Acsai Roland legutóbbi, sötét tónusú kötetének beszélője – feltehetően valamennyi vers mögött ugyanaz a személy áll – a közel hatvan versben a hétköznapok útvesztőjének (metafizikai eredetű) sötétjéből keres kiutat, ami kezdettől fogva, a valahonnan valahová haladás kétségeinek szisztematikus számbavételével egyre inkább, reménytelennek tűnik. Kezdettől fogva, mert az egyszerre kötetnyitó és köteten kívüli vers, a Sarlósfecskék – amit a bibliai allúziókat keltő címével („Minek virrad”) mind a halált, mind a megszületést rezignáltan vagy inkább lemondóan fogadó pesszimista hangvételű ciklus elé helyezett a szerző – az „éjszakánként” a levegőben alvó fecskéket magába szippantó kémény komor látványával a benne foglalt kegyetlenül cinikus szentenciát nyomatékosítja: „hogy hiába, nem segít a szorongás.” Kezdettől fogva, mert a mottóul választott Thomas Bernhard idézet úgyszintén az elkerülhetetlen elmúlás, az állandó, örökösen ismétlődő (évszakba) bezártságról mond indulatos véleményt (ti. hogyan lehet átvészelni "»a nyarat, amelyet mindig is gyűlöltünk, / Az ősz azután újra mindentől megfoszt bennünket«”). És továbbra is kezdettől fogva, hiszen a könyvre préselt cím alatt olvasható vers (a mondott első ciklus fő darabja), az ugyancsak említett Sarlósfecskék végső tapasztalatának immáron a testre értett fölelevenítésével („A légcsőként szűkülő / Alagútnapokat / Nem követi tágas mező”), az öngyújtó fényének erőtlenségére játszó megkísértés-motívummal („S úgy vezet valamely árnyvilágba, / Akár egy távoli rokont…”), az „egyhelyben / Forog a fénysziréna” reményvesztettségének felidézésével ugyanazt a József Attila-i tapasztalatot közvetíti, amelynek értelmében a kilátás, a vég – hóesés ide vagy oda – nem túl kecsegtető: „Zuhanni kezdesz – / És a semmiben megkapaszkodsz.”
A kötetben komoly szerep jut a tárgyaknak, lakberendezési elemeknek, utcáknak – az Alagútnapok lírai énje ezek rendszerében keresi helyét, s ezekhez képest határozza meg magát: „Egész éjszaka csöpög a bojler – / Csak azt várja, mikor adod fel” (Belső Jellasics). A korábbi verseknek megfelelően a könyv rengeteg szállal kapcsolódik a természethez, illetve annak legfőbb tapasztalatához, mely a szükségszerű, törvényesen bekövetkező elmúlással jellemezhető („halott sün”, lehullott diófa-levelek” stb.). A Sarlósfecskékben ábrázolt elnyelés, beszippantás később is gyakran felbukkanó, fontos jelentésképző trópus marad. Nem csupán az említett Alagútnapok „légcsöve”, de a beszédesen Stellának hívott vadászgörény alvása is ehhez hasonló következtetések megfogalmazására készteti a lírai ént („Mennyi magány van / Egyetlen alvó lényben! Külön-örvény // Húz le embert, állatot sorra, / Ugyanabba a lefolyóba.” – Stella), hogy később, a „vég” felé tartó ciklusok egyikében (A világos sáncol) mindez a versbeszélő lelkiállapotának megfelelő befelé-fordulásról is tanúskodjék: „Így gurul szét, ami van. // És ez már magában elég baj // S ok neked, hogy magadba zuhanj, / Úgy szűkülve be, mint az érfal.”.
A versek többnyire egyes szám második személyben szólnak, ám ha nem is „ott” kezdődnek, leginkább ebbe csapnak át. Ez az önmegszólítás lehetőségét veti fel, ami a múlt időben megfogalmazott szövegek esetében a teremtő emlékezéshez vezet, egy olyan múlt megteremtéséhez, ami nem sok jót ígér a jelenként értett jövő számára, ahogy ez a jövőként értett jelenből értelemszerűen a múltra nézve sem túl biztató. Szerkezetét tekintve is hasonlóan furcsa kettőség jellemzi az Alagútnapokat: egyfelől lépten-nyomon a fokozhatatlan (épp, mivel fokozható) elmúlástudat állandóságának lenyomataiba ütközik az olvasó, ami a kötet statikusságát, verseinek jellegzetes (le)hangoltságát eredményezi. Másfelől azonban valamifajta előrehaladás is megfigyelhető, lassan, de annál biztosabban kirajzolódik egy ív, amely ugyanakkor semmi újjal, semmi váratlannal nem ajándékoz meg, mert a váratlan, a szokatlan, az „ismeretlen”, csupán mint a keserű ráébredés más-más formája jelenik meg a könyvben. A lineáris olvasás során így lesz érezhető, hogy amiként egyre fogy a „szusz”, annak ritmusára fogyatkoznak és rövidülnek a versek is. A világos sáncol 9. darabja például egészen odáig megy, hogy megfosztja magát főmondatától, s az „Amit kizárólag oly tévutakra vihet” kezdetű mellékmondat torzóként marad egész, ahogy azt második sora önreflexíven meg is fogalmazza („Melyről vallania sincs kinek”), ahol a „kinek” egyszerre birtokosként, azaz a lehetséges vallomás alanyaként, de részeshatározóként is érthető. A kötet végéhez közeledve eltűnnek a címek is, s csupán a versek számozása jelzi, hogy az aktuálisan olvasott ciklus mely darabjáról van szó. A tematika persze, a mondott kettősségnek megfelelően, marad, sőt inkább