Erőszakmentes hóhérakasztás
- Szepesi Dórát kérdeztük a ködről, a feltöltő irodalomról meg a csipetnyi spiritualitásról  -

- A kortárs irodalom egyik rejtőzködő figurája vagy, annak tűnsz számomra - igazi ködlovagnak. Jelenléted a szakmában egyre erőteljesebb, most már nagyon sok helyen publikálsz beszélgetéseket, más szekunder anyagokat, újabban verseket is. A BárkaOnline-nak évek óta készíted a Megkérdeztük rovat kisinterjúit, a közelmúltban pedig egy megrázó erejű, Krasznahorkai Lászlóval készített beszélgetésedet hoztuk a nyomtatott Bárkában, tehát élő kapcsolat fűz a csabai szerkesztőséghez - mégis alig tudunk rólad valamit. Hogyan, mikor kerültél kapcsolatba az irodalommal? Mivel foglalkoztál korábban?

- Mindig is írtam. Író akartam lenni. Meg filmrendező, fotográfus, vagyis képíró, fényíró. (Lehet, hogy ködlovag?) Úgy gondolom, az írás foglalja leginkább magába mindazt, ami lenni szeretnék. Az íráshoz nem kell semmilyen apparátus, megírom és kész! Irodalomtanárnak készültem, tanítóképzőt végeztem. Két évig tanítottam, mára annyi maradt meg ebből, hogy felnőtteknek tanítom az alternatív főzést. Ez persze egészen más. Rendkívüli a maga nemében. Akár a mandalakészítés: gondosan és szépen elkészítjük az ételt, ami aztán egy pillanat alatt eltűnik... Újságíró vagyok. Korábban dolgoztam textilgyári üzemi lapnál, kamionos folyóiratnál, s közben szabadúszóként kulturális témákban írtam. Az újságírásban elég sok témát és műfajt ki lehet próbálni. De egyik sem olyan személyes, mint a szépirodalom. Mindig a személyességre vágytam. Tíz évvel ezelőtt része voltam az Előfutár csoportnak, fiatal képzőművészek, írók köre volt, kiadtunk egy folyóiratot, amiből egy szám jelent meg, és egy kis antológiát. Ezekben szerkesztettem, fordítottam, és akkor indult be a saját vers. Sose gondoltam, hogy magam verseket fogok írni, számomra ez a sors ajándéka. Ám ihletszünetekben jól esik másokkal beszélni arról, ki mit, miért és hogyan ír. Rengeteget tanulok a kortárs íróktól, költőktől. Nagyon örülök ezeknek a személyes vagy e-mailes találkozásoknak. Sosem csalódom, mindegyik találkozás újabb meglepetés. Egészségesen kifáraszt aztán feltölt. Sokat köszönhetek a Bárkának, évekkel ezelőtt felkeltettétek az érdeklődésemet, s vágytam a Bárkára (szimbolikusan is), aztán tessék, ti kértetek fel, hogy dolgozzak nektek!

- A beszélgetéseiddel kapcsolatos legerősebb személyes élményem az, hogy ezek a munkák a felkészültség mellett a szakmában szokatlanul erős empátiát sugároznak. A legkülönbözőbb beszédmódokkal, alkotói karakterekkel szemben tudsz nagyon elfogadó lenni, szinte minden műben képes vagy meglátni az értéket, minden beszélgetőpartnereddel közvetlen, egyedi viszonyt kialakítani. Miközben alkotóemberként is jelen vagy az irodalomban, tehát nyilván van egy saját, határozott képed arról, hogy milyen, hogy milyen legyen az érvényes irodalom mint formanyelv, mint üzenetbázis. Honnan eredeztethető ez a széles spektrumú elfogadóképesség, és hogyan tudod összeegyeztetni szerzői stílustörekvéseiddel?

