Csehov csinovnyikja menten szörnyethalna, ha kezébe venné Jenei László új novelláskötetét, melynek megszállott alakjai olyannyira kibújtak Gogol köpönyegéből, hogy Cservjakov végzetes tüsszentése teljesen megfertőzte őket. Jenei vergődő hősei jellemzően olyan kisemberek, akik saját rögeszméjük áldozatául esnek, miközben a lehető legabszurdabb párkapcsolati és lélektani (határ)helyzetekbe sodorja őket a sors. Precíziós munkával tökéletesre csiszolt kompozíciók, első ránézésre rendezett életutak, csakhogy – miként a borítón is – kilóg a faláb. 

       Ez a groteszk módon kultikussá növesztett tárgy szimbolikus és egyben vizuális szervezőelvévé is válik a könyvnek: a testi-lelki sutaság, „falábúság” összeköti az amúgy különböző korú, nemű, (se)hovatartozású figurák történeteit, Bogdándy Szultán szobrászművész Holdfényes Budapest című alkotásának központi eleme pedig a hátsó borítón vízjelszerűen és a három-három elbeszélést csokorba fogó öt rész címe mellett mint egyfajta amorf pecsétlenyomat sokszorozódik meg. Jenei első regényétől, a JAK-füzetek 123. darabjaként megjelent Ikerszobroktól (2002) kezdve kiváló tipográfusokkal dolgozik együtt, s ugyan első elbeszéléskötete, a Mindenféle vágyak (2003) a Kortársnál, második regénye, a Szarvas a temetőben (2006) pedig a Jelenkornál látott napvilágot, a kötetek erős vizualitása hozzájárul az alkotói világkép egységességéhez.

       Ahogy György Péter Tóth Krisztina Vonalkód című novelláskönyvének bemutatóján rámutatott az életmű borítóról-borítóra leolvasható változásaira és a végtelenül üres, titokzatos terek visszatérő témájára, úgy a Jenei-könyvek előlapjának egy-egy – az elmúlást eufemisztikusan ábrázoló – kulcsmotívum válik védjegyévé (szoborfej szitakötőorral, áttetsző szárnyú pillangó, egy kerítésdarab rozsdálló fémvirágai). „Sebastian Stachowski tervező a baljós hangulatból sarjadó patanyom-virágokkal érzéki komorsággal, megragadó materialitással jeleníti meg a regény sejtelmes, nyugtalanító légkörét.” – írja Gilbert Edit a Szarvas a temetőben kapcsán (in: Bárka 2007/4. szám, 117. o.).

       A Szellemek és szerelmek könyvtervét Tellinger András készítette, aki felismerte Jenei László és Bogdándy Szultán Zoltán művészetének rokoníthatóságát. Várkonyi György kiemeli a szobrász alkotásainak lényegi vonását: „kizárólag nemtelen és többnyire másodlagosan felhasznált nyersanyagokból összeszerelt munkáiról túl sok minden juthat eszünkbe, akár a párhuzamokat kutatjuk, akár az értelmezés tágas tereit kívánjuk bejárni. […] Hogy ne vesszünk bele ebbe a szövevénybe, szilárd pontot kell keresnünk, ahol megvethetjük lábunkat. Ez a fogalmi sziget, honnét több-kevesebb bizonyossággal szemlélődhetünk, […] a demonstráció.” (in: Mozgó Világ 2005/2. szám) Ám a szemléltetésnek ez a módja nem pusztán prezentál, hanem a megértéshez is elvezet. Ami Bogdándynál felboncolt emberi tartozékok és újrahasznosított természetes anyagok (illetve a 20. századi képzőművészeti irányzatok) szintézise, az Jenei novelláiban primer ingerek, állatias ösztönök boncolgatása és irodalmi alapanyagok „újrahasznosítása”, újraértelmezése.

       Gilbert Edit idézett recenziójában a legutóbbi Jenei-regénnyel kapcsolatban kiemelte a testnedvek plasztikus megjelenítését, illetve a több nézőpontú történetmesélés sémáját, amelyet többek között Čapek, Márai, vagy éppen a Jadviga párnájában Závada használ előszeretettel. A nézőpontok sokfélesége és látszólagos véletlenszerűsége a novelláknak is lényegi vonása. Maga a kifejezés az első, címadó darab és a második, Gyermek a világban című elbeszélés végén is előfordul: „Bármilyen hiábavaló megtenni, egy külön nézőpontból tűnhet úgy, hogy nincs lehetetlen.”; „Lehetséges, hogy felmerült benne egy újabb nézőpont, ami megijesztette, és talán valamelyest fel is háborította.”. Fontos látni a feltételes módú kijelentésekből áradó tétovaságot, amely rákérdez ugyan az aktuális perspektíva létjogosultságára, ám az egyértelmű állásfoglalás elmarad.

