Darvasi Ferenc
Vendégszövegekből szőtt identitástörténet(ek)
Miklya Luzsányi Mónika: Te csak tánczolj szépen

    A Te csak tánczolj szépen leginkább a család- és az emlékezetregény hagyományába írja be magát, melyek – elég csupán Nádas Péter Egy családregény vége, Lengyel Péter Cseréptörés, Mészöly Miklós Családáradás, Závada Pál Jadviga párnája, illetve Esterházy Péter Harmonia caelestis c. könyvére gondolni – a kortárs magyar irodalom közkedvelt, egymással természetszerűleg összefonódó műfajai. Köztudomású, hogy prózánk bővelkedik a zsidó identitás mibenlétét kereső-kutató, valamint a 20. századi, magyarországi zsidó sorsokat feltáró művekben (Kertész Imre, Konrád György, Németh Gábor munkáira gondolok itt elsősorban, de a lista bővíthető lenne), jóval kevesebb olyan szöveget találunk viszont, amely a reformátusok önazonosságáról, közelmúltbeli élethelyzetéről szólna; ez utóbbira legfeljebb Szabó Magda regényei hozhatóak fel példaként. Miklya Luzsányi Mónika ötvözi a kettőt, egy heterogén identitású, református-zsidó família kálváriájába avat be minket, miközben – mint ahogy az a műfaj történetében az utóbbi években, évtizedekben már megszokottá vált – a családregényt más műfajokkal (napló- és levélregény, távolabbról pedig a krimi) kombinálja.
     A Lőwyek, majd névváltoztatással Lévaiak életútját 1920-tól mintegy napjainkig elbeszélő Te csak tánczolj szépen önmagát nehezen megadó, titokzatos könyv. A szerző folyton váltakoztatja a narrátori nézőpontokat (ezek problémáiról lásd Nagy Boglárka: Bontatlan sírok = ÉS 2006. okt. 13.), még az első ránézésre egységes elbeszélésű történeteket is megbontja egy-egy szereplői szólam, vendégszöveg közbeékelésével, ráadásul az idősíkokat akár egy mondaton belül is cserélgeti. Az eseményekről gyakran kontextusuk nélkül, csupán részleges információkat tartalmazó, hiányos mondatokban szerzünk tudomást - hogy csupán egy ilyen esetet említsek: a Lévai Andrással készített interjúnál csak a válaszokat olvashatjuk, a kérdéseket nem, amely gesztussal a szerző nagyban a befogadói képzeletre hagyatkozik. Egyes motívumok (például az utazás az 56-os villamoson) megismétlődnek, s a hozzájuk kapcsolható jelentéstartalom csak a második avagy a harmadik alkalomra bontakozik ki a maga teljességében. Az ismétlődés során jelentéktelennek tűnő szálak, mondatok válnak fontossá, ezek a korábbi szövegértelmezés eredményeit újra és újra megkérdőjelezik, módosítják. Az olvasó így a megszokottnál nehezebb helyzetben van, magát a sztorit sem könnyű összeraknia, de végül, ha lehet ilyet mondani, ő kerül ki győztesen, mert tudása lényegesen meghaladja a szereplőkét.
     A regény két név nélkül szereplő Lévai-leszármazott története is. Egyikük egy fiatal, egygyermekes nő, aki pusztán egy véletlen folytán, az apja halála után talált, szálkás, gót betűkkel teleírt kockás füzetnek, Lőwy Gábor naplójának a hatására kezd el nyomozni a múltja után. Miután rájön, hogy gyakorlatilag semmit sem tud a családjáról és saját származásáról, kutatni kezd, de az ügy bonyolultságát, a feltáruló nehézségeket látva végül meghátrál, abbahagyja a keresést. Másikuk egy férfi, aki a II. világháború alatt gyermekeket mentő Grékó Sándorról ír könyvet (bár egyes Grékó-iratokhoz még akkor sem juthat hozzá, amikor a levéltárban feltárhatóvá válik a lelkészhez kapcsolódó, korábban zárolt anyag – a püspök nem engedélyezi neki a kutatást, így számára a múlt megismerését külső erők is gátolják; igaz, azt meg kell jegyezni, hogy ez az iratköteg valószínűleg igen kevés, a családjára vonatkozó információt tartalmazna), s ehhez számos interjút készít, többek közt éppen az említett nő apjával is. Ők ketten, a Grékó-kutató férfi és a nő, rokonai egymásnak, de nem is ismerik egymást, pedig kettejük résztudását összeadva már sokkal okosabbak lehetnének a családi múltat illetően.
