Ménesi Gábor

Mindennek egyesülnie kell, ami szétszakíttatott

- Závada Pál: Idegen testünk -

Míg az első két Závada-regény, a Jadviga párnája és a Milota fogadtatása lényegében elismerőnek mondható, A fényképész utókora recepciójában már a  kifogások is felmerülnek, amelyek elsősorban a regény politikai vetületét érintik. Závada ezúttal sem tartja távol magától a politikumot, sőt, az Idegen testünk mindkét sűrűsödési pontja (1940, valamint 1946-47) kiválóan alkalmas arra, hogy a két világháború közötti, a második világháború alatti, valamint az 1945 utáni Magyarország politika-, eszme- és mentalitástörténeti diskurzusának heterogenitását demonstrálja. Míg A fényképész utókora az 1942 és 1992 közötti ötven évet beszéli el, addig az új regény fókuszpontjába az 1940-es országgyarapítás kerül, ám a folyamatos vissza- és előreutalások révén a regényidő kitágul, megvilágítva az előző évtizedek és a következő esztendők történéseit. 1940 szeptemberének kivételes, mámoros estéjén, Erdély fővárosának „a nemzet ölébe való visszatértének, újjászületésének" napján jönnek össze egy csülkös bablevesre Weiner Janka Fővám téri műteremlakásában a rokonok és barátok egy másnap reggelig tartó poharazgatásra és eszmecserére. Mintha színpadra lépnének, betoppannak a vendégek, van, aki meghívásra jön, és van, aki váratlanul érkezik. Itt van Janka divatáru-boltos unokanővére, Gábor Dezsőné Kulcsár Emma (akinek férje zsidó munkaszolgálatos Miskolcon, később pedig Ukrajnába kerül) és fia, Palcsi. Tiszteletét teszi a Raposka házaspár (Károly, Janka egykori vőlegénye és felesége, a mindig féltékeny Sári), betoppan a két német származású Flamm fivér, Johannka (vagyis „a kis Flamm", aki a sajtókamaránál kap állást, miközben a költészet bűvkörébe kerül, és a merészen izgalmas, új eszmék villanyozzák föl), majd bátyja, Imre, a nevét Flóriánra magyarosító alezredes, „a revízió bennfentese és tótumfaktuma". Megérkezik Weiner Jakab (a „virtigli nemzetközi kommunista", aki '45 után a kommunista párt vezetésében tüsténkedik) és Weiner Ottó (református papnövendék). Itt van Urbán Vince katonai tudósító („egy ágrólszakadt unokatestvér csak, akit mint félárvát csupa jóindulatból bocsátanak be a Flamm gyerekek közé") és barátja, Futár Endre (akinek modellje Koroda Miklós, a nagy sikerű Reviczky-regény szerzője) gyönyörű feleségével, Anikóval. Ugyancsak Janka vendégei között találjuk az előző regényből már ismert Dohányos Lászlót, aki társadalomkutató szociográfus, majd több kormányban vállal miniszteri pozíciót (Závada kétségtelenül Erdei Ferencről mintázta alakját), valamint Iharos Bálintot. És hogy ki ez a Janka, a társaság központi alakja? A félig zsidó származású nő Máté Olga tanítványaként sajátítja el a fényképezés fogásait, ám hamar rá kell döbbennie, hogy „ami azt illeti, hát énbelőlem se lesz valami nagy művész", s „jobb, ha megmaradok inkább a portréfényképezés mesterségénél". (134.) Janka kegyeiért versengenek a társaság férfitagjai, megszólalásaikat elsősorban az irányítja, hogy neki imponáljanak. (Ugyanis csaknem valamennyiüket érzelem fűzi az asszonyhoz, aki Imre és Raposka menyasszonya volt annak idején, később Dohányos szeretője lesz, míg Johannka és Urbán Vince érzései viszonzatlanul maradnak.) A Jankánál összegyűlt vendégsereg jól reprezentálja a II. világháború előtti Magyarország társadalmi-politikai sokszínűségét, az eszmék, nézetek sokféleségét és azok ellentmondásait, ütközéseit. „A