- Sajnos, soha nem lehetek olyan felkészült, amilyen szeretnék. De az interjú előtt pontot kell tenni a kérdések végére. Az empátia sok mindenen átsegíti az embert. Igyekszem mindenkivel úgy találkozni, mintha régebbről ismerném. És ez így is van, az írásai sokat elárulnak a személyesből. Biztosan korral is jár, de én már tulajdonképpen senkinek sem akarok megfelelni. Lesz, ami lesz, én minden tőlem telhetőt megteszek. Érvényes irodalom, mint formanyelv? Üzenetbázis? A változatosság híve vagyok, szeretek olyat olvasni, amit akár én is megírhattam volna, ugyanakkor tudom, hogy én ezt így nem tudnám, nem is írnám. Ilyenkor örülök, hogy más megtette. Van olyan is, persze, ami nem tetszik, fáraszt, de ha az illetővel interjút kell készítenem, megpróbálok benne találni kapcsolódási pontot, s aztán megy, mint a karikacsapás. Ha receptet akarsz, kedvenc szellemi táplálékomhoz: legyen benne nagy adag humanizmus és legalább egy csipet spiritualitás, mert az megbolondítja.

- Ennek a kisinterjúnak van egy konkrét apropója is. A közelmúltban jelent meg a Boldog szülő - boldog gyermek című életmódkalauz, amelyet (Horváth Évával párban) társszerzőként jegyzel. A könyv egy meglehetősen radikális, radikálisan természetközeli létszemléletet kommunikál, sok esetben a nyugati civilizációtól és testképtől idegen pszichológiai, élettani magyarázatokkal. Össze tudnád foglalni a kötet legfontosabb üzeneteit, filozófiáját? Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel az életmóddal, miért tartod fontosnak?

- Újságíróként találkoztam az alternatív életmóddal. A személyre szabottságot, az oldottságot, meg a megfelelő tájékozódás utáni szabad döntést tartom benne követendőnek. A könyvben lévő radikalitás, amennyiben annak érzed, nem csak az enyém, a szerzőtársamé is. Ő Berlinben vezetett 10 évig egy makrobiotikus főzőiskolát, alternatív gyógymódok segítségével gyógyult, sokat tanultam tőle. Valóban, annyiban radikális, hogy fel akarjuk rázni a hozzánk fordulót, akárcsak Rilke, hogy „Változtasd meg élted!" Három közös könyvünk van a témakörben, amelyekben összeegyeztettük, kiegészítettük a nézeteinket. Nagyon élveztük ezt a munkát, inspiráltuk egymást. Négykezes, tandem, társasjáték, duó, ha úgy tetszik, amelyben nem a létrehozók a legfontosabbak, hanem maga az ügy. Minden a szóban forgó ügy érdekében történik! Hogy mikor mi az ügy, az más kérdés. Az irodalommal is ez a közös pont, és ott az „ügy" tényleg szóban forog. Maga a szó a táplálék. Mennyiféleképpen! No, ez az, ami mindig tovább lendíti az érdeklődésemet.

- A kötet preferálta életmód egyik fontos eleme a vegetarianizmus, ha jól értem. Úgy alakult az életem, hogy viszonylag sok vegetáriánus ember él a környezetemben, ezért van bennem egy erős érdeklődés ezzel kapcsolatban. Amikor valaki vallási meggyőződés miatt nem eszik húst, az viszonylag könnyen interpretálható, a szakrális törvények idiopátiás valamik, nem lehet, nem kell kérdéseket feltenni nekik. Más a helyzet bioéletmódból fakadó vegetarianizmussal. Mintha a ti könyvetek is azt sugallná, hogy a húsevés egy civilizációs elferdülés, a növényevéssel pedig visszatérhetünk egy természetesebb létformához. Miközben a vadászat és az állatok elfogyasztása a legtöbb nyugati kultúrában történelem előtti hagyomány, a magyar sódar nem civilizációs termék, hanem legősibb tradícióink egyike, sőt, már az Altamira-barlang falán is levadássza a jószágot az ős-európai férfi. De még tovább megyek. Számomra úgy tűnik, biológiailag-törzsfejlődésileg is a húsevéshez vagyunk kötve. Például nincs ezen a földön egyetlen növényevő faj sem, amelynek szemfoga lenne. Mert a szemfog a hús tépésére szolgál. Az embernek van szemfoga. Most akkor egy természetesebb állapothoz való visszatérés a vegetarianizmus, vagy attól való elszakadás? Hogyan jelenik meg ez a világképedben?

