Kritikák

Demény Péter felolvas



Krupp József
Tükörbe néz
Demény Péter: A fél flakon. Koinónia. 2007.


           „Nagyapám temetésére nem jöttem haza, Nagyit tehát nekem kellett megtalálnom, nem is tudom, miért lepődtem meg, vagy miért nem tudok ezzel most sem megbékélni, vagy inkább napirendre térni fölötte, december tizenegyedike volt, péntek, néhány napja nem jártam nála, terveztem is, hogy bemegyek, azon a nyáron nősültem meg, és szeptemberben anyósomék lakást vásároltak nekünk, amelybe novemberben beköltöztünk, és azon a decemberi reggelen anyám fölhívott a kiadóban, gyere be, ha tudsz, Nagyi beteg, fájlalja a szívét, bemegyek, mondtam, de csak este, olyan kilenc óra felé, mert ma ünneplik a Pontus ötéves születésnapját, ez is milyen furcsa, inkább egy kiadó születésnapjára mentem el, de azt hiszem, akkor inkább a hárítás működött bennem, az a furcsa hitetlenség, amellyel nem hisszük el, hogy a szeretteink meghalhatnak, eszembe se jutott semmi ilyesmi, jó, de akkor én már nem leszek itt, Nagyi föl fog tudni kelni, ha Te elmész, Nagyi, föl fogsz tudni kelni, ha elmegyek, kérdezte anyám, azt mondja, föl, menjek csak nyugodtan, na jó, akkor bemegyek olyan kilenc felé, sziasztok, szia, mondta anyám, és ennyi volt. Többé soha nem láttam, illetve amit láttam, egy összement, szerencsétlen öregasszonyt, véres csíkkal az orrán, zöld pizsamában elnyúlva a földön, az már nem ő volt, nem Nagyi volt, akit szerettem, nagyon szerettem, és mégsem tudtam megmenteni.”

            Demény Péter két évvel ezelőtt megjelent regényében, a Visszaforgatásban olvashattuk ezeket a sorokat. (Koinónia, 2006, 28–29. o.) Két okból másoltam ide ezt a két hosszú mondatot.

Egyrészt azért, mert jól mutatják, hogy a szerző regénye mögött hasonló tétek rejlenek, mint amilyenek új verseskötetében. Nagyon nehéz leírni ma azt a szót, hogy szeretet: a szöveg kiveti magából, s rögtön mentegetőznünk kell, amint leírtuk, hiszen nem szeretnénk mimóza léleknek látszani. Jellemző, hogy a kortárs magyar irodalomban a legérvényesebbnek tűnő s egyben legtöbbet hivatkozott mondat a szeretetről a Kertész Imre-i „Nincs bennem szeretet”, mely paradox módon a páli szeretet-himnuszt idézi meg, s melynek első szava a tagadás. A szeretet a hiányában válik kimondhatóvá: minden más kontextusban gyanúsnak, hamisnak, közhelyesnek és üresnek  tűnik ez a fogalom. Demény Péter két legújabb könyvének, a Visszaforgatásnak és a most recenzálandó A fél flakonnak egyik legfontosabb kérdése a szeretetre irányul. Nem lepődünk meg azon, hogy a szeretethez járuló predikátum mindkét könyvben elsősorban a nincs. Ahogy a regényben olvassuk: „azok, akiket szeretek, azokat voltaképpen nem szeretem”. (25. o.) Szereti a Nagyit, mégsem megy föl hozzá időben, s a Nagyi meghal: banális történet, ugyanakkor a lehető leghúsbavágóbb, a legfontosabb kérdéseket érintő történet. „Nőtől nőig lökődsz, szeretlek!, / mondod nekik kétségbeesetten, / ismételgeted, hátha nagy nehezen / elhiszed te is, nemcsak ők, / s mindenkit megcsalsz, / akinek azt mondtad, szeretlek, / mert mindenkinek mondtad ezt a szót. // Eldübörög a nyár / (folyton augusztus vége volt úgyis), / mint a villanykörtében a szál, / elpattannak az évek. // Öregségedre azt fogod siratni, / amiben sose hittél, vagy nagyon kevéssé, / a nőket emlegeted, akiket pedig sose szerettél, / nyavalyogsz, mert senkinek nem mondhatod, hogy szeretlek, / elvesztett szavakon keseregsz, / melyek régen nem jelentenek számodra semmit, / pedig ha hagynád, / fölzengene benned egyetlen szó zenéje.” Ezt már a verseskötetből idézem, az Önvád című szövegből. A lírai alany itt a szerelem képtelenségével illetve a szerelemre való képtelenséggel szembesíti önmagát; azzal, hogy ami a szerelem helyett van, az „még bűnnek sem fölemelő”, csupán „pitiáner, ócska kefélés”; s azzal, hogy a vallomás, „szeretlek”, elinflálódik, értékét-értelmét veszíti. Nagy közhely ez, persze, Deménynek mégis sikerül hitelessé tenni, mégpedig azáltal, hogy szövegét mentessé teszi minden díszítéstől, s így minden pátosztól, az affektálás veszélyétől, a hamisság árnyékától.

