L. Simon László első kötete, a (visszavonhatatlanul…) 1996-ban látott napvilágot. Egy retrospektív olvasati folyamatban a korai művek már jelzik a későbbi alkotások jellegzetes jegyeit, a vizuális költészet sajátos vonásait, a szövegek egymással való érintkezésének poétikai technikáját, egy előreható interpretáció pedig a korai alkotások kibontásaként is értékelheti a későbbi műveket. Akár a kötészeti technikát is. 

       A (visszavonhatatlanul…) ugyanis ún. japán hajtással készült: a visszahajtott íveknél csak fejben és lábban vágták meg a könyvet, így a vágási oldal érintetlen maradt. A szövegek a visszahajtott ívek külső részén találhatók, s a belső lapok üresek. Ezt az eljárást ritkán használják, mert kétszer annyi papírt igényel, mint egyébként, s a behajtott felületek kihasználatlanok maradnak. A költő a tizedik köteténél, a 2008-as ünnepi könyvhétre megjelenő Japán hajtásnál – mint ahogy a címe is jelzi – ugyanezt a kötészeti technikát alkalmazza. Viszont már lényeges, üzenetközvetítő különbséggel. A visszahajtott ívek miatt üresen maradt oldalakat ugyanis itt innovatív módon felhasználja: képeket, a saját készítésű fotóit láthatjuk felsejleni a szövegek alatt, illetve teljes élességgel, ha bekukucskálunk az oldalak mögé. Az olvasó így nem hagyatkozhat a viszonyítási pontokra redukált, más műveknél megszokott értelmezési eljárásokra, hiszen a kötet szerkezete nem engedi, hogy a megszokott módon lépjen be a mű világába. Bár a szerző a képeknek az elrejtésével meghagyta a befogadó szabadságát, azaz megközelíthetjük „hagyományos versélményt nyújtó kötetként” is (L. Simon László), azonban az áttetsző képek, a papír izgalmas zártsága-nyitottsága játékra hívnak bennünket az olvasás során. A családhoz, a szülőváros környékéhez kötődő élményeknek a felidézését olvasva, egy életformát, a múlt értékeit megtapasztalva újra kíváncsi tekintetű, tiszta szemű, tiszta szívű gyermekké (igazi gyermekké) válhatunk. (Amikor megkaptam a kötetet, a buszon rögtön fellapoztam: a Japán hajtás az olvasás során azonnal játékra hívott. Magasra emelve, hogy könnyebben beláthassak az oldalak mögé, nemcsak az én kíváncsiságom nőtt, de a buszon utazóké is. Azonnal központba kerültünk: a kötet és az olvasó.) Ezt a felszabadító hatást kevés könyv olvasása során élhetjük át. Az Új Kritika hátterének megteremtője, Ezra Pound Az imagista költészethez fűzött megjegyzésekről című esszéjében arra utal, hogy egy költemény egész értelmi és érzelmi komplexumot közvetítő image-a szabadságélményt okoz, az időbeli és a térbeli határoktól való megszabadulás érzését, olyan növekedésérzést, amelyet a legnagyobb műalkotások jelenlétében élhetünk át. A Japán hajtás ilyen alkotás.