- Én még nem láttam olyan embert, akinek ragadozó állatéhoz hasonló szemfoga lenne, hacsak nem a sci-fi meg a fantasy irodalom figuráira gondolok. Szó se róla, fogazata szerint az ember mindenevő, de olvastam olyat is, hogy ezügyben a gyümölcsevő majmokkal vagyunk rokonságban. Húsos ételeket általában mindenki tud főzni. Az újdonság annak megmutatása, hogy állati fehérje nélkül is lehet (ha kell vagy ajánlatos) finom, ízletes, változatos és teljes értékű ételt készíteni. Ám a táplálkozásunk sem marad ugyanaz egész életünkben: mint ahogy az olvasói ízlésünk sem teljesen állandó. Nem voltam sosem semmiben bigott, tiszteletben tartom a vegetáriánusokat, mint ahogy az ősi húsevő kultúrákat is. Úgy tartom, az embernek korszakai vannak, de ha megkíván valamit, ostobaság utólag amiatt ostoroznia magát, hogy megette.  Ám egészségünk érdekében manapság megfontolandó, milyen és mennyi húst fogyasztunk. Irányokat mutatunk be, nem akarunk senkire semmit ráerőszakolni, ítélkezni, aggodalmat kelteni, csak egy kicsit felkavarni, ráébreszteni, hogy tájékozódjanak, és döntsenek mindig a legjobb belátásuk szerint. Már ez is bőven elég, ha az ember adott esetben a legjobb belátása szerint dönt. Játékosságra, kísérletezésre, kreativitásra is bíztatjuk az olvasókat. Nem mondok újdonságot azzal, hogy a keleti tanokból a spiritualitás szemléletét érdemes átvenni. Legfrappánsabban ez azt jelenti, hogy újra és újra tudjunk kapcsolódni a teremtő erőkkel, hogy az ehhez való erőt mindig képesek legyünk magunkban felébreszteni. Számomra az irodalom is lehet gyógyszer, amennyiben Novalis szerint a költő transzcendentális orvos: „Nagy céljának célja az ember önmaga fölé emelése." - idézem a Töredékekből. Így jelenik meg e kettő a világképemben, és kiegészíti egymást. Ha elegem van az irodalomból, makrózok egy jót, ha megunom azt, jöhet ismét az irodalom! És ez így megy a „végtelenségig" - amíg nem érzem, hogy most már jöhet a kipörgésgátló, a blokkolásgátló vagy a bubufék, - hogy ne feledjem autós újságírói gyökereimet sem...

- A Boldog szülő - boldog gyermek egy valódi boldogságkönyv. A szerzők azt üzenik, hogy a természet szabályszerűségeinek felismerésével, azokhoz alkalmazkodással egy harmonikusabb, stabilabb, élhetőbb élet alakítható ki. Olyan a világ körülöttünk, hogy benne szinte minden elem a boldogság ellen hat, ezért különösen fontosak az ilyen törekvések. A személyes életedben hogyan sikerül megtalálni a könyvből áradó belső békét? Hogyan tudod állandósítani a boldogságot?

- Állandósítani nem tudom - jelentkezzen nálam, aki tudja! Mivel csak egy dolog létezik, ami állandó, ez pedig a változás. Mindenki azt hiszi, hogy a boldogság valami egetverő dolog. Na persze, jól hiszi egyébként!, de eget verhetnek egészen csöpp, hétköznapi apróságok is. Mondjak egy receptet? Nem foglalkozom túl sokat a hiányaimmal. A lehetőségeimet figyelem inkább, azt, hogy mi az, ami megszólít, mit várnak, kérnek tőlem, - érdekes módon ez olyan sokszor van szinkronban saját törekvéseimmel -, és akkor minden tőlem telhetőt megteszek. Ugyanazzal az erővel lehetünk jól, mint amilyennel rosszul vagyunk - mondta Dicsőfi Endre, akinek a csoportjaiban évekig tanultam keleti technikákat, jógát, meditációt, csikungot. De ha rosszul vagyok, azt is megengedem magamnak. Lehetőleg persze csak rövid időre. A dolgok forgandók. Igen, azt hiszem, jól fogalmaztál, amikor azt írtad, ködlovag: sehol nincsen semmi és senki, csak maga a lovaglás. Biztos sokan, sokat írtak már e gondolat jegyében, - most csak Adyt idézem: „Új, s új lovat!" - de talán lehetne belőle még egy jó vers?

Szabó Tibor Benjámin

Főlap