     Így viszont identitásuk közel sem teljesedhet ki, hasadt marad. A református és a zsidó hit között ingadozó család tagjainak teljesen egységes önazonosság-tudata eleve nem lehetett. A férfi is egy kettősség „áldozata”, de az ő problémája már nem vallási, hanem nyelvi és nemzeti eredetű. Apja Franciaországban nőtt fel, ő maga már Magyarországon - nem tudja rendesen artikulálni a magyar hangokat, gyermekkorában logopédushoz is járatták, eredménytelenül, felnőttként pedig képtelen beilleszkedni a társadalomba, ami nyilvánvalóan annak (is) köszönhető, hogy – megtapasztalva a „köztes létet”  idegennek, kívülállónak érzi magát. Persze már a névváltás (Lőwy – Lévai) is identitástorzuláshoz vezet, ha hiszünk abban a vélekedésben, hogy a név magában hordja az ember lényegi jellemzőit, személyiségének alapvető jegyeit. A szerző számos alkalommal él a névátírás lehetőségével. Míg a Lőwyeknél a magánhangzók cserélődnek ki, s a mássalhangzók megmaradnak az új névben, addig a többi alkalommal a magánhangzók őriznek meg valamit a régi névből: Grékó Sándor – Sztehlo Gábor; Pötyi – Csöpi (Grékó\Sztehlo felesége); Monostár – Kolozsvár; Szamos utca – Maros utca. Természetesen nem gondolom, hogy a szövegben szereplő alakok egy az egyben azonosíthatóak lennének valóságos személyekkel, de az tény – és erre már Nagy Boglárka fentebb említett kritikája felhívta a figyelmet, hogy Grékó figurája Sztehlo Gábor evangélikus lelkészére hasonlít, sőt, a Sztehlo életéről korábban több könyvet is publikált Miklya Luzsányi Mónika saját kutatásaiból és a lelkész visszaemlékezéseiből is idéz a regényben.
     Hogy a homogén identitás létrehozható-e ebben a közegben, az állandó polémia tárgyát képezi a kötetben. A borítón egymás mellett heverő, egymással össze nem illesztett mozaikkockákat látunk - már ez is sokat elárul, a kelleténél többet is, mert túl egyértelműen utal rá, hogy a két vizsgált szereplő képtelen lesz összeilleszteni a múlt emlékcserepeit. Még zavaróbbak a szöveg elméleti közhelyeket leképező részei, melyekből azért jócskán jutott a könyvbe: „…az lesz a valóság úgyis, amit megőrzöl az emlékeidben”; „…a múlt is csak az, amire emlékezni képes…”; „Amit én el tudok mondani magának, az csak az én nézőpontom. Határtalanul szubjektív, az apja biztosan egészen másként látta. […] Megkérdezhet akárhány embert, mindenki csak a saját verzióját tudja előadni”; sőt, eleve így kezdődik a textus: „A valóságot rekonstruálni képtelen…”. Inkább egy esszébe illenének, semmint egy regénybe az ilyen sorok, amelyek ráadásul újszerűnek sem mondhatóak, mert már számos író elpuffogtatta alkotásaiban ezeket a doktrínákat, az olvasó pedig köszöni, de maga is rájönne, milyen elvi megfontolások vezérelték a szerzőt a múltról, az emlékekről, a valóságról való beszédben, semmi szüksége ehhez az elbeszélői didaxisra. De igazságtalanság lenne mindezért egyedül Miklya Luzsányi Mónikát felelősségre vonni, hiszen, véleményem szerint, ez a probléma a kortárs magyar irodalom egyik legerősebb kórtünetéhez, gyermekbetegségéhez vezet el. Alig olvasható manapság olyan regény, amely ne akarná megtámogatni magát mindjárt valamilyen trendi elméleti fejtegetéssel. Mintha nem a szöveg öröméről és a szerző, valamint az egyszerű olvasó megelégedésére, hanem rögtön a kritikusnak, irodalomelméleteseknek kellene szólnia egy könyvnek.