       A transzcendens szemlélet elemei, archaikus asszociációk, biblikus utalások, liturgikus képzetkörök, zsoltáros improvizációk szövegköziségében bontakozik ki „a margótól margóig tartó” életünk. S ugyanilyen „margótól margóig” keretbe, az indító és záró verssor elmúlásra emlékeztető figyelmeztetésébe helyezi a költeményeket: „Félbe, majd négyrét hajt bennünket az idő”, „emlékezz ember: porból vagy és porrá leszel!” Az első nagy ciklus a Nagyapám nagyanyámmal beszélget” a küldetésre való felkészülés biblikus motívumát („Évekig / csak sáskát és erdei mézet / ettem, / – miként Keresztelő János –”) Pika Nagy Árpádnak  A sámán álma című képével társítja. A sámán költő és énekmondó volt, s a feladatai közé tartozott a szájhagyomány őrzése, valamint a jóslás, a gyógyítás, s a különböző kultikus cselekvések végzése is. Rendkívüli képességekkel rendelkezett, s a táltos-szerepre sokszor már kisgyermekkorban kiválasztották. A sámánok vagy táltosok (később garabonciások) fontos külső jellegzetessége volt a hatujjúság. A hiedelem hazánk számos vidékén fellelhető. (Például Sárréten úgy tartották, hogy csak „az lehet táltossá, aki tizenegy ujjal jött a világra”. Békésben: „a táltosságra születni kell, és ezt a tizenegy vagy tizenkét ujj jelzi.” Csík megyében: „A táltos mindenbe belelát, olyanokat beszél, ami még nincsen megtörténve. Aki gyermek hat ujjal született, ebből ilyen jövendőmondó lesz.”). Ady Endrének is hat ujja volt. A világra jöttekor Érmindszenten az egész falu suttogta: Adyéknak táltos fiuk született. L. Simon László egyik – éppen Pika Nagy Árpád képeihez írt – fiktív esszéje szerint a Simon családban is megtalálhatók a táltosságra utaló jegyek. A családi legendárium alapján a szépapának mindkét kezén hat ujj volt, az ükapa három táltosfoggal született, a dédapának hárommal több bordája volt, a nagyapáról pedig számos táltostörténetet őriz a családi emlékezet. Amiből semmi „sem maradt nekünk. Csak a tudás és a táltossá válás tovább örökíthető lehetősége” – jegyzi meg a költő. S hogy a táltosképhez kapcsolódó versben a nagyapa vagy az unoka, a megszólaló, vagy a lírai én küldetéséről van-e szó, felesleges elkülönítenünk (s ezzel az egymásba tűnéssel még gazdagabb értelmezői horizontot teremt a költő), mert éppen a múlt és a jelen jövőre kiható összeforrottságával lesz AZ EMBERNEK a sorsa minden verssor, minden további költemény. A szöveg és a kép által tehát a két kultúrkörnek (a kereszténységnek és a sámánizmusnak) az egymásra vetítése ennek a kiválasztottságnak a képzetkörét erősíti. S ez a fotók általi intenzitásnövelő poétikai beszédmód végigvonul az egész köteten. Sőt a képiség motivikus inspirációi, a „kép a képben” ábrázolások gyakran közvetlenül is megjelennek a költeményekben: a vászon, a paravánon a régi festmény nyoma, az „újraalakítható keret”, a „porosodó képek” nyelvi utalásai mellett a Jacques Derrida által optikainak nevezett technológiai médiumok is megtalálhatók, így például a film, a kamera és a monitor. Azaz „minden kép és költemény” lesz. S ebben a tükörben, tükröződésben az idősíkok egymásba tűnnek („kinyújtott kezemmel  végigsimítom / az öregedő fal árkait, réseit: / körbe-körbe szaladunk”), állandóan összeérnek, a múlt jelenné válik: „bentről nézem, / ahogy kint fogócskázunk, / kergetünk valamit” – A régi ház. (A kiemelés tőlem: K.E.) A határozószók a szimbólumnak és az allegóriának a szövegbeli játékát teremtik meg, ugyanis a lírai én az önmagában megteremtett, felidézett képiségben, bentről kifelé nézve nemcsak gyermekönmagát látja, hanem találkozik is „a borostyánnal körbenőtt kis ablakon” ugyancsak bekukucskáló korábbi énjével:

„egy régi ismerős

néz rám vissza,

s egyszerre kérdezzük meg:

én ki vagyok?”

       Az embert a távolság jellemzi. Mindig önmagán túl van, egzisztenciája állandóan nyitott a jövő számára (Nyíri Tamás, A filozófiai gondolkodás fejlődése, 1991). Az időbeliség lényegileg eksztatikus: a jövő által válik időbelivé. Heidegger szerint is a jövő az elsődleges, mert feléje irányulnak azok a terveink, amelyekkel meghatározzuk saját létünket (lásd: Sein und Zeit, 1927). De hozzátehetjük: életünket meghatározó, irányító erő lehet a múlt is. Azok az értékek, amelyeket kapunk, amelyeket magunkkal hozunk. A lírai alany itt is, akárcsak a nem lokalizálható című korábbi kötetében (2003), a neki szánt utat keresi. Viszont ez a keresés itt már érett bizonyosság, a múlt gyökereiből, hagyományaiból élni tudó erős akarat. Bár elhangzik az anyai aggódó kérdés („Ez a te utad, kisfiam?) és a figyelmeztetés is (hiába minden, „ha ez nem a te utad” – Anyám után), mégis a kötet első ciklusának beszélgetéseiben már benne van az individuumot megtartó erő, a közösségnek, a családnak és a hitnek az ereje.