A másik ok, amiért írásomat az előző Demény-kötetből való idézettel kezdtem, az, hogy a nagyanya halálának motívuma – tehát nemcsak a szövegben rejlő etikai kérdés, hanem a konkrét narratívum – a regény után megjelenik a versgyűjteményben is. Többnyire izgalmas – számomra legalábbis –, ha egy szerző egy fordulatot (képet, történetelemet stb.) több művében is földolgoz. Ez egyrészt poétikailag is érdekes lehet, hiszen megmutatkozhat, milyen lehetőségek rejlenek egy-egy szöveg-mozzanatban, milyen szerepet tölthet be egy szöveg-elem különböző kontextusokban – másrészt rokonszenves azt látni, hogy egy alkotót annyira foglalkoztat egy motívum, hogy úgyszólván nem tud szabadulni attól. Nos, az új kötet Találkozás című versében a nagyanya halála nem egy elbeszélés részeként, hanem egy eszmefuttatás során jelenik meg. Demény verseinek alaphelyzete gyakran a számvetés; jellemző formája az elmélkedés, a gondolatkísérlet. A lírai alany a szóban forgó versben is különböző életlehetőségeket mérlegel (kilépne az erkélyről, de visszarántanák, atomháborúban elpusztulna az emberiség, de ő életben maradna). Ezen gondolatok között hangzik el a regényből ismert jelenetnek egy változata: „Vagy – megintcsak kapásból – ha délután megéreztem volna, / hogy estére nagyanyám meghal, / és rögtön hozzászaladok. / Vagy ha már nem érzem meg – tőled sem lehet lehetetlent kívánni ugyebár –, / akkor ne nyomasszon, hogy valamiért – de miért? – nem szaladtam azonnal oda.” Fontosabb a Beszélgetés a tükörrel című vers, mely a regény számos mozzanatát magában foglalja, így a feleség megcsalását, az abortuszt, a nagyanya halálát és a nagyapa temetését. Érdemes ide másolni a zárlatát: „Pedig őket is szeretted, / és őket is igazán, őszintén. // Már ahogy az ember általában / szeretni szokott.” Ezeknek a soroknak az ereje az eszköztelenségben rejlik – mondhatnánk, ha ez az eszköztelenség nem volna látszólagos. Nagyon is kimódolt a két rövid versszak közötti kapcsolat: az „igazán” és az „őszintén” határozóknak az ironikus visszavonására, átértelmezésére gondolok, melyet Demény nagyon finoman, szinte észrevétlenül old meg az utolsó két sorban.