      Az elbeszélői pozíció megválasztása sok esetben szintén véletlenszerűnek tűnik: nem mindig motivált a mindentudó előadásmód, hiszen például A sivatag lehelete, vagy a Kis gazemberségek esetében szinte végig egy figura lelkiállapotára koncentrálunk, amelyet lényegesen hatásosabban és eredményesebben be lehetne mutatni az én-elbeszélés eszközével. Néha olyan érzésünk lehet a könyvet olvasva, mintha egy jól megszokott struktúrájú zeneművet random módon játszanánk le. Vagy eszünkbe juthat Lars von Trier Főfőnök (2006) című mozija, ahol a rendező tudatosan nem komponálta meg előre a plánokat, és teljesen véletlenszerűen vágta be egymás után a találomra elhelyezett kamerák rontott felvételeit. Ettől még a dramaturgia tökéletesen érvényesült, csak éppen a szokatlan nézőpontok kizökkentettek a befogadás megszokott folyamatából, s ezzel a szokatlan „demonstrációval” az emberi viszonylatok újragondolására kényszerítettek.

      Hasonlóképpen működik Jenei írásainak hatásmechanizmusa is. A hátsó borító szerzője, Dérczy Péter a „klasszikus modernség narratíváját” emlegeti, nem véletlenül. Az elbeszélések döntő többsége az időfelbontásos szerkesztésmód és a finoman adagolt karakterépítés iskolapéldáját testesíti meg, ám a gondosan beépített tökéletlenségek, töketlenségek és életlenségek eltorzítják a novellák kiindulóhelyzetét. In medias res kezdés, lassan kibontakozó részletek, a főhős váratlan krízishelyzete, amely kimozdítja a hétköznapok rutinjából, hirtelen (és általában rossz) reakciót váltva ki belőle. Van itt kérem voyeurizmustól (Az utolsó mozaikkocka) a gender-problematikán keresztül (Korai hatáskezdet) a vérbeli krimitörténetig (Ólmos fejfájás, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Jelnkor folyóirat „Philip Marlowe Magyarországon” című krimi-novella pályázatán második helyezést ért el) mindenféle irányzat, zsáner. A végkimenetel vagy a megalkuvás (Valóságos rémtörténet; Piercing, sneci, ostya), vagy a helyzet mániákus túlreagálása (Szellemek és szerelmek; Mondta Lihogyenko; Kis gazemberségek). A befejezés ennek értelmében ritkán happy, viszont általában csattanós (mint a pofon – Love me I love You    
       Még Csehov is színre lép azzal a bizonyos puskával a kötetzáró, Idill című novellában: „Az álmában tehát a kés elérhetetlennek bizonyult, ezért reggel fogott egyet, és a kabátjába rejtette, ugyanakkor teljesen világos volt számára, hogy ez a kés nem egy csehovi puska, és bármennyire hihetetlen, de végérvényesen meg is feledkezett róla, hogy nála van Tovább fokozza az apró „mozaikkockákból” építkező stilizáció művészileg irritáló jellegét, hogy Jenei korábbi munkásságával szemben a történetek többsége az elbeszélés jelenében játszódik. Minél inkább a ráismerünk mindennapjainkra, közvetlen környezetünkre, annál jobban számon kérjük a hitelességet, és az elbeszélés-technikai hókuszpókuszokra is érzékenyebben reagálunk. Az Ikerszobrok „zömében 1480 és 1515 között, a legkülönfélébb helyszíneken (Angliában, Itáliában, az arab világban és, a kornak megfelelően, az új kontinensen) játszódó, fordulatos, több szálon futó és tragikus tévedésekkel átszőtt történet a kalandregénnyel is rokonságot tart.” – summázza Bengi László (in: Szépirodalmi Figyelő, 2002/3. szám, 99. o.). A Mindenféle vágyak elbeszélései is nagyvonalúan ugrálnak térben és időben. A Szarvas a temetőben Miskolc világát eleveníti meg az 1910-es és ’30-as évekből
      A Szellemek és szerelmek te(l)hetetlen hősei korhadt falábaikon bukdácsolnak a néhol szánalmasságában is szellemes, de túlnyomórészt nyomasztó végzetük felé. Aki nem allergiás a csinovnyikokra, nyugodtan szegődjön a nyomukba, a falábak titkokkal teli, tompa koppanásai jelzik majd az utat.

.