frizurákat ékesítő hajdíszek és virágok színpompája nemzetiszín-pompa, a dekoltázsokban a bimbók feslése csupa kokárda-szirombontogatás, de még a combot-fölvillantóan libbenő szoknyák is akárha szélfútta lobogók hármas hullámait vetnék, mert ma éjjel minden mámoros üzekedés egy-egy anyanemzettest öle-közepibe röpít." (16.) Így láttatja Urbán Vince tudósítása a Kolozsvár visszatérte alkalmából rendezett népünnepélyen történteket, azokat az eseményeket, melyek az említett társaság valamennyi tagját foglalkoztatják. Szó esik ezen kívül a revíziós politikáról, szövetségi kapcsolatunkról, Németország háborús esélyeiről és természetesen a nemzet idegen testeiről, különösen a zsidókról. Az iménti idézet máris rávilágít a cím értelmezési lehetőségeire, amely egyik szinten a szétszakíttatott nemzettestek újbóli egyesülésére utal, másfelől azt világítja meg, ahogyan bizonyos körök az egyesülés helyett ki akarják vetni a nemzet testéből az idegen elemeket.

Az új Závada-regény bonyolult struktúrája komoly kihívás elé állítja olvasóját, amely azonban a szerző korábbi munkáinak ismeretében nem meglepő, amennyiben a cselekmény linearitásának megtörése, az idősíkok gyakori váltogatása, a különböző szövegrétegek egymás mellé helyezése alapvető prózapoétikai eljárásként mutatkozik. Mindehhez kapcsolódik az a többes szám első személyű beszédmód formájában artikulálódó, rögzített beszédpozíció helyett állandó nézőpontváltásokkal operáló narratológiai megoldás, amelyet már A fényképész utókorában is láthattunk. Závada ráadásul tovább bonyolítja az előző könyvben alkalmazott narrációt, ugyanis a nézőpontváltások még élesebbek, még gyakrabban, nemegyszer egy mondaton belül következnek be oly módon, hogy egy adott mondat egyes szám első személyben, valamely szereplő szólamával indul, majd egy többes szám első személyű kórus veszi át a szót, és saját szemszögéből világítja meg az addig elhangzottakat. Az így megkonstruált szólamokban kifejeződő grammatikai „mi" mindig egy kisebb vagy nagyobb csoport, közösség nevében jut szóhoz, s a kollektivitás hangsúlyai az elbeszélés során folyamatosan áthelyeződnek. A „beszélő vagy beszélők a háttérből mozgatják is az eseményeket, gyakran a jelenetek megrendezésében is részt vesznek, szereplői is az egyes epizódoknak, ugyanakkor a háttérből figyelik, kihallgatják, meglesik a figurákat." (Károlyi Csaba: Késő bánat. Élet és Irodalom, 2004. november. 12.) A magán- valamint a köztörténetek elbeszélésekor egyaránt ez a kórusretorika, az omnipotens elbeszélői szólam jut érvényre. Segítségével válik igazán érzékelhetővé a megidézett kor említett társadalmi, politikai és eszmei kontextusának rétegzettsége. Mi vagyunk azok a svábok, akiket a háború után kipaterolnak, mi vagyunk a gettóba vonuló zsidók, de egyúttal az üldözők is mi vagyunk. Mi vagyunk persze azok is, akik máig nem néztek szembe a mögöttünk hagyott század traumáival. A regény szembesíti olvasóját az emlékezethiányos, elhallgatásokkal, hamis tudatokkal terhelt múltszemlélettel, azzal a felfogással, amely szerint sokkal egyszerűbb a szőnyeg alá söpörni a problémákat, mint a talán kínosabbnak, kellemetlenebbnek tűnő szembenézést választani. Závada - ebből a szempontból mindenképpen provokatívnak tekinthető - módszerének legfőbb tétje éppen itt kereshető: kizökkenti a befogadót az említett passzív szemléletből, és ehelyett arra készteti, hogy belehelyezkedjen a folyamatosan váltakozó