     A sok-sok vendégszöveg viszont igazán izgalmassá teszi a kötetet. Az intertextusok segítségével bepillanthatunk egy-egy személyiség rejtettebb tartományaiba is, vagy olyan információhoz jutunk belőlük, amelyet másként nem közöl velünk a narrátor – például affélékhez, mint hogy milyen családi hagyományt visz tovább vagy milyen vallású, pártállású az a személy, akinek a szájából elhangzik az adott citátum. A mondókáktól (Mély kútba tekintek [8. p.], Jár az óra [65. p.], Móra Ferenc: Zengő ABC [70. p.]) kezdve a gyermekimán („én istenem jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva anyám [sic!], amíg alszom vigyázz reám” [93. p.]), az evangélikus éneken és üdvözlési formulán („erős vár a mi istenünk…” [85. p.]), a mozgalmi dalon (Varsavianka [91. p.]), Marx és Engels kiáltványán („kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete…” [91. p.]), az átköltésen (a Hóc-hóc katona c. mondóka átköltött változata szerepel itt, amely az egyik szereplő elmondásában antiszemita rigmussá fajul [175. p.), egy alighogy és – szándékosan – nem pontosan megidézett József Attila soron („szorították, nyomták” – J.A.: Eszmélet [72. p.]), evangéliumi textuson („akinek van füle hallja” – Mt. 13:43 [101. p.]), zsoltárokon (42. és 59. [167. és 172. p.]), illetve egy Edda Művek- („minden perc egy nehéz nap…” – Minden sarkon álltam már [200. p.]) és egy Hair-dalon („she asks me why I’m just a hairy guy…” [202.]) át a zsidó költeményig (Chád gádja [47., 120., 154., 157-8. p.]) számos hagyományt elevenít fel a Te csak tánczolj szépen.
     Ezek közül is a Chád gádja (magyarul: Egy gödölye története) a leghangsúlyosabb, hiszen négy alkalommal is feltűnik a szövegben. A peszachi haggada népies formájú záródala egy gyilkosságsorozatot beszél el: az apa vesz egy gödölyét, a gödölyét megeszi a macska, a macskát a kutya, a kutyát eltángálja a nádpálca, a tűz a pálcát elégeti, a víz a tüzet eloltja, és a többi, végül csak az isten tud rendet teremteni. A Chád gádja isten mindenhatóságát, végtelen hatalmát hirdeti. Története az élet és az erőszakos halál szakadatlan láncolatát beszéli el (ennek metaforikus leírása a szövegben: „Amikor az ostrom volt, az Olasz fasoron gödröt ástak a németek. Tankcsapdának szánták, de aztán oda dobálták be a halottakat. Először a zsidókat. Aztán jöttek az oroszok, azok a németeket […] A nyilasokat a legvégén.” [182. p.]), melynek majd csak isten vethet véget. Mindeközben az erőszak értelmetlenségéről is tudósít: ebben a minőségében tűnik fel a 120. oldalon, amikor a gyilkolósat játszó Zoárdnak a nagyapja, mert nem bírja nézni sem, mit csinál az unokája, elmondja a gyermeknek a haggadát záró költeményt. Miklya Luzsányi Mónika szövege még egy ponton (98-99. p.) érintkezik metaforikusan az Egy gödölye történetével, amikor Grékó az otthonába került, különböző származású gyermekek egymás elleni bűntetteire (dühösen bár, de mint a földi jelenségek fölött álló, tanító isten) reagál: „Meddig tart ez még, meddig? – maga elé rántotta Kerékjártó Imit, aztán Horváth Karcsit is,  essetek egymásnak, öljétek meg egymást, gyerünk! Kerékjártónak csendőr volt az apja, Horváthnak nyilas, Kisnek meg kommunista, Braun német, varrjatok rá horogkeresztet, ne adjatok nekik enni, vagy zárjátok ki őket a fáskamrába! Na mi van, miért nem mozdultok? Üssétek már meg végre őket, tapossatok beléjük, ahogy veletek is tették! Ne legyetek ti se jobbak, mint a felnőttek! Mit akartok, folytatni azt, amit a szüleitek elkezdtek? Ugyanolyanok akartok lenni, mint akik ezt a mocskos háborút kitalálták?”
     Miklya Luzsányi Mónika regénye nem tökéletes, de a narráció megoldatlanságait és a felesleges elméleti fejtegetéseket elfeledteti a folyamatos idősíkváltásokra, az információkat elharapó, elhallgató mondatszövésre és az intertextusokra épülő szöveg, melynek eredményeképp az olvasó már meglévő(nek hitt) tudását számtalanszor átalakító, felülíró Te csak tánczolj szépen izgalmas szellemi kalanddá válhat a befogadók számára.

Főlap