Kolozsi Orsolya
Párhuzamos igazságok
Závada Pál: Pernye és fű
A nemrégiben hetvenedik születésnapját ünneplő Závada Pál legújabb kötete az eddigi életmű több darabjához hasonlóan testes, kiérlelt kötet. A 2024 végén napvilágot látott Pernye és fű ezúttal is az író történelmi múlt és a Viharsarok településeinek történetei iránti érdeklődését tükrözi, ezúttal az 1950 táján megsokasodó, kulákok ellen indult statáriális eljárások közé vezet, miközben a nyolcvanas évek legvégének értelmiségi közegét, miliőjét is bemutatja.
A regény egyik legfontosabb összetevőjét azok az interjúk jelentik, melyeket a szerző még akkor rögzített, amikor az azóta elhunyt Sipos András rendezővel közösen dolgoztak az 1989-ben bemutatott Statárium című dokumentumfilmen. Ezekre a valós szövegekre építi rá a fikciót, mely egyben egy másik idősíkot (az 1988-as esztendőt) is magával hoz a regénybe. Ebben az évben dolgozik ugyanis egy filmen egy történészekből, filmesekből, szociológusokból álló kis baráti társaság, melynek egyik tagja a hol egyes szám első személyben megszólaló, hol némi távolítással kívülről bemutatott elbeszélő, aki nem kevés ponton kínál azonosíthatóságot Závada Pállal (a csapat egyik vidéki bázisa például egy T. nevű település, melyet nem nehéz Tótkomlósként, az író szülőhelyeként azonosítani, főleg, hogy a borítón is Szüts Miklós akvarellje látható a tótkomlósi Száraz-érről).
A regénybeli film, a Rögtönítéletek rendezője Pfeifer Miklós, őt segíti a már említett, szociográfiákat író narrátoron kívül egy baráti házaspár, Fényes Andor és Edit, egy elvált grafikus, Kuthy Flóra, valamint az ő bátyja, Vilmos és volt férje, Bimbó Kálmán is. Ez a hol szorosabb, hol lazább kapcsolódásokkal összefércelt csapat ered az igazság nyomába és kezd nyomozásba az egykor a tárgyalásokon ügyvédként, ügyészként, bíróként vagy akár tanúként résztvevők, esetenként újságírók, szomszédok, rokonok visszaemlékezései alapján. Megpróbálják rekonstruálni a majd negyven évvel korábban történt eseteket, ami egyáltalán nem könnyű feladat, ráadásul a múlt értelmezésére rávetül a filmes csapat jelene, a rendszerváltás előtti évek értékrendje is. De nemcsak ezek miatt az időbeli rétegződések miatt bonyolult, és egyáltalán nem könnyű olvasmány Závada Pál regénye, hanem a hangok sokfélesége miatt is. Az ötvenes évek pereiről tanúskodó személyek mindegyike saját nézőpontjából látja és interpretálja a felderíteni és tisztázni kívánt eseményeket, és a nyolcvanas években is mindenki a saját szája íze szerint értelmezi azokat, és eldönthetetlen, kinek van igaza. Éppen emiatt a sokhangúság miatt nevezi a regényt Kardos András polifonikus szövegnek, méghozzá a bahtyini értelemben: „(…) a forma koncepciójában eleve világlátásnak, értéknek, tehát a formaelvnek a pluralitása áll, akkor a regény szerkezete, ezáltal az egész mű, akkor lesz sikeres, ha ez a világnézeti pluralizmus, ez a fajta tolerancia, az igazság többes számú létmódja a mű polifonikus szerkezetét eredményezi”. (Egy kifordult világ, Litera, 2024. október 24.)
