Az utóbbi években a sajátos női hangokat és sorsokat megszólaltatni igyekvő műveknek, a női beszédmódokkal kísérletezésnek fokozott jelenléte figyelhető meg, amint azt az e téren napvilágot látott könyvek vagy az Éjszakai állatkert és Szomjas oázis jellegű többé-kevésbé sikerült női antológiák is jelezhetik.
   Kiss Judit Ágnes 2006-ban megjelent első könyve, az Irgalmasvérnő című kötet női elbeszélőjének hangja egyedi és markáns színfoltot képez ebben a felhozatalban. A kiváló formaérzékről tanúskodó versek többségükben a férfi–nő „héja nász az avaron” jellegű, állandó vívódással teli viszonyait jelenítik meg. A szerelem a soha nem kiegyenlíthető harc, a test és lélek dichotomikusan kiélezett kapcsolataként vagy annak hiányaként tematizálódik. A Kiss Judit Ágnes-versek az ókori kultúrák egy-egy ismertebb szerelmi történetének és szereplőjének megidézésén keresztül, a huszadik század irodalmi narratíváinak működtetésével a szerelmi líra hagyományának igen széles dimenzióit járják be, olvassák és írják újra.
   Kiss Judit Ágnes legújabb, 2007-ben a Noran kiadónál megjelent Nincs új üzenet című kötetében egyértelműen folytatódni látszik a szerelmi költészetnek az a fajta újragondolása, amelyet a szerző első könyvében többnyire egy női elbeszélő, az irgalmasvérnő hangja által végez el, aki egyben kulcsfontosságú alakja az egész Kiss Judit Ágnes-i költészetnek.
   A vérnő a vamp és a vámpír figurájából tevődik össze, aki a férfiakat legyőzi, a férfimítoszt könyörtelenül lerombolja, ugyanakkor mégis az irgalomnak és az áldozásnak, az áldozathozatalnak a megtestesítője, a nő, aki irgalomból áldozza fel magát a férfiaknak. „…nem bánom, ha csak hangszered leszek, / sem azt, ha mostanáig másé voltál, / nem bánok férjet, gyermeket… ha kell, / áldozz fel, csak legyél te az oltár” – olvashatjuk a De Renalné (Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő. Alexandra, 2006. 38–39) című versben, alapsémája, a „semmiért lehettem mártír” (Irgalmasvérnő ripacskodik, In: Irgalmasvérnő. 55) az első kötet több versében is visszatér.
   Kiss Judit Ágnes második kötetének Irgalmasvérnő visszatekint és Irgalmasvérnő megtörik című verseiben nem kevés öniróniával a szerelmi költészet hagyományainak újraolvasása mellett felülírja az addigi irgalmasvérnő-verseket is: „Lehullott, elrothadt már / vagy harminchárom évem, / egész művészi lettem / a csinált szenvedésben, // s egészen profi abban, / hogy úgy nézzek magamra, / ahogy a gyűjtő tekint / a preparált rovarra //… Voltam alul és felül / a harcban és a szexben, / kit magam alá gyűrtem / másnap lenyomott engem” (Kiss Judit Ágnes: Nincs új üzenet. Noran, 2007. 77).
   A Ballada az időben eltűnt férfiakról című költeményben a régi szeretők felsorolásával a macsó toposzát roncsolja szét, az elmúlt viszonyok jelentéktelenségét a névtelenségükkel nyomatékosítja: „nem emlékszem, hogy hívták a szőke herceget” (Irgamasvérnő. 32-33). A Nincs új üzenet című kötetben megjelenik ennek a tükörverse, a Ballada a tűnt szeretőkről, melyben már jóval visszafogottabb a „hírhedt alfa-nőstény” gunyoros hangja. Itt már névvel is ellátja a tovatűnt férfiakat, miközben beletörődés az elmúlásba járja át a verset, aminek hátterében a test régi szerelmi teljesítmények feletti nosztalgiája húzódik meg. „Elmúlunk, Herceg, nincs vita, / vágyálommá lankad a tett, / és lenti ajkunk kérdi csak: / a vastag farkú hova lett?”(Nincs új üzenet. 89).
