

Gábor Felicia két gyermek édesanyja. Káprázatos önéletírását pályázatra írta meg. A döbbenetes siker ellenére, amit a Csángó vagyok című könyvével aratott, a továbbiakban nem kíván írni. Lehet, hogy a kötet az elszakadás feldolgozása, a saját világ megteremtése „kényszeréből" született, de lehet, hogy író, költő lappang benne, aki egyszer feltör.

Moldva nagyon messze van, nyolcszáz-kilencszáz kilométerről szerves kapcsolatot tartani egy közösséggel nem lehet. Vagy lehet? Mikor mondod, hogy hazautazol, ha Budapestről Magyarfaluba, vagy ha visszafelé?

Életem minden helyzetében kerestem azt a csatornát, ami összeköt az eredeti közösségemmel. Az „elszakadás" és a visszaút kikövezése egy és ugyanaz a dolog. Valamennyi szakdolgozatot, néprajzi írást, könyvet, kulturális rendezvényt tudatosan a moldvai magyarságról írtam, és Moldvában szerveztem. A kutatói munkához hozzátartozik a terepmunka, évente két-három-négy hónapot otthon tartózkodom. Ezek a hónapok ellenben a megismerésről szólnak. A nap huszonnégy órájából húszat beszélgetéssel, megfigyeléssel töltök. Emlékszem rá, egyik nyáron édesanyámmal öt napom át nem váltottam szót, holott egy szobában aludtunk. Amikor hazaérkeztem ő már aludt, mire felébredtem már réges-régen valahol a földeken dolgozott. Bizonyos tekintetben jobban ismerem a közösséget, mint azok, akik állandó jelleggel együtt élnek. De lehet, hogy csak másik arcát mutatja felém a falu. Egyébként pedig az ember (tudatban persze), egy pillanatig sem szűnik meg annak lenni, akinek született, függetlenül attól, hogy fizikailag éppen hol tartózkodik. Ez nem valamiféle kibúvó válasz, inkább egy roppant kényes helyzet, amit sem irigyelni, sem megvetni nem ésszerű. Pillanatnyilag éppen az utazásban van a hazám. Egy kultúrához, egy nyelvhez, egy közösséghez tartozom, aminek a pontos földrajzi helyét egy konvencionális térképen nem tudom megjelölni.

Igen, mi ugyan költőként ismerünk, de közben neked  van (/épül) egy másik pályád is, néprajzkutatóként dolgozol. A művész ösztönösen kitalálja maga köré a világot, a kutató épp ezt nem teheti, ő csak rögzít, megmagyarázhat legfeljebb, de nem tesz, nem tehet hozzá semmit a megtapasztalhatóhoz. Ha nem is példa nélküli, de ritka az ilyen kettős elköteleződés. Hogyan fér meg benned a kétfajta minőség?

Az a gyanúm, hogy nincs steril (humán) tudomány, helyesebben az azt létrehozó kutató,mint szubjektum visz egyfajta szubjektivitást a tudományba. A művészetben is jobban vonz az, ha a tehetséghez tudós magatartás (azaz tudás) is társul. Nem a kettő ötvözésére teszek kísérletet, bár a két pálya gyakran összefut. A két diszciplínát nálam a (mindenkori) kérdés köti össze. A művészet azt kérdezi: miért (van valami)? A tudomány arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan (van valami)? Ezeket nem én választottam szét, ezek a kánonok már jelen voltak a világban, amikor megérkeztem. Az ember felismeri, hogy sem az egyik, sem a másik követéséből, sem a kettő ötvözéséből nem lehet összekotyvasztani az egyedül üdvös választ, ellenben a valóság összetettségének a kifejezésére mégiscsak az interdiszciplinaritás az alkalmas.

A névtelen nap olvasása után az volt az első gondolatom, hogy Mért bántják folyton ezt a szegény lányt? Ez egy boldogtalan líra, annak olvastatja magát. Tudjuk, persze, hogy minden krízis önismereti helyzet is, és (ebből adódóan) minden krízis líraszituáció, mert lehetőséget ad mutatni valami belsőt, rejtettet az emberi természetről. Mégis riasztó, ha egy fiatal nő ennyire egyneműen megvertnek, elhagyottnak mutatja az életét. Ráadásul minden kudarc, minden bántás megjelenítésében ott van a lírai beszélőnek (az énnek) az az elképesztő gesztusa, hogy  a elszenvedett sérelmek ellenére odafordul a világhoz, nyit, próbálkozik. Ennyire borús az élet?