szólamokba, s különböző regisztereket magára próbálva osztozzon a felelősségben. Radnóti Sándor pontosan kimutatja A fényképész utókora elemzésében, ám az Idegen testünkre is érvényesen, hogyan tükrözi az említett grammatikai alakzat a regény morális rétegét, amely felveti „minden magyar nyelvű beszélő - elsősorban az elit - morális felelősségét (...) egy beszédmód kialakulásában és fennmaradásában. Távol áll ez a gondolat a kollektív felelősség hangoztatásától, amely éppen ebben a kontextusban baljós, hiszen a nácik kollektív bűnt tulajdonítottak a zsidóknak, a győztesek pedig a németeknek és a magyaroknak. De ha nincs is a kollektív felelősségre vonhatóság értelmében kollektív bűn, a kollektív felelősség tudata individuális érzésként megjelenhet. Felelősséget érezhetek mint magyar ember - mint a magyar társadalom tagja, aki részesül annak történelmi és szociokulturális örökségében - olyan beidegződésekért, amelyeknek eredetéhez születésem és származásom véletlene okából nincs közöm." (Radnóti Sándor: Egy magyar kérdés. Jelenkor, 2005. 7-8.)

„Ahogy gyarapodik édes hazánk anyanemzetteste, úgy szaporodnak a mi drága jó zsidaink is, nagyjából a duplájukra" - olvashatjuk a regényben. (252.) Habár a kórusretorika látszólag negligálja a közvetlen írói állásfoglalást, a hangsúlyok elhelyezése által mégiscsak kiolvasható, hogy az Idegen testünk elsősorban a zsidókérdésre fókuszál. (Emellett persze a kirekesztés általános processzusaira is rávilágít, hiszen amint változik a nézőpont, más és más embercsoportok, így akár a német származásúak, kerülnek megbélyegzésre, s az üldözőkből néhány év leforgása alatt könnyen üldözöttek lehetnek.) A zsidókhoz, a zsidósághoz való viszony meghatározó a legtöbb szereplő számára. Gondoljunk csak a félzsidó Weinerekre, vagy arra, hogy Raposka Károly legnagyobb problémája a Jankával eltöltött éjszaka után éppen a lány fél-izraelita eredete. Johannka pedig hosszas monológjában hangsúlyozza, mennyire fenyegeti a magyar viselkedést, szellemet és erkölcsöt a zsidóság sajátos habitusa, ideológiája és morálja, olyannyira, hogy „a magyar karaktertől merőben idegen mentalitás már a nemzet tartópilléreit, az arisztokráciát és a középosztályt is veszélyezteti". (193.) (Ne feledjük, mindeközben egy félig zsidó származású nőért rajong, és ő lesz az aki - Emma közbenjárására - megmenti a nyilasok által fogva tartott Jankát.) Ugyanez a Flamm János néhány évvel később mint a sajtókamara kijelölt szakértője szövegezi meg azt az 1944-es miniszterelnöki rendeletet, mely a hazai és külföldi zsidó szerzők műveinek forgalomból való kivonásáról intézkedik, s ugyancsak az ő irányítása mellett kerül sor a beszolgáltatott könyvek bezúzására. A kis Flamm eltévelyedéséért Janka magát okolja: „énmiattam torzult el, mert ifjúkorunktól kezdve rosszul kezeltem Johannka reménytelenül egyoldalú érzéseit, magyarán ő az én pedagógiai csődöm..." (379.) Závada tehát annak folyamatát kísérli meg bemutatni, mivé fajul a faji alapú gondolkodásmód, és hogyan válnak veszélyessé a szalonokban, baráti társaságokban kibontakozó kirekesztő és gyűlöletkeltő megnyilvánulások, vagy hová vezethet az, amikor a református elnökpüspök (aki mellesleg a kormányzó személyes bizalmasa) rádióprédikációjában többek között elhangzik, hogy „mennyire visszatetsző is az, hogy míg a tiszta fajiságú magyarnak a sarokba kell húzódnia, addig a kevert vagy idegen fajok ott ugrálnak az asztal tetején". (164.)