A többszólamúság a regény alapvető szerkezeti jegye, az időben egymás mellé rendelt szólamok ráadásul a már említett időbeli távlatok miatt még egy későbbi időszak szólamaival is kiegészülnek, és mindez persze az igazság működésmódjára is rávilágít. Nemcsak az derül ki, hogy nincsen végérvényes igazság (még jóval az események után sem), hanem az is, hogy a nyomokat olvasók, legyenek akár kortársak, akár a későbbi idők emberei, képtelenek leválasztani vizsgálódásukról saját tapasztalataikat, (olvasmány)élményeiket, prekoncepcióikat, sőt, akár személyes temperamentumukat, aktuális élethelyzetüket. És persze az olvasót is kérdések elé állítják: kinek hihetünk? Annak, aki közelebb volt az ügyhöz? Annak, akinek látszólag nem voltak indítékai? Annak, aki szimpatikusabb a számunkra? Nem lehet tudni, a kérdések további kérdéseket szülnek, a bizonytalanság nemhogy oldódna, inkább egyre fokozódik, és a teljes regény alaphangulatát, a befogadói magatartást is meghatározza.
De melyek azok az ügyek, melyeknek a barátságok, sértődések, sőt, testi vonzalmak által is átjárt filmes stáb a nyomába ered? Három fontosabb ügy kerül a látóterükbe, ezeket járják alaposabban körül. Az egyik ezek közül Molnár Sándor harminchat holdas köröstarcsai földbirtokos esete, aki 1950. június 30-án Füzesgyarmatnál munka közben ebédet akar főzni egy bográcsban, de a véletlenül kipattanó szikra lángra lobbantja a száraz, füves határt. A rögtönítélő bíróság gondatlanság helyett szándékos gyújtogatást állapít meg, s mivel az ügy célja alapvetően az elrettentés, a férfit kötél általi halálra ítélik, majd az ítélet után, még aznap, július 15-én ki is végezik, és rövidesen a sógora is öngyilkos lesz. A második vizsgált perben szintén „gyújtogatás” történik, itt kisgyerekek kezébe kerül a gyufa, de a szülőket, Toronyi Jánost és Toronyi Jánosnét, és elsősorban az őket felbújtó birtokost, Dancsó Jánost vádolják, előbbieket tíz-tíz év börtönre, utóbbit életfogytiglani büntetésre ítélik, holott az okozott kár itt sem jelentős. A harmadik eset az elbeszélő által személyesen is ismert Lehoczky Pálé, akinek ismeretlen okból ég le a földje, ő ott sem tartózkodik, mégis halálbüntetésre ítélik, de a másik két esettel ellentétben neki egy kibúvót ajánlanak fel: „Azonban egy lehetőség kínálkozik, hogy a bőrét megmentse. (…) Ha fölajánlja szolgálatait az Államvédelmi Osztálynak titkos munka végzésére.” Megmenekülésének hatalmas ára van, melyet aztán élete végéig fizet. Feltételezhetően a per célja már eleve az, hogy valahogyan be tudják szervezni a kiváló beszéd- és íráskészségű, a helyieket nagyon jól ismerő embert.
