Egy több mint negyedszázada formálódó életmű reprezentatív darabjaiból kínál válogatást a vaskos kötet. Nem első alkalommal, hiszen a szövegek összegyűjtése, újrarendezése, más kontextusba helyezése már korábban is a szerző kedvelt eljárása volt. Géczi írásművészete, amely a neoavantgárd vonzásában bontakozott ki, több műfajjal, műnemmel, irányzattal, sőt művészeti ággal érintkezik. A nagy kiterjedésű, széles horizontú életmű recepciója ezzel együtt meglehetősen szerénynek mondható. Ha ennek okát keressük, akkor – egyetértve Géczi korábbi kritikusaival – nem tekinthetünk el attól, hogy a szövegek – miközben különböző hagyományokkal folytatnak diskurzust – elsősorban a neoavantgárd poétikához és beszédmódhoz kapcsolódnak, amely pedig a prózafordulat mozgásait kísérő diskurzus értelmezői horizontján periférikus helyzetbe került. (Géczi pályájának kiteljesedése ugyanakkor épp erre az időszakra esett.) Másfelől az sem gyorsította meg a kanonizáció folyamatát, hogy a szerző gyakran olyan alkotók megidézésére vállalkozik, akik kevésbé részei az irodalmi köztudatnak, vagy nem a szépirodalmat művelik.

            A Tiltott Ábrázolások Könyve összefoglaló cím alatt – némi változtatással – azok a szövegek sorakoznak fel, amelyek korábban kötetenként, azonos címmel már napvilágot láttak. Az akkori borítók mindegyikéről két szem tekintett ránk, hangsúlyozva ezzel a szemlélődés, a megfigyelés gesztusát, összefüggésben a vizuális látásmóddal, amely Géczi prózájában – miként versszövegeiben is – fontos szövegszervező funkciót tölt be: „A szemem – avagy bármely emlős- vagy gerinces állat szeme – s bármely lábasfejű szeme hasonlít egymásra, és hasonlít a fényképezőgéphez is. Ennek az az oka, hogy a beeső fényből csak viszonylag kevés módon hozható létre kép, de azért nem csak egyetlen módon, ahogy azt az ízeltlábúak összetett szeme bizonyítja. Amellett a szerves úton létrejött szemekre nem ugyanazon szerkesztésbeli korlátok érvényesek, mint a fényképezőgépre.” (Nemegyszer) Kép és szöveg koincidenciája, a megragadott élmények, benyomások fényképszerű rögzítése a Terepgyakorlatok és a Fegyverengedély rövid szövegeiben különösen érzékelhető, de a harmadik és negyedik könyv egymásra rétegződő történetkezdeményei is erős képszerűséggel jelennek meg.

A szövegalkotáshoz, az írás folyamatához reflexív módon viszonyuló előadásmód jellemzi a kötet szövegeinek egy részét, a narrátor több ponton hangot ad a történetmondással kapcsolatos kételyeinek: „Történeteim általában nincsenek, azért, mert nem szeretem a történetekben élőket.” (Harmadnap) „Mindig ott lakom, ahol egyre apróbban megtörtének”. (Tőmondat) „A szerkezet felrajzolható: magától – mint a jó fajta helyi isten – teremti a kisformát.” (Kisforma) Géczi előszeretettel alkalmazza a kollázstechnikát, a mozaikos szövegformálást, melyet az intarziakészítő tevékenységéhez hasonlít, aki „apró márványkockákból rakja ki a mintát”. „Intarziát készít, finom márványkockákat tuszkol csipesszel az asztallap sekély teknőjébe, kitölti fehér cementtel a kövek közti réseket, hűsen suhogó akantuszleveleket, fürge olajágakat, nagy begyű galambokat mintáz, árnyalja a portrék szeme alját, és széles, homályos sávokat is készít, hogy legyen hol hűsölni, legyen min keresztül elmenekülni.” (Legyen) Összefüggő történet elbeszélése helyett tehát apró villanások rögzíthetők. Miként a kötet alcíme jelzi, egy regény töredékeivel van dolgunk, és a fragmentumok között elsősorban az elbeszélő személye, a narratív hang azonossága teremt koherenciát. Ugyancsak fontos poétikai problémákra reflektál, és a művész-lét értelmével, a műalkotás mibenlétével kapcsolatban vet fel kérdéseket a Tiltott Ábrázolások Könyve egyik legfontosabb darabja a Romanosz, amelyben a magát szövegkutatóként meghatározó hős – a bizánci himnuszköltő nyomában lépkedve – a bizánci mozaikművészet jelentős darabja, a ravennai San Vitale székesegyházban található, Jusztinianusz császárt és Theodóra császárnét ábrázoló műalkotás titkát szeretné megfejteni. Gyakran olvashatjuk a kötetben a természettel harmóniában, annak szerves részeként élő ember reflexióit. Az Akár a regénytémák című fragmentum természet és szövegalkotás párhuzamosságára mutat rá, azt sugallva, hogy a természet létezőit ugyancsak a különböző rétegek egymásra épülése jellemzi, a természet is olvasható jelekből áll, miként az írott szöveg. Géczinél hasonló törekvés érhető tetten, mint Tolnai Ottó műveiben, vagyis annak igénye, hogy a jelentéktelennek tűnő részletekben felmutatni (vagy legalábbis megkísérelni) az egészet. Ezt a funkciót kapja a narrátor kitüntetett locusa, Veszprém, amelynek helytörténeti, természetrajzi adalékokkal elbeszélt világa univerzumszerűvé tágul.