   A teljesség megtörése és a szerelmi kapcsolat szétszakadása kapcsán ugyan az Ofélia siratja Hamletet című versben a számonkérés hiábavalósága érződik: „ne kérdezzük, ki kit hagyott el, / ki mártír és ki áruló” (Irgalmasvérnő. 41), lényegében azonban ezt a szerelmi költészetet az áldozatnak és legyőzőjének a nemi sztereotípiák alapján történő beazonosítása hatja át, még ha számos ponton nyilvánvaló is e szerepeknek az újragondolása és a köztudatban kialakult sémáknak az elbizonytalanítása. A férfi–nő kapcsolat ábrázolásának perspektívájában továbbra is központi tényező marad az erejét fitogtató férfi macsó toposza. Viszont, ahogy már a Ballada az időben eltűnt férfiakról című versben is, azonosulva a szerepkör jegyeivel, a macsó attitűdöt a női elbeszélő sajátjaként átvéve a férfiak ellen fordítja. Ilyen értelemben csak részben mozdít ki a férfi–nő szerepének sematikus, a szenvedést és kiszolgáltatottságot a nemi szerepek és sztereotípiák mentén történő leírásából, mivel tulajdonképpen érvényben is hagyja azt.
   Mint ismeretes, Pénelopé a kérők tolakodásától Odüsszeusz bolyongása alatt a halotti lepel szövése ürügyén tartja magát távol, így várakozása, ami a szövés rítusával telítődik, egyidejűleg vált a hitvesi hűség és a kiszolgáltatottság jelképévé. Kiss Judit Ágnes Pénelopé című versében viszont épp az említett rítus emelődik ki, ami nyomatékossá teszi, ebből a perspektívából nem is annyira a nő a kiszolgáltatott, hiszen ő az, aki, mint a moirák, kézben tartja és irányítja az eseményeket, illetve mások sorsát: „tekeri-tekeri, / azt sző belőle, amit akar, / te ott állsz meztelen, / s kezében a fonal / hasztalan gombolyag”(Irgalmasvérnő. 44).
    A férfi–nő párbaj szempontjából szintén kiemelhető a Vronszkij című vers, melyben az elhidegült férfi hangja szólal meg Anna Karenina halála után, akit szerelme halálával magához béklyózott. A női beszédmódnak az erőteljes beszűrődése érződik a férfi monológjában, mivel vívódásában saját hangjaként jelennek meg azok a frázisok is, amelyeket valójában a nő mondatna ki a férfival. „Nem én lőttem le, másra bíztam, / ahogy nem vállaltam nyíltan / azt sem, hogy elmúlt, Anna, vége, / már csak a szabadságom kéne” (Irgalmasvérnő. 42-43).
   E szerepjátékok értelmezésekor az olvasó számára központi kérdéssé válik, milyen az a női hang, ami Kiss Judit Ágnes köteteiben érvényesül, a versek milyen női karakter(ereke)t szólaltatnak meg, mennyiben képes a szerző több oldalról megközelíteni és mozgósítani a női beszédmódokat, mennyire hiteles és milyen is az a nőiség, ami ebben a költészetben megjelenik?
    Kiss Judit Ágnes indulása, ahogy első kötetével magabiztosan beírta magát a kortárs irodalmi köztudatba, egyedi és határozott hangnemét tekintve sokban hasonlít a kilencvenes évek erdélyi irodalmában jelentkező Orbán János Dénes addigi irodalmi értékrendeket újraolvastató startjához. Mint ahogy OJD-nél a macsó-image egy póz, hasonlóan megkomponált maszk és szerep az irgalmasvérnőé. Egy folyton változó arc, aki hol határozott és harsány hangon egyfajta sértett, agresszív nőiséget szólaltat meg, hol az irgalom és teljes önkéntelen odaadás attitűdjét jeleníti meg, míg máskor az anyaságnak vagy az elvetélt anyaságnak válik ikonikus alakjává. Talán éppen ebben a folytonosan változó szerepkörben ragadható meg igazából ennek a női irodalomnak a lényege, amely képes egyszerre több oldalról, több arcát is megmutatni a női szerepeknek és a nőiségnek.
