Amikor Dérczy Péter az Élet és Irodalom hasábjain Nádasdy Ádám új verseskönyvét recenzálta (ÉS, 2007. szeptember 6.), a költemények poétikai megalkotottságának taglalását követően – mintegy összegezve a megállapításokat – az Újhold hagyományá­nak megújítójaként léptette be a Nádasdy-költészetet a huszadik századi magyar líra ha­tástörténetébe. Mint azt ő, illetve nem sokkal később – ugyancsak az ÉS-ben (2007. októ­ber 26.) – Károlyi Csaba is sejteti, ez a lírai alkotásmód összefüggésben van a Nádasdy ars poeticájaként is olvasható lírai-nyelvi önszituálással, miszerint (a kötet hátsó borí­tójáról idézve) „[s]okminden történik a világ­ban, és én mégis magamról írok. (…) Alanyi költő vagyok. Ez a szó a latin »szubjektív« magyarítása, és annyiban valóban szubjektív vagyok, hogy magamról tudósítok; csakhogy én ezt igyekszem objektíven csinálni. Például hogy évekig jártam udvarolni a fogaskerekű­vel, melyre sokat kellett várni, ezalatt jöttem rá, hogy nem szeretem. Ez közlekedés. Van másféle költő, aki mindig a világról ír, objek­tív akar lenni – persze nem sikerül neki, mert akkor nem volna költő. Azaz ő is szubjektív. Én viszont nem szubjektíven vagyok objek­tív, hanem objektíven szubjektív. Magamról, pontosat. Fogaskerekűt. Remélem, elég nagy felület vagyok, hogy sok minden tükröződjön ben­nem. Például a világ.”
     Ez a rövid kis szöveg több ér­dekes meglátást eredményez­het a Nádasdy-költészetre néz­vést. Először is, a „sok minden történik a világban, és én mégis magamról írok” fel­ütése, illetve a „remélem, elég nagy felület vagyok, hogy sok minden tükröződjön ben­nem. Például a világ.” zárlata paradoxonnak tűnhet, ha nem gondolnánk rögvest arra, hogy maga a világtapasztalat az, ami szub­jektív. Viszont ez korántsem jelenti azt, hogy a világban ne lennének dolgok, melyek ob­jektív értelemben nem léteznek. Gondol­junk a fizikusok egyik kedvenc hasonlatára, Schrödinger macskájának esetére, aki a do­bozba zárva rejtély marad a tudósok számá­ra: él-e vagy sem, ott van-e vagy sem akkor, amikor éppen nem látjuk, mert a doboz be van zárva? – A fogaskerekű például, hogy Nádasdy díszletvilágánál maradjunk, akkor is létezik, ha éppen nem használjuk. És itt a lényeg: amikor a fogaskerekűről beszélünk – objektíven –, már választottunk: a világ egy szeletét, perspektívát, beszédmódot, hangsú­lyokat. Modalitást: viszonyt a mondottak­hoz. A világtapasztalat ilyen nyelvi létesülése pofonegyszerű és hétköznapi, és valóban: ob­jektíven szubjektív. Tulajdonképpen az afféle szófacsarás, mint hogy „nem szubjektíven va­gyok objektív, hanem objektíven szubjektív”, nem is nagyon érdekes abból a szempontból, hogy mi az igazság objektivitást és szubjekti­vitást illetően. Viszont annál pontosabb köl­tészettörténeti konzekvenciákat vonhatunk le belőle. A „szubjektíven objektív” ugyanis szemlátomást mintha egyfajta romantikus poétika beállítottságára utalna, amely során a fikcionált környezet a lélekállapot kifejezője vagy közvetítője, míg az „objektíven szubjek­tív” inkább arra utal, hogy a fentebb említett organikus lírai kód a beszélő számára már nem megfelelő a beszéd alakítására. Mégis, úgy tűnik, az „objektivitás” a nyelvi világta­pasztalat mediális jellegében kötődik a szub­jektivitáshoz, vagyis az a „közöttiség”, amely a nyelv felidéző erejének, fenomenalitásának és – általánosabban – a szövegek „olvasha­tóságának” egyfajta katalizátora, kritériuma (vagy nevezzük bárhogy), a megértés történő s így szubjektív eseményét, potenciálját hor­dozza. Az ilyen immateriális értelem-beírás – mivel változékony, nem identikus és nem a szövegből mindig ugyanabban a formában kinyerhető sajátosság – a szubjektivitás min­táit rajzolja ki, de csak a fenti, mediális érte­lemben. Mert az „objektíven szubjektív” sem képezheti meg egy valóságos élet eseményeit – ha maga a produkció innen nyeri is „ihle­tettségét” –, az alanyiság pedig úgy tükrözi a világot, ahogy a világ érzéki tapasztalatainak nyelvi eseményeit szervező beszéd ugyancsak a megértés nyelvi dimenzióit éri el.