A Tiltott Ábrázolások Könyve központi figurái a Cholnoky-testvérek, akiknek alakja elmosódik, legendáriumuk, szövegeik, élettörténetük mozzanatai különböző mesékkel, mítoszokkal keverednek, és oldódnak fel valamiféle tér és idő nélküli lebegésben: „Inkább látszottak (…) egy alak három különböző korú másolatának.” (A kijárat) Géczi több esetben szerző, elbeszélő és hős azonosságát hangsúlyozza, meghatározó számára az én szituáltsága, az önazonosság problémája, összefüggésben a szerzőség, a szerzői név kérdésessé tételével: „Végül pedig találkozás egy kötettel, amely azt a kéziratomat tartalmazza, amelyet e mostani nyár végétől akartam elkezdeni és megírni. A kötet szerzője ismeretlen: géczi jános.” (Mindez) „Én szeretek elbukó és feltámadó főhős lenni; a tömeg, aki ezt a balfácánt körbenézi; a történetíró – és persze géczijános, aki mindezt egyszer mégiscsak leírja.” (megmondtam) A tulajdonnév így, csupa kisbetűvel írva. Vári György mutat rá kiváló elemzésében (Új Forrás, 2003/3.), hogy a szövegbeli bújócska, a szerző (mint Teremtő) elrejtőzése a kabbalista misztika hagyományát idézi fel, mely szerint „Isten magában az Írásban, a Tóra betűi között bújik meg, azonos valamiképp a szöveggel, csak jól kell elolvasni a szöveget ahhoz, hogy megfejtsük a Név titkát”. Ez a megközelítés pedig elvezet a kötet címének értelmezéséhez is, ugyanis a zsidó hagyomány szerint nem ismerhetjük Isten valódi nevét, és képi ábrázolása is tiltott, ezért a szerző – dialógust folytatva a kabbalista hermeneutikával – „a szövegen keresztül jut el a képig, és a szövegben bújtatja el a Nevet”, megteremtve folyamatos, végtelen jelenlétét, különböző korokban és szövegekben felbukkanó alakváltozatát: „a Tiltott Ábrázolások Könyvével annyiban vagyok azonos, hogy én sem fejeződök be soha, mert tovább élek számozatlanul nemzett ivadékaimban”.

Géczi elbeszélésmódja lassú sodrású, prózája rendkívül összetett, hosszas és fárasztó esszéisztikus betétek ékelődnek bele, az utalások és idézetek hálója szövi át, a Bibliától és a Korántól Ovidiuson át egészen a XX. századig, különböző hagyományokat kapcsol össze, miközben a posztmodern szövegalkotás eljárásait is alkalmazza, a történetmondás linearitása folyton felfüggesztődik, a szépirodalom diskurzusába az útleírás, a szakácskönyv, a művészeti alkotásokról szóló szövegek, a geográfiai, botanikai, állattani értekezések regiszterei íródnak bele, mitikus és álomszerű keveredik a valós rétegekkel. Az említett attribútumok meglehetősen nehézzé, fárasztóvá teszik a befogadást, s a konstrukciót egészében áttekinteni talán lehetetlen volna, a szövegben rejlő részletek ugyanakkor az egész érzetét keltik. Ami tehát egyfelől hátrány, másrészt pozitívumként is felfogható, ugyanis a Tiltott Ábrázolások Könyve sokszínű olvasatot, többféle értelmezést tesz lehetővé, feltárva a szöveg mélyén rejlő különböző rétegeket.