A regény másik sűrűsödési pontja a második világháború utáni néhány esztendőre tehető, amikor az antiszemitizmus újra megerősödik. Kiemelt figyelmet kap a Magyar Testvéri Közösség nevű titkos társaság, „egy magyar érzésen alapuló szervezet, amelynek összetartó eszméje abban áll, hogy Magyarországot meg kell óvni és tisztítani az idegen elemektől". (97.) A közösség szellemi gyökerei a 18. századi Erdélybe vezethetők vissza, modern kori alapjait az 1920-as években Erdélyből, főleg a Székelyföldről a Trianon utáni Magyarországra települő értelmiségiek rakták le. A mozgalom az ország német megszállásával szétszilálódik, s majd a háború után óvatosan keltik életre. A Magyar Testvéri Közösség koholt vádak alapján történő felgöngyölítése, a több mint kétszáz vádlott perbe fogása lett ürügye 1947-ben a legnagyobb kormánypárt, a Független Kisgazdapárt politikusai elleni hajszának, ami végül a kommunista hatalomátvételhez vezetett. (A fent vázolt narráció szerint természetesen mi vagyunk a testvéri közösség tagjai, miként azok is, akik szervezkedéseinket felszámolják és perbe fognak bennünket.) A koncepciós perek mechanizmusa tárul fel a társaság tagjai elleni per folyamatában, amint azt a tárgyaláson vádlottként jelenlévő Flórián Imre megállapítja: „Egyébként pedig nekem az a benyomásom, hogy itt nem az igazságot keresik, hanem a bűnösséget akarják bebizonyítani." (363.) Szent-Lőrinczy vezérőrnagyot heteken keresztül verik annak érdekében, hogy megtörjön, s végül az ő vallomása bizonyul terhelőnek, ennek nyomán születnek meg az ítéletek. Donáth Györgyöt, a szervezkedések vezéralakját kivégzik. A vádlottak között találjuk Iharos Bálintot, majd Urbán Vincét, Flamm Johannkát és Imrét is elfogják. Jakabot, aki befolyásos szerepet tölt be az új hatalmi masinériában, arra kéri húga, segítsen két barátján, mondván, „akik gyerekkoruktól fogva ezer szállal vannak egymáshoz kötve, még ha sok mindenben, sőt perdöntő dolgokban sem értenek egyet soha, segédkezet kell hogy nyújtsanak mégis egymásnak, amikor..." (378.) Jakab erre azzal vág vissza, hogy a kis Flamm „a fajelmélet hazai bajnoka volt, egy nyilas főbriganti". Végül óvatos puhatalózásra hajlandó lesz, de ekkor már, ha akarna sem tudna a két Flammon segíteni, ugyanis „egyre közelebb robbannak az aknák", ahogyan fogalmaz. Flórián Imrét tíz év fegyházbüntetésre ítélik, Johannkát - aki vallomásában próbálja menteni bátyját - a nemzetvesztő nyilas progandagépezet vezető munkatársaként elkövetett háborús bűneiért, valamint kémkedésért és köztársaságellenes összeesküvésért kötél általi halálra ítélik és kivégzik.