És ha már rámutattam Demény Péter legutóbbi két könyve közötti kapcsolatra, akkor hadd utaljak arra, hogy a harminchat éves szerző immáron mintegy másfél évtizede van jelen az irodalmi életben. 1994-ben jelent meg első verseskötete, az Ikarosz imája (Mentor), ezt követte három évvel később a Bolyongás (uo.), hogy az új évezredben Demény először kritikáit, esszéit adja közzé (A menyét lábnyoma; Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, 2003), majd Papp Sándor Zsigmonddal közösen a Meghívó minden keddre című tárcagyűjteményt (Polis, 2005). Az első két verseskötetet közben egy harmadik is követte, a Beszélgetés a tükörrel, melyet a költő 2004-ben online publikált. Ez harminckét versből állt, s a hatvanhárom darabot tartalmazó A fél flakont ennek módosított és jelentősen kibővített változatának tekinthetjük. (Éppen ezért, amikor összehasonlítjuk Demény regényét és a kötet verseit, nem volna sok értelme azon elmélkedni, hogy a versek voltak-e meg előbb vagy a próza; hiszen az online kötetben már megvoltak az idézett szövegek – a megírás sorrendjéről a költő tudna beszámolni.) A Visszaforgatás már a Koinóniánál jelent meg, ugyanúgy az Éneklő Borz Könyvek sorozatban, mint A fél flakon. Kitűnő ez a könyvsorozat: Balázs Imre József, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, Visky András – és persze Demény – köteteivel két év alatt a kortárs magyar irodalom egyik legfigyelemreméltóbb sorozatává lett. (Ígérik Márton László novelláskötetét is.) Az alap, persze, hogy jók a szövegek, de az sem mellékes, hogy szépen és gondosan szerkesztik a könyveket: A fél flakonban például, noha erre nagyon érzékeny vagyok, nem találtam sajtóhibát. Fontos erény ez. (Még a sorozatról: tetszik a szürke-drapp papír is, ha jól sejtem, környezetkímélő.)

A kötet első változatában tehát a Beszélgetés a tükörrel címet viselte. A korábbi címadó versből föntebb idéztem egy részletet. A tükörbe nézés, a tükörrel (a tükörképpel) való beszélgetés az önmegismerés aktusa; A fél flakon nyitó darabja, az Alkalmi ars poetica, mely az online gyűjteményben még nem volt benne, ezt értelmezi. „Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól, / csak hátgerincem borzongjon belé” – szól a Weöres Sándor „Harmadik nemzedék” című szövegéből való mottó. A vers első két sorában ezt Demény a következőképpen írja át: „Mit bánom én, hogy miről szól a versem, / csak hátgerincem borzongjon belé.” A lírai alany az önmegszólítás alakzatát az egész költészet meghatározó elveként értelmezi, s így verseit az önmegértés helyeként mutatja be. „Mit bánom én, hogy hány szó, mennyi szótag, / hány pont, kérdőjel, mennyi felkiáltás, / s hogy rímel-e vagy görögül döcög – / csak engem mondjon el hiánytalan. / Borsódzzon a hátam a gyönyörtől, / hogy olyant mondok el megint magamnak, / mit addig még én se tudhattam rólam: / titok volt, de most megmutatkozott.” (Kiemelés az eredetiben.) A vers egy későbbi pontján ugyanezt a gondolatot a versbeszélő a mai költői nyelvtől (nyelvektől) meglehetősen idegen szentenciózusság révén ironikusan eltávolítja magától. „Csak az a költő, akinek a titka / a sorok között figyel, s te néha látod.” A szöveg második felében a lírai alany az olykor már-már kegyetlenségbe átcsapó pontosságot, vagyis az őszinte beszédet mint az önmegismerés útját, ennek lehetőségeit és lehetetlenségét mérlegeli, hogy szinte cinikusnak tetsző megoldással zárja le elmélkedését: „…ennek már régen annyi. // Nyelvemben bízok. // Ennyi.”

Mint említettem, a kötet első darabja Weöres Sándor-mottóval kezdődik. Nem Weöres az egyetlen szerző, akinek szövegei megidéződnek A fél flakonban. A majdnem kötetcím-adó Egy fél flakon például Villon balladáinak szerkezetére és hangjára játszik rá (még Herceg is van benne, mint az első Demény-kötet Ballada az égitestekről és Ballada Rékáról című darabjaiban). „[M]indig marad egy fél flakon!” – hangzik a bölcs refrén, mely a szerelemre vonatkozik, tudniillik arra, hogy minden gyötrelem ellenére mindig marad a szerelemből egy félflakonnyi. Az első két kötetben is megidézett Apollinaire most is figyelemreméltó versre indította a szerzőt (Apollinaire elfeledett dalaiból – Lány). Fontosnak érzem a kavafiszi dikciót felidéző és Kavafiszt meg is nevező Ha le tudnám írni című darabot is. „Ha olyan tárgyilagosan, szenvtelenül tudnám leírni azt a délutánt, / amikor valami őrület hatására szakítottam vele / (éppen tizenharmadika volt, meleg szeptemberi nap), / ha olyan szárazon, objektíven le tudnám írni, / mint Konsztantinosz P. Kavafisz, / többé talán semmi sem szorítaná össze a szívem, / nem verejtékeznék éjjel, nem szoronganék, / hanem aludnék, mint minden rendes ember.” Az a különös ebben a versben, hogy nehezen tudnám eldönteni, az első versszak utolsó sorát parodisztikus elemként olvassam-e. Mert ha igen, akkor azt kell mondanom, jól működik a paródia, a görög költő modorában írt verset ügyesen billenti ki a banális mellékmondat („mint minden rendes ember”). Viszont akkor problémának kellene tekintenem azt, hogy a szöveg többi részében hiányoznak a parodisztikus vonások. Ha azonban az idézett sort nem a parodizálás eszközének tekintem, akkor azt kell mondanom, Demény itt egy kissé elrontotta a verset, a lapos megjegyzéssel eltávolodott a kavafiszi hangütés komolyságától.