     Éppen ezért a kötet verseinek legjelen­tősebb tematikus és poétikai sajátossága, az emlékek és az emlékezés szervezése, létesítsen bármilyen egyéni múltat, a hangkölcsönzés során olyan tapasztalatban részesíti az olva­sást, amely – távolságtartó objektivitásánál fogva is – a szubjektív élmények elvi helyet­tesíthetőségének és variálhatóságának teremti meg a feltételeit. Jellemzően úgy, hogy a vi­lágból pontosan azokat a részeket képtelen „valóságosként” felmutatni, amelyekből egy koherens múltkép épülne föl, vagy nyomaté­kosan olyan érzéki tapasztalatokat sorol, me­lyeket a nyelv képes ugyan emlékezetbe idéz­ni, de felidézni nem: „Az az öröm, az nincs már, az az íz, / hogy meg lehet csinálni ma­gamat, / akármiből: margarinból, homokból, / a lényeg az, hogy az, ott, én legyek. / Az az öröm, az nincs már. Leszerelték / a villamost, amivel sose mentem, / csak másnap akartam. Az a mozi, / ahova járni akartam, bezárt. / Volt sokminden, és annak most az íze / érett a számban, elemezhető. / De az az öröm nincs már, a cukorka / öröme kettéharapás előtt.”
     A kötet címadó verse tehát példaértékű lehet abból a szempontból, hogy egy közve­títhetetlen tapasztalat (mint amilyen az íz, vagy az azáltal kibomló emlék) milyen mó­don vihető át egy másik médium, a nyelv kö­zegébe, pontosabban: mi az, amit egy nyelvi konstrukció mediális áthelyezése szóhoz tud juttatni. Mint íz, nyilván semmit. Nem vé­letlen, hogy ott történik kiemelés (kurziválás) a versben, ahol a mutató névmás csupán üres jelölő, amint az „ott” és az „én”, de még a „le­gyek” létesítő performatívuma sem tölthető föl valamilyen konkrét referenciával. Ezért egyaránt érvényes lehet a kijelentés, amely a nyelv médiumát deficitesnek tételezi, vala­mint az, amely a nyelv ilyetén „redukciójából” – bizonyos értelemben jelentéstelenítéséből – nyeri a szubjektív helyettesítés és variálás szabadságát.