nyersebbé válik: lélek és test kapcsolatán keresztül a test nem egyszer naturalisztikusan ábrázolt romlása, leépülése lesz a versbeszélő elmélkedéseinek tárgya, ami menthetetlenül a lélek fokozatos és visszafordíthatatlan roncsolódásához vezet – a versek narrátorának helyzetét szorongásos, neurotikus kényszerképzetek, pszichés panaszok nehezítik („Sarkában aznapi rémképe.” – A világos sáncol, nyolcadik vers), melyek közé példának okáért akár az asztma is sorolható (legalább is efelől ugyancsak „működik” a kötetcím-adó vers idézett első két sora). A kötet versei ebben a szakaszban szenvtelenebbé, egyben bölcseletivé válnak, s bennük a schopenhaueri „szenvedéstörténet” a heideggeri „halálhoz mértséggel” vetekszik: „Az egészséget csak lappangási / Időként képzeled el: / Letekeredik, mint sebről a fásli.” (Ne kelljen hallanod). Többek között épp az állandósuló, szinte tolakodó fenyegetettség-érzet (Veszett róka) miatt találja meg nehezen a helyét a kötetben az egyébként kitűnő Átültetés, amely a hatástörténet, szorosabban a nyelv felől közelít a tárgyalt témához, s a versek már megismert, jellegzetes rekvizitumait alkalmazza: „Mint egy létfontosságú szervet, / A vers első három sorát, / Egy régebbi versedből átültetted, // Hogy itt működjön tovább. / Kíváncsian figyeled, ahogy a szavak / Megtámadják, mint a fehérvérsejtek – // Kilökik? Vagy új helyén marad?”. (A kötet versei olykor láthatóan önironikus reflexiótól sem mentesek, miközben a minduntalan „témává tett” probléma természetesen megmarad: „Ám ez a téma is csont csak, lerágott”, vagy ahogy a Belső Jellasicsban olvasható: „az utcai / Lámpa – nem tud újat mondani.”.)
Acsai Roland verseinek énje sokszor úton van (temető, Szugló utca, Párizs) – a modalitás, a hangnem, az egyes darabok atmoszférája ennek kapcsán, ahogy volt szó róla, megengedi a kötet koherens olvasását –, többnyire méláz, sokszor csupán vonszolja magát, „Téveszmeként tévelyeg”. Szorongó, tartózkodó alkat („nyakadig húzva a cipzárt / Magadra veszed a kabátod.” – Korántsem felőled), végletes bezártságát, alagút-életének nyomasztó fogság-élményét példázza a látott, tapasztalt világ és a benne szabadként felfogott – földi – létezés, amelynek ellentmondásosságát, igazságtalanságát a menny talmiságával egyetemben (Tandorira emlékeztetően) már címében magában hordozza az az Álmennyezet, amelyben az illúzió leleplezésére a nyelvjátékok üressége és céltalansága is felhívja a figyelmet: „A lichthof fölé kifeszítve a rács, / Amire az ablakból kihajolva látsz, / Míg árnyékszékkel kínál az árnyékvilág”, vagy: „Nem csábít az égi álmennyezet, / Amitől csak a padlón lehetsz”. A transzcendens utáni tétova vágy rosszízű, melankolikus tapasztalatai egyre-másra felbukkannak a kötetben – sem a „begyepesedett sírok”, sem a föld, sem az ég nem biztatja semmivel a környezet elemeire (állatok, tárgyak, természeti jelenségek), azok mikéntjére sorozatosan rákérdező, de választ nem lelő (vagy inkább: elkeserítő választ lelő) versbeli szubjektumot: „Feszültségeid nem földeli le az ég. / Mindegy: földi vagy égi vircsaft – / Neked mindkettőből elég.” (Minek virrad). Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a kötet fenntartja ez utóbbi tradicionális jelentését („fényesség”), a lehetséges menedékként, fogódzóként funkcionáló menny azonban pusztán egyetlen – a lírai én számára üres, semmitmondó – képét mutatja, aminek inkább az oka lehet fontosabb a szubjektum számára: „Ha tehetnéd, lehazudnád az eget, / Mert így önmagát hazudtolja meg, / Saját fényessége előtt hunyva szemet –” (Nincs az a farsang)
Bármilyen furcsán hangzik, Acsai Roland kötetének nagy erőssége a nem látványos végeredmény: a többnyire tömör, feszes verseket, pontos mondatokat kiválóan ellensúlyozzák a szándékoltan egyszerű vagy épp csak megbillenő rímek, illetve a kevés „erős” sor – egyenletesen elsimult kötet az Acsai Rolandé, amelyben nincs igazán kiemelkedő vers, egyik fogja a másikát; föntebb már említett nyelvi humora is leginkább humortalan: száraz, könyörtelen, szikár. Nem dehonesztálóan értett monotonitás és „egy-hangúság” jellemzi az Alagútnapokat. A záró ciklus (A bomlás kis kézikönyve) 9. virága, miközben megvetően szól az emberi lehetőségekről, ismételten leszámol a transzcendens szférába vetett bizalomról („ez a fej alakú urna, / Épp csak belekóstol / Az ismeretlenbe, mely e kurva / Élet kiköpött mása.”), hogy a metanarratív utolsó versdarabka összegezze és nyomatékosítsa a kötet tapasztalatát, egyben a maga helyett is megszólaló lírai én óhaját is megfogalmazva: „Szíved szerint a bomlás kis kézikönyve / Lenne ez, amit most közre- / Adsz … / Jelezve, hogy megy tönkre / Minden…”

Megjelent: Bárka 2006/6
Kiss László szájtja a Bárkaonline-on

Főlap