Az írás, azt hiszem, nyelvteremtés, és persze világértelmezés is. Hogy az én nyelvemben több a sötét, a szomorú kifejezés, ha borongós ez a költészet, akkor az csakis azért lehet, mert a kérdések, amik írásra késztetnek - ezek szerint - komor kérdések. Számomra persze nem azok. A bánkódás, a szomorkodás, a szenvedés nem boldogság elleni merénylet. Ezek az érzelmek olyan világot teremtenek, amik sokkal inkább megjelenítik, érezhetővé teszik a létélményt. Mind a tudományban, mind a művészetben a dráma érdekelt. Az ellentmondásosság. Ha az írás copia verbum, a valóság sokszorosítása, reprodukálása, puszta szövegezése volna, valószínű, más szerszámhoz folyamodtam volna.

A verseid mögött egy instabil lélek képe rajzolódik ki. Az instabilitásnak része szokott lenni az időnkénti kitörés. Sose jutott eszedbe, hogy visszaütsz a világnak? Sose volt olyan gondolatod, hogy no, eddig kiszolgáltalak, kedves környezetem, mostantól viszont én fütyülök, te táncolsz?

Saját határaimat feszegetem, a világgal nem foglalkozom. Sem rendszerek, sem hagyományok hódolója nem vagyok. És rebellis alkat sem vagyok. Egymás mellett élünk a világgal. Jól érzem magam ebben a kiszolgáltatottságban. Ez nem rabság. Nézőpont kérdése, hogy ki a fütyölő, és ki a táncos. Ha a pillanat vakságától elszakadunk, pláne nem biztosak a szerepek.

Egy verseskönyv munkálataiban mindig izgalmas körülmény, hogy a szerző és a szerkesztő hogyan, milyen módon dolgozik együtt. A névtelen nap születésénél Pécsi Györgyi bábáskodott. Mesélnél valamit a közös munkáról?

Pécsi Györgyi rendelkezik egy nagyon fontos, ritka tulajdonsággal: mielőtt bármit is gondolna vagy mondana, hosszason töpreng, gondolkodik. Az egész ember egy gondolkodó lény. Kíváncsi, rákérdez az alkotás természetére, figyel a részletekre. Mindeme képességek nem csak az én esetemben hasznosak, de én különösen is jól jártam vele. Sem Pécsi Györgyinek, sem Szakolczay Lajosnak, sem a Kortárs Kiadónak nem kietlen szavakkal, hanem kezük nyomának a viselésével kívánok köszönetet mondani.

Költészeted nagyon is mai élményvilágból táplálkozik, mai embert mutat olvasójának. A versek formavilága azonban mintha átaludta volna a két posztmodern évtizedet. Az nyilvánvaló, hogy ez a poétika nem a közelmúlt magyar irodalmának mainstream ízlésirányaiból táplálkozik. Másféle tejen nevelkedtél. Milyenen? Mik azok az olvasmányélmények, amik meghatározták, meghatározzák a költői megszólalásaidat. Kik inspirálnak a (mai vagy múltbéli) pályatársak közül?

Sokáig bánkódtam azon, hogy Petőfi, Kányádi, Camus, Dosztojevszkij stb. még mondák formájában sem rakódott a világra, ahová születtem. Később aztán szégyenemben nem győztem eléggé bocsánatot kérni a moldvai magyar népköltészettől, amiért hátat fordítottam. Szépségével nem lehet betelni. Lehetséges, hogy van összefüggés a saját nyelvem és szemléletem, és a népballada, népdal metaforikus nyelve, világértelmezési módja és témái között. Zeneiskolába jártam, ahol minden egyéb tárgy csak akadály volt. Az irodalommal voltaképpen érettségi után találkoztam. Megigéző találkozás volt ez. Az egyéves egyetemi felkészítő alatt elvégeztem az I-XII. osztály magyar- és világirodalom részét. Az irodalmi hagyományok esetén is inkább a közös kérdések, formák és versek vonzottak, de volt, hogy jó néhány hónapig „együtt éltem" Pilinszky Jánossal, Hervay Gizellával, Paul Celannal. Úgy tűnik nekem, hogy ennek a világnak a lakótársait nem én választom. Mintha én lennék az, aki választva van.

Korábbi költészeteden is, ennek a kötetnek az anyagán is nagyon erősen érezni keresztény identitást. Nem csak az istenes verseken. Ahogy a hitvalló embernek minden gesztusán átsüt a Jézusban gyökerezés. Civil emberként se könnyű  ma hívőnek lenni, az úton maradni, valószínűleg sose volt könnyű, de ebben a nullára szekularizálódott jelenben mintha hatványozott lenne a rögösség. Vagy ki tudja.  És ha ez nem is sztétikai probléma, kérdés, az viszont már az, hogy művészként, költőként hogyan lehet  a jézusi elkötelezettséget hitelesen, működőképesen megjeleníteni. Mit gondolsz erről?

Vallásos kultúrában születtem. Igaz, egyre inkább úgy látom, hogy abból a kultúrából éppen a koherens vallás hiányzik és a hit az, ami jelen van. A transzcendenciára való reflexió nehézsége nem abban van, hogy korunkban a kérdés maga egy anakronisztikus valami, hanem abban, hogy: transzcendens. Számomra a hit szinonimája a kérdés. Soha nem megnyugtató válaszok, ideológiák után kutakodtam. Nem is kutakodtam. Egyszerűen mindaz, ami van, kérdésként jelenik meg előttem. A vallásos hagyományokból, a kereszténységből az ember vajmi keveset ért meg és még kevesebbet él meg. A világban való eligazodáshoz, különösen a világkép, filozófia tekintetében mindenkinek szüksége van támpontokra. A vallásos világkép semmivel nem könnyebb és nem egyszerűbb viszonyulási mód. Ha lehet: a legbonyolultabb - éppen ezért a legizgalmasabb. Én istenes verset még nem írtam. Mint ahogy ódát sem. Tetten érni próbáltam Valamit, de mindannyiszor homály szállt szememre, s a toll egészen más sorok írásában találta magát.

Irodalmi pályádnak, szakmai sorsodnak van egy halvány népmesei bája. Ahogyan a messzi távolból a legkisebb kisfiú (-leány) a királyi udvarba kerül, csodákat lát, neki is csodájára járnak, és ő tudja a választ a király megválaszolhatatlan kérdéseire, és sikeres, szárnyas kezek emelik - de éjszakánként disznóvágásról álmodik, meg a hamuban sült pogácsa íze után vágyakozik. Hogyan éled meg azt a hype-ot, ami az írószövetséges szakmai közösségben kibontakozik körülötted?

Belülről azért markánsabb a hús-vér szaga az életnek. Belül az ember a dolgok hajtóerejét mindenek előtt a munkában, az izgalomban, a félelemben és a vágyban látja. A múlt jelenvalósága és a jelen rétegzettsége valóban teremt egyfajta többdimenziós világot, több létezési módot. A közönség előtti személyes megjelenés az utóbbi egy-két évben jellemző, leginkább a könyvbemutatók kapcsán. A Magyar Írószövetségnek tagja vagyok. Az, hogy időnkét részt veszek egy-egy terv kivitelezésében, számomra megtiszteltetés, hiszen nagyon fontos feladatokat ellátó intézményről van szó. Az irodalom gyakorlati életéről van szó. Arról, ami a mi beszélgetésünkben is, itt és most történik.

Az utolsó kérdés teoretikus is, koncepciózus is. Elképzelek egy jövőbeni Iancu-kötetet, amelyben az örömköltészet az úr, amely belső békét, megnyugvást, felhőtlenséget üzen. Amely teleszájjal ránevet a világra. Milyen a(z) (jövőbeni) élete annak a Iancu Laurának, aki egy ilyen könyvet ír meg? Mi tenne boldoggá, miféle élet? Elgondolható ez?

Túlélni egy túlélhetetlennek tűnő történetet, és az arról szóló vers nem volna eléggé örömköltészet? Nagyon gyakran nevetek teleszájjal a világra, de ebből a viselkedésből valami miatt nem lesz költészet. Örömöt már tapasztaltam. Az öröm lehet egyfajta létállapot. Boldogság?A szót magát sem egészen értem. Túl egyszerű volna ebből arra következtetni, hogy akkor: boldogtalan vagyok. Ilyen kifejezés (állapot) pláne nincs. Örülök, hogy élek, és ehhez semmi más nem kell csak a létezés ténye. És ha ez a jövőben is így lesz, akkor az is elgondolható, hogy - ahogyan az eddig is történt - a költészet új szavakat ölt. A jövendöléshez nem értek, csak azt tudom, hogy a költészet: levegőm.

(Szabó Tibor Benjámin)

Főoldal