    Költészetében tehát a színház központi helyet kap, az emberi arc, alkat és életút is gyakran mint szükséges színházi kellék jelennek meg. „Akárhová lép, a színpad deszkáit / hallja kopogni a lába alatt, / bárhová fordul, minden csupa díszlet, / műanyag fák, papírmasé falak. // Ha vetkőzik, jelmez marad a bőre, / arcán lemoshatatlan smink tapad” (Diagnózis, In: Irgalmasvérnő. 46). A verselbeszélő(nő) többször önreflektív utalásokkal értékeli, értelmezi saját aktuális szerepeinek a használatát, mintegy kiszól a felöltött arc mint jelmez mögül, ami egyben neki is arcot ad, a (mégis) rejtőzködőnek(/ét).
    Kiss Judit Ágnes verseinek egyik legkiemelkedőbb erénye a minduntalan jelenlevő kettősség(ek)nek a megragadása, a szerepek és arcok egymásra tevődésének a felvillantása, amikor egyszerre mutatja meg az arc és a maszkként felöltött arc egymást leleplező és ellenőrző gesztusát. A Nincs új üzenet borítója igen találóan ezt a motívumot emeli ki a kötet „arcaként”, ahol a szerző arcának sziluettje az optika játékszereként torzult képmássá törik a tükörben, mint ahogy a szövegekben a verselbeszélő(nő)é. Természetesen nyitott marad mindkét esetben a kérdés, melyik is tekinthető valódinak e két egymásra figyelő arckép közül. A valós és virtuális rétegek közötti határ eltörlésére történik kísérlet az így létrejött szerzői metalepszisben, ahol a szerzőt is alakzatként érzékelhetjük, amint összekacsint akár magával az olvasóval is.
    A tükröződésben bekövetkező önmagával történő frontális ütközés és a minduntalan végbemenő elkülönböződés dilemmája a szerelem, a férfi–nő kapcsolat leírásaiban is vissza-visszatér: „S mikor rájön, a szerepben ki van, / magával ütközik frontálisan” (Diagnózis, In: Irgalmasvérnő. 46), a geometria című versben, Shakespeare LXXV. szonettjének újraolvasásában egyszerre szólal meg az én és a te egymásba olvadása, illetve annak teljes lehetetlensége: „Az vagy nekem, mi magadnak sosem, / és én benned magamnak idegen / alakként tükröződöm. Szüntelen / felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen // ahol te kezdődsz, ott már nekem végem, / mit érzel, az te és nem én vagyok. / … mindez csak látszat, lázálom, mese, / mert síkjainknak nincsen metszete”(Irgalmasvérnő. 75).
    Kiss Judit Ágnes első kötetének indító verse, a Portfolió már felfedi/előrevetíti az én és a verselbeszélő díszletek és szerepjátékok között ily módon való hangsúlyos elhelyezését. A sokoldalúan összetett megmutató és elrejtő(zködő) játék mögött az elbeszélőnek egyfajta lemondó és kiábrándult attitűdje neveztetik meg, hiszen „Így játszik az, ki megtanulta: / meztelen önmaga úgyse kéne” (Irgalmasvérnő. 7), ami végül is szintén tekinthető egyfajta szerepjátéknak. Az arcok, szerepek és beszédmódok eldönthetetlenségének dilemmájára történő önreflektív visszakérdezés visszatér többször a Nincs új üzenetben. A Rövidülések ciklus Ect című versében ez a szerepjáték a szöveg és elbeszélő egymást elrejtő, valamint megmutató összjátékában teljesedik ki: „Mit mondok el én, s mit mond a szöveg? / Mit hallgatok el, s mit hallgat el ő? / Míg azt hihetem, elrejt a szövet, / váratlanul hol tűnök elő?” (Nincs új üzenet. 70).