     Nádasdy versei természetesen úgy emlék­szervezők, ahogy emlékkonstruálók, a be­szédmód alkotta szubjektivitáson túl pedig úgy alanyiak, hogy gyakran mintha gondolati költeményként próbálnának teremteni bizo­nyos ál-személyességet, melyet azonban az objektivitás „kényszere” rendre felülír. „Évem volt elég sok, mégsincs nyugalom, / örökké váróteremben ülök, csöngetésre / vagy a szí­nes kijelzőre figyelve. Nem kell / lágy fényű, temperált üvegcsarnok, / dézsás növények, műkő burkolat. / Szélfútta plató kellene, ahol előre, hátra / mindent látni, utat, lábnyomo­kat.” (Lábnyomok) A versek dikciója sokszor annak feltételeit teremtik meg, hogy az ol­vasás metaforikus értelmet keressen a tárgyi világ díszletterének elrendezése közt, ez az elrendezés viszont oly mértékben telepszik rá a kibontakozni tűnő gondolati eseményekre, hogy úgyszólván egészében azok helyébe lép. Innen nézve valóban vonható párhuzam az Újhold poétikai hagyományával, Nádasdy ver­seit mégsem köthetjük igazán sem mondjuk Pilinszky, sem Nemes Nagy Ágnes költésze­téhez, de különbözik a tárgyias megformálás olyan harmincas évekbeli kezdeményezőinek poétikájától is, mint pl. a József Attila-i, il­letve szinte egyáltalán nem hasonítható a hermetikus líra olyan – későbbi – formáció­ihoz sem, mint amilyenre Oravecz Imre első kötete, a Héj remek példa lehet. Alighanem azért, mert Oravecz kötete a közlés lehetősé­gét egy olyan radikális objektivitásban – vagy hermetizmusban – találta meg, ami nem csak a Nádasdy-versek „objektíven szubjektív” nyelvi konstrukcióitól idegen, de a Téli éjsza­kát vagy A város peremént író József Attiláé­tól, sőt a természeti-tárgyi világot önmagában jelentésessé tevő Pilinszky- és Nemes Nagy-félétől is. Nádasdy legtöbb verse ugyanis igazából kevésbé tesz eleget a versszerűség olyan kritériumainak – ha lehet ilyet mon­dani –, amilyennek József Attila, Pilinszky vagy Nemes Nagy költeményei igen. Oravecz objektivitása, radikális tárgyiassága viszont a ló túloldala: olyan mértékben „objektív” és hermetikus, hogy – bármennyire furán han­gozzék is – nem képes más lenni, mint ami: versszöveg. (Ennek ellenpontjaként)  az 1972. szeptember kötet említhető, az „új érzékeny­ség” eme személyessége ugyanakkor szintén azt nyomatékosítja, hogy a világtapasztalat és az élet narratív fölfűzése az emlékezettechni­ka szigorúan nyelvi konstrukciója – akárcsak a hermetista, objektív líra szavakat – jelölőket – megválasztó és elrendező technikája.)
     Nádasdy szövegei azonban – Dérczy Pé­ter is megjegyzi – a köznapi beszéd mintái alapján szólalnak meg. Nem vagyunk teljesen pontosak, ha azt állítjuk, azok „mintái alap­ján”: a kötetbeli versek sokkal inkább – né­hány „poétikusabb” szonettet leszámítva – a köznyelven beszélnek. Voltaképpen csak a sortörések – tehát a szövegek külleme, a látha­tó nyelv – emlékeztetnek arra, hogy verseket olvasunk, ez azonban már az esztétika ideo­lógiája. A köznyelvnek ugyanakkor van po­étikája: a mindennapi nyelvhasználat éppen a metaforikus – vagy esztétizáló – versnyelv közlésképességének kifáradásával szembesít. Nádasdy egyszerű, többnyire azonos szerke­zetű és közel azonos modalitású szövegei az alulretorizáltság, a depoetizáltság poétikájára épülnek, témái egyszerűsége – egy tóparti emlék, egy íz emléke, egy szálloda emléke, egy bútordarab – mintha ehhez a dikcióhoz illeszkednék, miközben természetesen a világ érzékelésének – nyelvi – közvetítése ebben a kötetben másképp nem is lehetséges. Vagyis, eme világtapasztalat csak ebben a nyelvi köz­lésmódban válhat esztétikai tapasztalattá. Az irodalomtörténet-írás ide vonatkozó fogalma, az „új érzékenység” annyiban kapcsolható tehát Nádasdy költészetéhez, amennyiben a szubjektivitás „érzékiséget” hordozó, ala­nyi konstrukciós technikája a depoetizált és alulretorizált, azaz a mitikus és „esztétizáló” karakterétől megfosztott líra alapvető viszo­nyítási pontjává válik. Hogy ez a költészet mennyiben merítkezik pontosan a tárgyias-hermetikus hagyományból, és mennyiben sajátítja át az „új érzékenység” nyelvét, to­vábbgondolható kérdés, amint az is, miképp tekinthető ez akár az Újhold, akár a Petri, a Tandori és az Orbán Ottó nevével fémjelzett lírai horizont megújítójának vagy átalakítójá­nak.