A múltidéző játék során a könyvben dőlt betűkkel jelzett vendégszövegeket is találunk [a nagyapától (Nagyanyám nagyapámmal beszélget, LXV.), Szent Páltól (Paulus – 1 Kor 13, 9-10. 12.), a jézusi példabeszédekből (Vasárnap – Jn 15, 5–6.), a Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításaira épülő református énekeskönyvből (Zsoltáros improvizációk I., II. LXXV., CXX.), az irodalmi indulását segítő Péntek Imre Önérzet című verséből (A legjobb szó),], illetve kurzív nélküli természetességgel épülnek be a verssorokba a bibliai idézetek („Nem csak kenyérrel”), a hamvazószerdai liturgikus elemek („emlékezz ember: porból vagy és porrá leszel!”).

       S olyan szófordulatokat, mondatszerkezeteket is találunk, amelyek a Pilinszky költészetével rokonítható lírai beszédmódnak a sajátosságai: így például a 75. zsoltár református énekváltozatára is utaló Cím nélkül vers részlete („Majd némán állunk / fáradtan. / Megalázva / vagy felmagasztalva”), illetve a Róka fogta csuka kitétele: „Ha eltörött, / hát eltörött.” Az eltöretés, eltörettetés, a teljesség kérdése, a rész egész viszonya állandóan foglalkoztatja a költőt. A csonkoltság, a töredezettség valójában a tökéletesség utáni vágynak a rejtett attribútuma, akárcsak „a mélyülő örvényből”, „két pont között / két otthon között” a „kivezető”, a „hazafelé” vezető útnak a keresése is (A legjobb szó; Anyám után). A szülők, nagyszülők, dédszülők, vagy a hozzájuk hasonló, rájuk emlékeztető emberek életén keresztül mutatja meg ezt a teljességet. Azt a szemléletet, amely a magányt is feloldja, amely a halálban is vigaszt tud találni (Nagyanyám nagyapámmal beszélget), amely számára a munka (a szőlőművelés akár) szakrális pillanat:

„Vállán a régi szerszámmal

és egy kosár vesszővel

ballagott ki a határba.

Először meg kell kóstolni a földet,

mert mindennek meg kell adni a módját:

metszés előtt némán imádkozni,

elsőként a négy öreg tőkét megújítani

a dűlő négy sarkán

[…]

Szétmorzsolt egy rögöt,

ajkai közé helyezte,

és a nyelvével szájpadlásához nyomta

a savanykás darabot,

mint az ostyát áldozáskor”

       A Fides quaerens intellectum záró ciklusának tíz négysorosa az irónia, a groteszk távolságtartó alakzatával nyújt mozaikkockákat az implantátumokkal, szoftverekkel, drótpolipokkal, műszerekkel „fertőzött” világunkról. A felvágatlan oldalon az ellentmondás képi megjelenítői lesznek – ha benézünk az oldalak mögé – a szakrális térbe helyezett riasztó fémkályha fotója és a „Kövek esnek!” feliratú tábla. Olyan mindez, mint a Jeruzsálem és Jerikó közötti kopár puszta. „Nemcsak kenyérrel él az ember” – utasítja el Jézus a sátánt. Viszont most mintha hiábavalóvá válna ez az ima is, hiszen a kísértő sem ismerhető már fel:

„Ki kísért a pékség cukros illatával?

Ki hív, ki csalogat a folyó partjára?”

                                                 (7.)

       Mégis van a megtisztulásra remény: a hamu a földi dolgok mulandóságának a jelképe, s így alkalmas arra, hogy bűnbánatra intsen. A hamuval való meghintés már az ószövetségben is a bűnbánat jele volt. A katolikus egyház szerint is ez a szentelmény lelki erőt nyújt, igaz bánatra indít, hogy „általa egy új és jobb éltre feltámadjunk” (Éneklő egyház, 1986). Egy igaz, tiszta, tökéletes éltre. S a kötet végén a homlokra a hamu jele kerül: emlékezzünk!