Fekete J. József

A részvilágok otthontalanságáról

Füzi László: A középpont hiánya

Füzi László öntörvényű jelenségként tételezi az irodalmat, ám akár irodalomtörténészként, akár kritikusként, akár szerkesztőként, akár íróként beszél az irodalomról, soha nem annak autochton jellegét helyezi előtérbe, hanem együtt kezeli azt az irodalmi alkotás létrejöttében számot tevő körülményekkel, tényezőkkel. A történelemmel például, a társadalmi körülményekkel, a szerző személyével, a műnek az életműben elfoglalt helyével, az irodalom társadalmi megbecsülésével, az irodalom és a siker összefüggéseivel - „Siker az irodalomban: a mű, a munka megteremtésének sikere." (253.) - ne soroljam tovább. A Németh Lászlóról írt monográfiájának címe, Alkat és mű, beszédesen utal a mű és a művön kívüli terek egymáshoz közelítési szándékáról. Mielőtt is bárki téves következtetést vonna le a fenti mondatokból, három dologra kell emlékeztetnem: 1. Füzi László minden írásában elkülöníti azt, ami irodalom, azt, ami a mű, attól, ami nem irodalom, de része lehetett az irodalmi mű megképződésében; 2. tudatában van annak, hogy a változások és az átalakulás eseménysorozatában a műről leszakadni látszik mindaz, ami nem irodalom, amit irodalmon kívüli jelenségként érzékelünk, illetve nem óhajtunk róla az irodalom közegében tudomást venni; 3. Füzi azt is pontosan tudja, hogy a szöveg viszont még nem biztos, hogy irodalom, abból, hogy valaki valamit ír, még nem feltétlenül születik mű. Voltaképpen e három dologról szólnak mostani kötetének esszéi, tanulmányai, írásai, aminek címét - A középpont hiánya - Sáfrány Attila ihlető tanulmányának egyik mondatából emelte ki.