Az Idegen testünk narrációs konstrukciója nem csupán a vélemények, politikai nézetek, eszmék polifon jellegét hivatott demonstrálni, hanem a szereplők magánéletének egyes mozzanatait is más és más megvilágításba helyezi. Hol a családtagok, egykori barátok, iskolatársak szólalnak meg a regényben, tanúként, megfigyelőként vagy az események aktív részeseként, s a többes szám első személyű beszédmód genezise valahol „a pletyka, a megfigyelői jelentés és a tanúvallomás közti háromszögben" kereshető. (Radnóti, i. m.) A kórus tagjainak azokra a mozzanatokra is van rálátásuk, amelyeknek nem részesei. Amikor Flórián úgy dönt, nem csönget be Weiner Simonhoz, mert szerinte csekély a valószínűsége annak, hogy egykori barátja, a világcsavargó Jakab itthon legyen és épp nagybátyjánál tartózkodjon, a kórus ebben a kérdésben is biztos tudással rendelkezik: „Hát ebben most igencsak téved - meg is fordul a fejünkben, fölvilágosítsuk-e és ajánljuk-e neki, ugyan nézze már meg azt a teraszt két sarokkal odébb, nem ülnek-e még mindig ott a Weiner fiúk Dohányos László társaságában, de aztán nem avatkozunk bele." (136.) Arról, mi és hogyan történt Janka és Raposka első kettesben töltött éjszakáján, szintén mindent tudnak, így a legapróbb részletekről is úgy értesülünk, mintha magunk is jelen lennénk. Érdemes megfigyelni a regény olvasásakor, hogy amint átlépünk a magánélet szférájába, rendezetlenséget, bizonytalanságot találunk, különösen így van ez a szerelem terén, ahol kibontakozás helyett csapongás, beteljesülés helyett reménytelen vágyakozás válik meghatározóvá. (Itt érhető tetten a cím újabb lehetséges jelentése, amely a kielégülést jelentő emberi testek birtoklásának vágyát hordozza magában, egyúttal utalva arra is, hogy az egyéni sorsok alakulása mily szorosan összefonódik a nemzet történetével.) Egyetlen kivételként említhetjük azokat a betéteket, amelyek Emma és Dezső levelezéséből közölnek részleteket, bemutatva a házastársi szerelem és hűség példáját, miközben a kor gazdasági és üzleti viszonyaiba is bepillantást nyerünk. A regény ügyesen megoldott zárlata is hozzájuk kapcsolódik. Miközben az események megismerésének folyamatában már jóval előrébb jutottunk, az utolsó oldalakon visszakanyarodunk a baráti összejövetelhez. A műteremlakás társaságát már a másnap reggeli verőfényes napsütés köszönti, amikor - miközben Johannka épp azt szónokolja, hogy „a népek sorsközösségében (...) nemcsak a szokásnak, a mítosznak és az erkölcsnek, hanem igenis a művészetnek is érvényre jut a maga faji meghatározottsága!" - belép Dezső, aki ígéretéhez híven hazalógott a munkaszolgálatból, és a hosszú távollét után magához öleli feleségét, akinek haláláról már korábban értesültünk (a nyilasok lőtték le). Látható tehát, hogy amint nem valamilyen eszme képviseletében adnak elő jól megformált monológokat, és a magánélet kerül szóba, a kommunikáció gyakran elakad, a szereplők elbeszélnek egymás mellett. Ilyenkor az is előfordul, hogy a narrációban a bizonyosság helyett még csak a sejtés sincs jelen, s a kórus nem avathatja be az olvasót az eseményekbe, ugyanis maga sem rendelkezik semmilyen információval. Néhány alkalommal a kórus tagjai hangot is adnak beavatottságuk hiányának: „Be kell vallani, minden részletben magunk se vagyunk bizonyosak" - mondják egy helyen. Az egykori iskolatársak pedig így mesélik körül Janka és Imre szerelmének kibontakozását: „Hogy aztán mi okból szakad át a gát, s voltaképpen