Ebből a három történetből, és a velük kapcsolatban készült rengeteg interjúból nagyon sokat megtudunk az ötvenes évek elejének módszereiről, történelméről, megismerjük a társadalmi ellentéteket, az igazságszolgáltatás működését, a kisemberek kiszolgáltatottságát, az ÁVH eljárásait is. Az egyik jogász interjúalany, bizonyos Maróti László a Dancsó-per kapcsán sommásan így összegzi a tanulságot: „(…) a hatalom bírósági eszközökkel akart politikai és gazdasái problémákat megoldani, levezetni”. Ezekből, a szöveg legterjedelmesebb egységét adó interjúkból azonban nemcsak a társadalmi és politikai helyzet körvonalai rajzolódnak ki, hanem azok a személyes túlélési stratégiák, melyekkel az emberek túl akarták élni az időszakot, illetve azok az erkölcsi dilemmák, melyeket mérlegeltek döntéseik meghozatalánál. Voltak, akiknél magasan, voltak, akiknél alacsonyan volt ez az etikai mérce, a politikai rendszer kihívásaira, ahogy mindig, más-más reakciót adtak az emberek. Volt bíró, aki azon az áron sem akart ártani, hogy jól tudta, el fogják lehetetleníteni a karrierjét. Volt, aki megkötötte a maga kisebb kompromisszumait, de olyan is, aki látszólag érzéketlenül vagy hosszútávú haszon reményében áldozta fel mások életét. És persze az interjúkból a statárium intézményére, a statáriális bíróságok működésének szabályaira is rálátunk, így csak egyetérthetünk az elbeszélővel, aki a következőket állapítja meg: „A statárium a hatalmi önkény hiszériájának a keménykezű, de igazságos télkező pózában való tetszelgése. (…) a statárium az azonnali falhoz állítás és kivégzés törvényesített formája. A felkoncolásé. A statárium igazságszolgáltatási botrány. Botrány, hogy létezhet, hogy törvényesként legitimálhatja magát, hogy a rendelet szerint nem minősül sem önkényesnek, sem jogtiprónak, sem embertelennek. Ellenkezőleg: a társadalom jogos önvédelmének, elfogulatlan igazságosztásnak. A statárium bbotrány akkor is, ha vádja nem koncepciós, eljárása pedig nem törvénysértő. Hát még ha az.”
Az talán az eddigi rövid ismertetésből is látható, hogy a sűrű, összetett szerkezetű könyv számos problémát vet fel szimultán, egybeépítve ezeket. Épp ez a sokféleség, árnyaltság az oka annak is, hogy a regény nehezen kényszeríthető egyetlen műfajba, egyetlen címke alá. „Hatalmas történelmi tabló, kulcsregény, családregény, doku- vagy autofikció is lehet Závada Pál legutóbbi regénye, ha mindenáron kategorizálni akarjuk” – írja kritikájában Deczki Sarolta. (Bili a derékra kötve, Élet és Irodalom, 2024. december 13.) Mindezek mellett pedig akár még a krimi egyes sajátságait is felfedezhetjük a szövegen, hiszen valódi nyomozás zajlik, miközben a filmes stáb az eseményeket rekonstruálja.
Az olvasó számára nem áll össze a nagy kép, a kerek egész, legalábbis nagyon sokáig nem. A szálak széttartanak, nemcsak a múltbeli ügyekről készült interjúk, de annak értelmezései is, továbbá a regénybeli jelen, a nyolcvanas évek végének leírásai is, a stáb tagjai között lévő bonyolult és szövevényes érzelmi viszonyok, valamint az egyes stábtagok családi történetei. Mozaikdarabkákat látunk, melyeket próbálunk egymáshoz illesztgetni, és ez az illesztés hol sikerül, hol nem. A könyv legvégén aztán mégiscsak létrejön valamilyen egység, láthatóvá válik, milyen kötődések vezették a film készítőit az ügyek irányába, milyen személyes, mélyen eltemetett családi történetek törtek a felszínre a közös munka során, de teljes lekerekítésre és minden szál elvarrására nem kerül sor. Hiába érünk ugyanis a könyv végére és értünk meg sok mindent, teljesen megnyugtatóan nem tudjuk lezárni magunkban az összes megnyitott problémát. Derengenek összefüggések, de maradnak bőven kérdőjelek, és fontos is, hogy maradjanak. Mert éppen ezek jelzik azt a feloldhatatlan bizonytalanságot, mely az igazság keresését kíséri. Závada Pál, a Pernye és fű lapjain, ahogy korábban oly sokszor, most is alámerült a múltban, valóságos történeteit némi fikcióval vegyítve megmutatta nemcsak történelmi múltunk két fontos időszakát, hanem azt is, hogy az igazság mennyire szubjektív és személyes dolog. Az egyéni értelmezések sokféleségével illusztrálta, milyen nehéz, ha nem lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki az igazság nyomába ered.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