A hiány tapasztalata - a huszadik századi, különösen a szerző által kedvelt, a 30-as évek köré sorolható alkotóknak a Semmi egzisztenciális tapasztalatával szembesülő, szembesítő műveinek megerősítése nyomán - élménykörének középpontja (lám, mégiscsak létezik középpont), egyben írásainak vezérmotívuma is. A József Attila, Németh László és Márai Sándor gondolkodói alkatáról írt párhuzamos tanulmányokat egybefogó, A Semmi közelében (2003) kötet esetében ez szembeötlő, de ugyanezzel a tematikával találkozik a három év naplóbejegyzéseit közreadó Lakatlan sziget I-III. (2000), a Maszkok, terek (2005) és a jelen kötet olvasója is. Azzal, hogy az irodalomtudós, a szerkesztő ez utóbbi kötetekben az olvasó, aki ír pozícióját választja, és beszédmódjában a személyes érintettsége megfogalmazásához keres kitölthető tereket. A beszédmóddal együtt a megszólalás műfaja is módosult, a naplófeljegyzés intimitásán át az esszé kétkedések szabdalta tágasságáig. A jelen kötet végén olvasható interjúban Füzi László elmondta, hogy a napló műfaját érzése szerint kimerítette, de nem a világról, nem az irodalomról, nem a művekről nincs több mondanivalója, hanem önmagáról. Viszont azt meg ki állja meg, hogy ne tegyen fel kérdéseket, ha másnak akár hiába, akkor, de mindenek előtt is: magának. Erre pedig az esszé az ideális műfaj, amiben az író továbbra is magáról beszélhet. A napló ugyanakkor továbbra se elhanyagolandó, ám már nem mint saját alkotás, hanem mint olvasmány. Ehhez a meglátáshoz érdemes lesz visszatérni a kötet kapcsán, hiszen a „más naplója" kapaszkodót nyújthat a történetiségtől elszakadni látszó irodalom megértéséhez egy olyan korban, amelyben végképp hiányozni látszik az a biztos pont, ahonnét körbetekintve az életünkkel nézhetnénk szembe. Füzi László a József Attila költészetében megfogalmazott, a költészetével pótolni igyekezett „világhiányá"-tól, Márai Sándor tartalom-igényétől, Cs. Szabó László „még vállalható személyességétől" kiindulva jutott el a felismerésig, hogy „a jelen idejű alkotás és a világ között áthatolhatatlan fal teremtődik, a történetiségétől menekülő ember a múlt alkotásait is kizárja a maga világából, kivéve a kincsképző szerepet betöltő alkotásokat, azok azonban ebben a funkciójukban már nem alkotásként léteznek". (24-25.) Más szóval, a kiüresedett terek helyébe más, ugyancsak kiüresedett helyek kerülnek. Ez tagadhatatlan, de nem feltétlenül szemmel látható folyamat. Az esszéíró számára viszont nyilvánvaló a „változás-sor", vagy „átalakulás-sorozat", aminek főbb jellemzői közt jegyzi a világ jelenségeit egymással könnyedén kapcsolatba állító globalizációt, a történetiség tudatának szétesését, ugyanakkor a történetiség jelenvalósága iránt valami módon mégis csak fennálló igényt is érzékeli, egyebek közt Faludy György példája nyomán, aki nem tanúja volt a történelemnek, hanem a történelem vele, az életével egybefonódva történt. A történelem Füzinél soha nem kerül lapszélre, lett légyen szó Camus-ről, Kapuścińskiről, vagy József Attila és Németh László egymáshoz fűződő kapcsolatainak vizsgálatairól, de nem csak irodalomról, hanem a természet- és társadalomtudományok legújabb eredményeiről, amelyeket naprakészen követ. Éberen figyel a társadalmi kohézió szétesésére és a minden szinten megjelenő alulinformáltságra, ebből eredően egyenesen adja magát az író számára szívszorító kérdés, hogy voltaképpen kinek is ír? Nem Füzi az első, se nem az egyetlen, bizonyára nem is utolsó, aki az önmegszólító gondolkodás - a napló és az esszé - lejegyzésében (is) látja az írás értelmét. Úgy tartja, valami módon vissza kellene kanyarodni az írás ős-elemiségéhez, az origóhoz, „jó lenne túllenni az egész irodalmon, szerkezeten-struktúrán, működtetésen, hatalmon és kiszolgáltatottságon, s ismét csak az íráshoz visszajutni" (218.), de a történelem más irányba pofozza az írót. Kénytelen szembesülni a válság élményével, ami a hagyományok törésében és a kultúrát egzisztenciális kérdésként kezelő szellemiség pusztulásában vetül ki a mindennapokra.

Ezen szemlélete külön hangsúlyos Németh László életművére vonatkoztatva, hiszen Németh műveinek tanulmányozásával évtizedeket töltött, sorra értelmezte őket, igyekezett feltárni mai olvashatóságukat és lehetséges olvasataikat, sőt, ezt a munkát valami sajátos formában folytatni is kívánja. Az ilyen, fél életét valamire áldozó embert talán joggal nevezhetjük megszállottnak. Ám attól, hogy Füzi megszállottan olvassa Némethet és a Németh-irodalmat, ő még nem a Németh-művek, hanem az irodalom, a kultúra megszállottja, ami kellő távolságot biztosít számára a kritikai vélemény megformálására. Mint minden életműben, úgy Némethében is van, ami időtálló (harmóniában áll benne a történetiség, az esztétikum, az életrajziság és a személyesség - nem mintha éppen ezek lennének az időállóság grádicsai), s van, ami idő múltával kihullik belőle, mögöttes síkba kerül, ma már nem áll rendelkezésre az a történelmi háttér, ami (paradox módon) esztétikai olvasatát segítené. Füzi alapkérdése, hogy miként olvashatók ma a Németh-regények, és válaszában nem kompromisszum, hanem csak értelmezői kitérő annak észrevételezése, hogy „... az egyik legmélyebb és legsúlyosabb Németh László-mű született meg a Naplók megjelentetésével". (159.) Újabb alapprobléma: mű kontra napló. Ha a magyar irodalomban valakinek sikerült ezt a gordiuszinak álcázott csomót kardcsapás nélkül megoldania, akkor az Szentkuthy Miklós volt. Szerencse, hogy itt most nem kell párhuzamot vonnom,  eltéréseket keresnem és méricskélnem a Németh-művek és Németh-naplók között, viszont kapóra jött a másik író-zsenivel vonható párhuzam: Németh László volt az első, aki a kortársak között megértette Szentkuthy grandiózus iramodását az irodalom új koncepciója felé, s noha gondolatviláguk, stílusuk, közönség előtti megnyilvánulásuk szemmel látható érintkezési pontokat nem mutat, vagy azokat senki nem kutatta, de emberi-írói-gondolkodói habitusuk kontúrjai számos metszéspontban találkoznak, s például szemléltetik, hogy ugyanazt akár több, különböző formában is meg lehet valósítani, és minden létrehozott forma magán hordozza a saját gondolati-esztétikai-személyes-közösségi, történetiségen és divaton áthatoló karakterét, ha úgy tetszik értékét (bár e szó használata Füzi könyve esetében ingoványos talajra visz, hiszen akkor arról is szót kellene ejteni, hogy szerinte mi is az irodalmi érték. Szerencsére ezt ki is fejti a kötetben, így, ha valaki erre kíváncsi, ne is olvassa tovább ezt az írást, vegye meg/elő a könyvét). Számomra ennél a pontnál az a legizgalmasabb mozzanat, hogy a magyar irodalom számos jeles és ismert naplóírója közül kettő - aki egybehangzón a naplóját jelölte meg élete főműveként (Szentkuthy esetében ez autográf bizonyítható, Németh esetében monográfusa - és az író Ágnes lánya - véleményére hagyatkozom) - két, egymással szögesen ellentmondó alkotói hozzáállás realizálódik. Németh naplójában elveti a stilizálás lehetőségét, Szentkuthy naplójában is alaköltő, nem csak az irodalmat, hanem magát is stilizálja! Füzi alapjában vallomásos jelleget tulajdonít Németh életművének, amibe szinte elválaszthatatlanul simul bele a naplók vallomásos vonulata, ami ugyan elkülönül a szerepjátszó karakterről, viszont - miként bármely napló - olykor túloz és felnagyít: „... a Naplók [...] a természetes ember ütközéseit, megnyilvánulásait őrzik. Sokszor mélyebben, tisztábban, emberibben, mint a művek, de mindenkeppen - Nádas Péter más összefüggésben használt kifejezését kölcsönvéve - stilizálás nélkül. Ahhoz ugyanis, hogy Németh naplót írjon a legtöbb esetben épp a szerepektől való eltávolodásra, a szerepek kiürülésére, azok ledobására volt szükség. Németh pontosan ismerte önmagát, ezért írhatta: 'A szenvedéseim: ez volt a főművem' - a Naplók pedig a szenvedéseket átélt embert önmagában, szenvedései közepette mutatják meg, számos esetben ismét csak felnagyítva a sérelmeket, ütközéseket." (161.) Németh számára tehát a konfesszió eszközeként szolgált a napló, Szentkuthy a műre készülés áldásos lehetőségét látta benne, miként a következő idézetből ki is derül: „Minden egyes napot, sőt sokszor órát, drámai, színpadi jelenetként komponálok meg, sőt megsúghatom, konkrét életemet néha naplóm szemszögéből nézem, és megvalósítás előtt már megkomponálom, aszerint, hogyan akarom majd leírni naplómba"[1] (kiemelés: F. J. J.). Függetlenül attól, hogy Szentkuthy színpadias kijelentéseiből mindig le kell vonni a beléjük foglalt túlzást, vitathatatlan, hogy az író a legintimebb megnyilatkozásai során is újabbnál újabb álarcokat öltve próbálta végig az eljátszható szerepeket.

Füzi Lászlónak a Németh-naplók iránti viszonya nyilvánvalóvá teszi, hogy Németh-monográfusként sem elvakult hódolója a Németh-életműnek, hanem folytonos értelmezője, szem előtt tartja, hogy mai olvasója és újraolvasója mit érezhet belőle értékállónak, amit nem erodáltak a bevezetőben említett társadalmi-történelmi-esztétikai átalakulás folyamatai. A Naplók megismerése bizonyára jelentős mértékben hozzájárult azon véleményéhez, hogy a velük „azonos lélektani helyzetben" született Németh-drámák jócskán megfakultak, a naplók életesebbek, a drámák mára inkább csak dokumentumnak tűnnek, a bennük megjelenített feszültség nem „feltétlenül eredményez művet", a regényei közül pedig négyet emel ki a mai olvasó számára. A mű és a dokumentum, a historizmus és a perszonizmus egymásra vonatkoztathatóságának vizsgálata során jut el Füzi annak a felismeréséhez, „hogy nemcsak a hagyományos műformákban születhetnek valódi művek, hanem minden korábbi, esztétikai értéket hordozó formáktól függetlenül új formákban is, napjainkban így jut egyre fontosabb szerephez az életrajzi beszélgetés". (162.) Ugyanígy a napló, tegyük hozzá, noha Füzi már felveti a naplóirodalom túltengésének jelenségét is, de itt nem tekinthetünk el említésétől, hiszen Németh László éppen naplóit tartotta igazán fontosnak életművében.

Füzi László az értékhordozó alkotások iránti igény kiüresedésének tapasztalata mellett igazat ad Milan Kundera meglátásának is, miszerint a történetiség elválaszthatatlan az esztétikai értéktől, ami a múltban értékként képződött meg, érték-jellegét a maga korában fejtette ki - jobbik esetben persze. Ha azonban egy szerző ugyanilyen zsenialitással ugyanilyen remekművet alkot az előző remekmű minden jellegzetességének átörökítésével egy későbbi korban, akkor a mű kizárólag megmosolyogtató anakronizmusként értelmezhető. „Fordítsuk át Kundera tapasztalatát a magunk példájára - írja Füzi -: ha a történetiség észlelése olyannyira erős, hogy a műveket csak történetiségükkel, korhoz-időhöz való kötöttségükkel együtt tudjuk értelmezni, s a műveket egy folyamat, a világ észleléséhez és kifejezéséhez kapcsolódó folyamat részeként helyezzük el a magunk világában, akkor szükségszerűen az időhöz kapcsolódva helyezzük el az emberi életeket, sorsokat is. Ady, József Attila, Radnóti életének ideje a sorsukat körülfogó történeti idő, még ha művükben érezzük is az öröklét szellemét." (233.)

Füzi László esszéinek és tanulmányainak logikus végkövetkeztetése, hogy az új világ régi szótárral leírhatatlan, új szóhasználatra, új érvekre, új meglátásokra van szükség, de szerinte erre remény sincs, mert „ma már nem egy ember buta, hanem lassan az egész világ" (250.), s amit erről a világról hallunk, „az ötvenes-hatvanas évek frazeológiáját használja. Ha nincs szerencsénk, akkor harmincas évekét..." (250.) Füzi könyveiben, így a mostaniban se arról győzködik, hogy szétesett a teljesség, ezt tudjuk már vagy egy évszázada, vagy ha kissé megkaparjuk a felületet, még a középkorban  széthullott az egységesnek hitt világkép, hanem azt mutatja fel, hogy a vélt teljesség újra és újra szétesik, jelenleg éppenséggel egy ilyen folyamat kellős közepén érezzük magunkat, és nem lehetünk otthonosak a teljesség hiányának tudatával azokban a részvilágokban sem, amelyekben mindannyian élünk. Az irodalom se az otthonosság tere.

[1] Idézi: Serf András: Szentkuthy Miklós rejtélyes naplója. HVG, 2008/29. szám

megjelent a Bárka 2009/2. számában