    A Nincs új üzenet már címében is erős utalással mutat vissza Kiss Judit Ágnes első verseskötetére, melyet több szempontból is újraolvas. Ilyen értelemben ahogy igaz az, hogy nagyrészt csupán csak továbbírja, folytatja az ott már megismert és bejáratott szerepjátékokat, a szerelmi líra sajátos, Petri költészetére erősen emlékeztető, az érzékiség és test tabuit szétíró, szókimondó női líráját, ugyanúgy érvényes ennek az állításnak a cáfolata is (amit a kötetkezdő, Új üzenet című ciklus címe is jelez). Az első kötet testiség-hangsúlyozása és a test harsány dicsőítése, amikor még megvan a „megadhatja minden kérdésre a test a választ” illúziója, a Nincs új üzenetben veszít erősségéből, helyében számos ponton a test erejének fokozatos elveszítésébe és elmúlásába beletörődés válik hangsúlyossá. Ennek feszültségét a sokszorosan fel-felbukkanó angyalmotívum oldja fel és mozdítja el a metafizika irányaiba, amely bizonyos értelemben egyfajta (ál)súlytalanság és az (ál)ártatlanság értelmi síkjaival telíti ennek a szerelmi költészetnek az olvasatát. A test és annak vágyaitól való elszakadás képtelensége ironikus/önironikus tartalmakkal itatják át a memoár utolsó versszakát: „majd szárnyam nő egy szép napon, / mit elkövettem, itthagyom, / várnak rám mennyei karok / s a szőrös lábú angyalok.” (Nincs új üzenet. 113). Az Irgalmasvérnő megtörik című versben feltételezhetően elhagyott kedvesének tesz vallomást a verselbeszélő: „letépsz magadról, szárnyakat növesztesz, / és útra kelsz, hogy megmenthesd magad” (Nincs új üzenet. 85). Az önmegmentés gesztusaként a kéjben történt megmerítkezés után több irányból jut el ide, az angyalvárás, az angyallá válás és a „bukás és üdv közt megrekedt angyal” leírásain keresztül (ikon, In: Nincs új üzenet. 38).
    A Nincs új üzenet test-szétírása a szerelmi költészet kötetben megidézett formanyelvét, testét is széttöri. A kötet kiemelt formájának tekinthető a szonett és szonettkoszorú. A kilenc ciklusból álló kötet kilenc-kilenc verset magukba foglaló ciklusai (kivéve az Atlantisz és a Rövidülések) címét a könyv negyedik ciklusát képező, kilenc szonettből álló, Szétszaggatott szonettkoszorú soron következő szonettjeinek a címei adják, ami egyúttal a kötet metanarratív egységeivé emeli a szonettkoszorú egyes darabjait. A tizenöt helyett csak kilenc szonettet tartalmazó szonettkoszorú címében önreflektíven jelzi, felvállalja e hiányt. Vélhetően ennek a szétírásnak tulajdonítható az a szerzői szándék is, melynek következtében e szonettkoszorú darabjai között az összekapcsolódás csak részben valósul meg a nagyobbrészt elmaradó sorismétlések miatt. A szonettkoszorú első versének Dantét idéző gondolatai, illetve az Irgalmasvérnő-versek többszörös újra- és körbeolvasásra invitálják az olvasót, amivel a Nincs új üzenet valóban izgalmas olvasmányélményt biztosít olvasójának. Néhol ugyan egyenlőtlenségek vannak a minőség terén, a Rövidülések című ciklus több verse kevésbé tekinthető sikerültnek, azonban feledtetik ezeket az olyan kiváló, Kiss Judit Ágnes költészetének erényeit és bájait hordozó költemények, mint a freskó, Eurüdiké, Választott nép, anya, Ect, Új üzenet, Pusztító Siva isten és az Irgalmasvérnő-versek.