mikor és milyen úton-módon keríti hatalmába Flamm Imrét a Janka iránti kívánság, és mindez a lány bebábozódva várakozó szerelmi készségét hogyan is szabadítja ki és repíti föl - be kell vallani, nem tudjuk. Nem vagyunk ott, nem látjuk, ők maguk nem kötik az orrunkra, sőt, közvetlen tanúval sem tudunk beszélni - találomra fölskiccelnünk s aztán kiszíneznünk pedig mivégre is kéne." (130.) Ezzel összefüggésben az is elmondható, hogy az Idegen testünk legtöbb szereplője magánemberként meglehetősen jellegtelen, kidolgozatlan figura, Závada hősei sokkal inkább típusokat testesítenek meg. (Mindez egyedül a homoszexuális Weiner Ottóról nem mondható el, aki a református közösség zárt világában és a zsidómentő tevékenységben talál önmagára.) Talán félreértés volna ezt a regény hiányosságaként értelmezni, hiszen a történelem szorításában vergődő ember sorsa tárul itt fel, a szereplők legtöbbjének életét a történelem írja fölül, kiét így, kiét úgy. Igaza van Keresztesi Józsefnek, aki szerint „Závadát nyilvánvalóan nem az emberi psziché totalitása érdekli, nem az emberi lélek térképén végbemenő finom határátrendeződések, hanem az egyedi történetekből összeálló - használjunk nagy szavakat? - közös sors. A regényben fölvázolt életutak, ha úgy tetszik, tipikusak (mint ahogy az egyes szereplőknek sincsenek atipikus vonásaik), és mindegyik egyre növekvő sebességgel halad a saját végzete felé. Az Idegen testünk sajátos huszadik századi magyar danse macabre, amelyet ki a munkaszolgálat, ki a nyilas járőrök fenyegetettségében jár, s számosan akadnak olyanok is, akiket a tánc a vádlottak padjához vezet az 1947-es magyar közösségi perben." (Keresztesi József: Magyar danse macabre. Műút, 2008. 9.)

Az Idegen testünk eddigi recenzensei elsősorban a regény modorosságát, didaktikusságát teszik szóvá, nem is teljesen jogtalanul. De miért ne tekinthetnénk a szituáció mesterkéltségét és színpadiasságát a szerzői koncepció meghatározó részének? A regényben felvetett súlyos problémák aligha lennének előadhatók könnyed csevegés keretében. Véleményem szerint ráadásul a gyors vágások segítségével az említett problémát jórészt sikerült kiküszöbölnie a szerzőnek, vagyis mielőtt túl szájbarágóssá válnának a monológok, gyakran nézőpontváltás következik be, s a narrátor a politikai-eszmei kérdések taglalásáról a két család (a Flammok és a Weinerek) történetének felvázolására, vagy a szereplők magánéletének ecsetelésére vált át. Závada egyébként is finoman dolgozza össze a köz- és a magántörténet szálait, jól keveri a történeti dokumentumokat, a különböző feljegyzésekből, levelezésekből, újságcikkekből, törvényekből stb. vett citátumokat. Talán néhány ponton döccen meg az elbeszélés és válik túlterheltté, s ezáltal kissé unalmassá a regény, de ezen túllendít az a nagyívű, sokszínű panoráma, melyet Závada ismét megrajzolt. Egy hasonló terjedelmű recenzió esetében nyilvánvalóan csak arra van lehetőség, hogy néhány pontban felvillantsuk a regény legfontosabb poétikai és tematikai sajátosságait, s a regény lapjain felvetett, meglehetősen kényes, vitára ingerlő kérdések (azok mellett, amelyekre már utaltam, szó esik többek között a magyar-román viszonyról, identitásproblémáról is) továbbgondolása minden bizonnyal terjedelmesebb cikkek, tanulmányok keretében fog megtörténni. Azt azonban már most érdemes leszögezni, hogy az Idegen testünk az apróbb hibák ellenére is nagyon jó regény.

megjelent a Bárka 2009/2. számában