Nemcsak a világ-, hanem a magyar irodalom fontos költői életművei is megidéződnek a kötetben. Nagyon jól sikerültnek gondolom a Szilágyi Domokos azonos című hosszú versére írt Öregek könyve című darabot. Erős vers a Kuplé a vers eltűnéséről, melyet a szerző Kányádi Sándornak ajánl. (Ebben Demény nem az emblematikus Kuplé a vörös villamosról című Kányádi-verssel, hanem a kevésbé ismert Kupléval lép párbeszédbe.) Alapvető lírai kérdés, az ihlet eltűnése áll ennek a versnek a középpontjában – Demény Péter képes érdekessé tenni ezt a régóta ismert és oly sokszor „megénekelt” költői problémát, amennyiben radikálisan végiggondolja azt, és oda jut, hogy rá kell kérdeznie arra, vajon ő létezik-e még, ha elhagyta az ihlet: „Végignéztem a testemen / Vajon én megvagyok-e még / Úgy tűnt el mint a szerelem / Végignéztem a testemen / Vajon én megvagyok-e még”. Ha már a kuplénál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy a kötet jó néhány darabjának műfajjelölő címe van: olvashatunk itt slágert, sanzonokat, zsoltárt, balladát, kocsmadalt, stb. A „legáltalánosabb” címe a Versnek van: pompás paródiája az amatőr költészet megannyi örökbecsű darabjának. (Első két sorát ide írom: „Büszke szavakkal, mondatokkal takartam el az életem. / Velük talált rám, általuk tett magáévá a szerelem.”)

És akkor vissza is jutottunk a szerelem, a szeretet kérdéséhez. Meg kell említenem a Receptet, mely halálosan komolyan veszi az „úgy szeretlek, majd megeszlek” közhelyét, s amelyik a föntebb említett „szeretet-dilemmákat” az erotika irányába mozdítja el, túlzásaival pedig játékossá is teszi azokat. Játék és komolyság kettőssége jellemzi a Végrendelet trubadúrjának rendelkező szavait, aki arra kéri élete nőit, ne jöjjenek a sírjához, legalább a halála hadd maradjon csak a feleségéé. Hasonló kérdéseket feszeget a Levél a fiamhoz is: „Ne áltasd magad: / megrepedezik minden, / hull, kopog a vakolat, / s holttested körül dübögő táncot járnak az asszonyok, valamikori szerelmeid, / mint dög körül a keselyűk.” Látjuk, fontos, alapvető problémákat képes megszólaltatni Demény költészete. A szeretet-magánélet tematikán túl ilyen a haza kérdése, mely szóra igaz az, amit föntebb a szeretetről írtam: nehéz köré érvényes kontextust teremteni. Deménynek – elsősorban Haza-szvit című szövegében – ez is sikerül.





Megjelent a Bárka 2008/5. számában










Főlap

2008. november 14.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Balassi műfordítói nagydíj 2019Több mint 40 kiadó az őszi Margó fesztiválonPesText Fesztivál szeptember végén Géczi János kapta a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Halmai Tamás versei Vörös István versei Farkas Wellmann Éva: Inferno Oláh András versei
Prózák
Kötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasságHaász János: Apa csak egy volt
Kritikák
Levelek a magyar hétköznapokrólMúlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott földTúl a teljességen - a 361°-ról
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA