Szabó Tibor
„A felmutatás szertartásai”
Banner Zoltán: Örvendjetek, némaság lovagjai! Pódiumnapló. Pallas-Akadémia Könyvkiadó. Csíkszereda. 2007.

Történetek és képek egy elveszett világból. Saját, fél évszázados alkotói pályájára tekint vissza Banner Zoltán a 78. Ünnepi Könyvhét alkalmából megjelent, Örvendjetek, némaság lovagjai! Pódiumnapló című kötetében. Emlékiratok könyve, harcok könyve, a meghittség könyve az Örvendjetek — ez mind együtt. Az idén hetvenöt éves Banner művészi munkásságának teljes körű foglalata. Hangulatos memoár.

A közel ötven kötetet jegyző Banner Zoltán (néhány év egyetemi oktatói munkát követően) 1958-tól három évtizeden át a kolozsvári Utunk című hetilap rovatvezető szerkesztőjeként dolgozott, képzőművészeti szakírói munkája a kortárs erdélyi festészetre irányult. Az Utunk és a képzőművészeti kutatás tehát a biztos bázis és a megélhetés, ám a széleskörű ismertség, a legjelentősebb sikerek egy másik művészeti ághoz kötik. Az akkor már költőként is rendszeresen publikáló Banner Zoltán a hatvanas évek elején az előadóművészet felé fordul, előbb alkalomszerűen, majd rendszeresen színpadi feladatokat vállal a kolozsvári színházban, 1964-ben pedig bemutatja első önálló előadói estjét Bartalis János műveiből. Ezzel úttörővé válik, a második világháború után ugyanis (Bannerig) nincs versmondás Erdélyben, nem fontos senkinek, a színházi társulatok feladata lenne, de nem törődnek vele, üres a pódium, miközben óriási lehetőség, és közönségigény is van rá — mégse. Ebben a helyzetben talál rá Banner Zoltán az előadóművészetre mint önkifejezési formára. Elsőként, de csak néhány évig egyedüliként, mert munkájának sikerességét éppen az mutatja, hogy hamarosan felsorakoznak mögé mások is, a versmondás újra üggyé lesz, Banner törekvései nyomán az irodalmi előadói estek szervezése és látogatása szinte mozgalommá válik Erdélyben és a Partiumban. A magyar költészet mint mozgalom a keményedő román diktatúrában — veszélyes kombináció. Természetes, hogy egy ilyen közegben az irodalom, a hangzó vers esztétikumon kívüli funkciókat is kap, identitásképzőként, megtartó erőként jelenik meg. És Banner láthatóan vállalja, támogatja is ezt a fajta irodalmiságot, szerzőválasztásai (Bartalis, Dsida, a kortárs erdélyi költők, majd Petőfi, Arany) a küldetéses, a közösségi érdekeltségű üzeneteket közvetítő irodalom felé mutatnak. 1964 és ’88 között tíz bemutató, rengeteg fellépés, telt házak (1973-ban összesen 11.660 ember előtt szaval, óriási szám, ma már alig elgondolható ekkora érdeklődés irodalmi estek iránt). Az aktív előadói pálya évtizedeiben Banner Zoltán szikár, jórészt a tényközlésre szorítkozó naplót vezet fellépéseiről. Hol, mikor, hányan látták-hallották az estjeit, történt-e valami érdekes, emlékezetes, különleges — az Örvendjetek, némaság lovagjai! törzsét ez a napló adja. Hetvenötödik születésnapjához közeledve Banner elővette naplójegyzeteit, és azokból kiindulva valami olyat alkotott, ami más is, több is egyszerű önéletírásnál.

A kötet sajátos szerkezete egészen különleges, kevert műfajú szövegkonglomerátumot eredményez. A fejezeteket évszámok jelölik. Minden fejezet a korabeli naplóbejegyzésekre mint indukciószövegekre épül. Ezeket a bejegyzéseket egészíti ki, kommentálja, értelmezi, magyarázza a munkásságára, múltjára visszatekintő Banner Zoltán. Vagyis szerkesztője, recenzense (egy-egy helyen opponense) saját korábbi írásainak. A hozzáfűzött, emlékező szövegrészek hol esszévé teljesednek, hol erős atmoszférájú anekdotává, hol pedig kifejezetten modern, metaforikus erejű szépprózává. Banner nemcsak interpretálja korábbi önmagát, törekvéseit, de egyúttal artikulálja világképét, költői (és/vagy előadóművészi) hitvallását is. A fejezeteket az előadói munkásság recepciója, Szőcs István, Kántor Lajos, Bogdán László, Domokos Eszter és mások egykorú (folyóiratokban, újságokban megjelent) méltatásai, recenziói kísérik, így az éppen megismert bemutatóra vagy más fellépésre (az akkori, illetve a mai, visszatekintő Banner nézőpontja mellett) mindig egy harmadik, külső szemszögből is rálátunk. Alaposan végiggondolt, jól működő struktúra szervezi a könyvet, vezeti olvasóját, fenntartja a figyelmet.

Noha a kötetben Banner végig egyes szám első személyben szólal meg, előadói pályájáról mesél, utazásokról, előadásokról — a mű nem kizárólag Banner Zoltán munkásságát mutatja be. Valódi értékét az adja, hogy a szerző személyes életsorsa mögött kirajzolódik a második világháború utáni romániai magyar kulturális élet sokszínű világa, a transzszilvanista hagyomány újjáéledése, az erdélyi/partiumi közművelődés robbanásszerű fejlődése a hatvanas években, és azután a mind erőteljesebbé váló üldöztetés, a kisebbségi művészi lét nyomorrá változása a megmerevedő Ceauşescu-érában. (Hátborzongató olvasni, ahogy Bartis Ferenc könnyeden, jókedvűen méltatja az egyik Banner-estet 1971-ben. Bartist néhány évvel később félholtra kínozzák az állambiztonsági szerv börtöneiben.)

A fenyegetettség kíséri (és láthatóan akkumulálja) ezt a pályát, ahogyan az egész korabeli erdélyi művészeti életet a korszakban. Részben ez a léthelyzet alakíthatja Banner Zoltán (a kötetben több helyen kifejtett) irodalomeszményét. A szó számára tett is. Aligha kell külön argumentálni, hogy Ceauşescu Romániájában ennek komoly, az irodalmon, a gondolatokon túlmutató tétje volt, a hangzó (magyar) versben a szabadság követelése manifesztálódik, Reményik vagy akár Arany verseinek szavalása tiltakozás, a politikai ellenállás egy formája, a szellemi szabadságharc megjelenése.

Miközben az Örvendjetek, némaság lovagjai! hallatlanul érdekes irodalomtörténeti forrás is. Banner Zoltán ott volt az erdélyi irodalom második világháború utáni felfutásánál, benne élt az irodalmi életben, tanúja és (munkássága ízlésformáló hatása révén) részben alakítója lett az akkor forgalomban lévő esztétikai törekvéseknek, testközelből látta az azóta kánonképzővé vált életművek kibontakozását (többek között Szilágyi Istvánét). Banner könyvéből kiolvasható, benne meglátható, hogy milyen volt az az irodalmi közeg, amelyben például a Forrás nemzedékei gyökeret verhettek.

De a kötet az elmélyült filológiai, történelmi érdeklődés nélkül is kellemes olvasmány, egyszerűen azért, mert érdekes, fordulatos az életút, amit követ. Plasztikus képek a kolozsvári irodalmi életről, rengeteg erdélyi utazásról, ausztráliai turnéról (1977-ben), arról, hogy a bemutatók miképpen szerveződnek-formálódnak, a bürokráciával (és a kultúra pénztelenségével) folytatott küzdelmekről, az elhallgattatás ellen vívott harcról, sikerekről és melléfogásokról, egy magasra ívelő pályáról, és a művészi ellehetetlenítésről, ami 1987-ben végül azt eredményezi, hogy Banner Zoltán elhagyja szülőföldjét. Békéscsaba az új otthon, és pódiumok, persze, Szegedtől Budapesten át Székesfehérvárig, sok helyen. A kilencvenes évek elején még egy fellendülés, de aztán már kevesebb (rövidebb) bejegyzés, és hozzájuk a nem túl erősen motivált kommentárok. Elcsendesedik a kötet a végére. Végleg, mert elfáradt a szöveg, gondolhatja először az olvasó — de nem.

A kötetzárlatot adó, a 2000-es évek című fejezettel Banner kilép a memoárirodalomból, ki az irodalomtörténetből, a transzszilvanista irodalom (pátosztól nem mentes) dikciójából, az egész könyvön fordít egyet az utolsó néhány oldal. A sikeres előadóművész az előadóművészet (jelenkori) kudarcáról ír. A kudarcra ítéltségéről. A diktatúrák felszámolódása utáni újfajta fenyegetettségről. Nem először találkozom hasonló gondolattal, de minden alkalommal végigfut a hátamon a hideg, amikor ilyet olvasok. Banner (egyetlen, jó meghatározható szempontból, de mégiscsak) mintha otthonosabbnak látná-érezne az állami terror irányította, múltbéli (szocialista) diktatúrákat, mint a rendszerváltozás utáni, technokratikus elvek alapján üzemelő társadalmi életet. A szabad világ értékpluralitását (gyanítom, helyesen) értékvesztésként éli meg. Az A 2000-es évek című fejezet számomra azt üzeni, hogy az előadóművészetnek lételeme az elnyomottság, a veszélyeztetettség, egy olyan közösségi helyzet-állapot, amelyben világosan látható, hogy ki a jó, és ki a rossz. Banner Zoltán ezt így fogalmazza meg: „[…] az biztos, hogy az előadóművészet, a politikai rendszereket változtató körforgásban elveszítette mind politikai, mind művészi szerepét, mert ebben a műfajban a kettő elválaszthatatlan; a politika meztelensége idegen a pódium félhomályától, áhítatától, a közönség pedig elfelejti a virágnyelvet; meg most már (egyelőre) minek az?”

Veszélyes gondolat. És valószínűleg érvényes.

 Előzetes a július végén megjelenő 4. számunkból.

Kapcsolódó:

Banner Zoltán: nagyhét, 2007 (vers) 

Erdész Ádám: Banner Zoltán 75. születésnapjára 

Főlap