Fazekas Ibolya

„hatalmas havazásokban éltem"

Tóth Erzsébet: Aliz már nem lakik itt

Tóth Erzsébet új kötetének (Aliz már nem lakik itt) megjelenése azért számít irodalomtörténeti eseménynek, mert a kiadás a költő összes kötetét egybegyűjti az új írások mellett. A verseket időrendben végigolvasva plasztikus képet alkothatunk egy olyan művész pályájának alakulásáról, akinek első verseskötete még a szocializmus árnyékában, 1979-ben született meg. A pályakezdés évei az „arctalanságban" teltek, amely Zalán Tibor emblematikus esszéje révén Tóth Erzsébet nemzedékének „ismertetőjegyévé" is vált. Az „arctalan nemzedék" színfoltja és ugyanakkor vakfoltja is a 70-es, 80-as évek fordulójának. A korábbi lírai hagyományokkal szemben új forma- és tartalomvilággal egyidőben fellépő, az irodalmi köztudatba alig beépült, irányzatokba és folyóiratok köré nem tömörülő fiatal írók csoportjának követhetetlennek tűnt a nagy elődök hagyományán járni.  Inkább a kirekesztettség érzése kovácsolhatta e nemzedéket össze, mintsem a hasonló lírai hang. Hisz ahány fiatal poéta, annyi megoldási kísérlet társult hozzá. A nemzedéktársak - Zalán Tibor, Csajka Gábor Cyprian, Szervác József, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Lezsák Sándor, Szikszai Károly - mindegyikének megnehezítette az első éveket a kor szerkesztői gyakorlata, amely csaknem lehetetlenné tette a fiatal írók és költők számára az irodalmi életbe való bekapcsolódást, hisz az elfogadott és megtűrt kortárs irányvonalakba besorolhatatlanoknak számítottak.

A nemrégiben 60. születésnapját ünneplő költő méltatásakor a kortársak az Egy végtelen vers közepe (1979) és a Gyertyaszentelő (1982) című első két kötetére emlékeznek vissza úgy, mint azoknak az éveknek kiemelkedő irodalmi termékeire. A szabad formák felé nyitottabb személyes líra hangjai bontakoznak ki e kötet lapjain, és egyben vetítik előre Tóth Erzsébet lírájának legfőbb karakterét. A szerelmes nő vágyait, vágyódásait finomabbá színezik a természeti képek, mintha egy kertországszerű látványból nyerné őket. Érdekesnek tűnik így harminc év távlatából ez az időszak abból a szempontból is, ha a háttérben elképzeljük azt a fiatal nőt, aki az 1979-es lakiteleki írótalálkozón, majd az 1980-as szentendrei tanácskozáson, értelmiségiként felelősséggel nyilatkozik a társadalmi problémákról, a rendszer beteg helyzetéről, a nemzeti útról való letérés tűrhetetlen valóságáról. Ismerve társadalmi szerepvállalását, költeményei innen nézve kimondottan apolitikusnak tűnnek. Verseit nem terheli meg ideológiákkal. Sokkal inkább tűnnek alkotásai egy vérbeli verselő, vérbeli, élő valóságdarabjainak, ahol ugyanaz a hatóerő, mint a közéletben: az etikai imperativus, amely sosem tolakodó, hanem implicit benne foglaltatik a megszólalásban. A pályakezdés hangjait az is izgalmassá teszi számunkra, hogy most már visszatekintve/visszaolvasva szemlélhetjük, hogy az életmű, amely sok tekintetben egységesnek látszik, honnan hova jutott.

Az egész költészetre jellemző, hogy a lírai én szinte mindig valakihez fordulva, valakihez szólva nyilatkozik meg. Míg a kezdeti években sokszor a titokzatos arctalanságba burkolja a megszólítottat, aki  mögött leggyakrabban a vágyakat és fájdalmakat felkorbácsoló szerelmest képzelhetjük, addig az érett években a rejtélyesség, a titokzatosság már kevésbé fontos, és már csak a megszólalás szituációja, a másokhoz való szólás marad a versírás apropója. Az Aliz már nem lakik ittben, az új írásokat is egybegyűjtő kötetében, a versek nagy része egy költőtárshoz vagy annak emlékére íródtak. A lírai én ebben a vonatkozásban tehát hasonlóan mutatkozik meg az egész pályán. A mindig jelenlévő „Te", aki a beszéd előfeltétele Tóth Erzsébet életművében, arról árulkodik, hogy a beszéd másik nélkül elképzelhetetlen számára, azaz a megnyilatkozó érzések, vágyak, gondolatok és élethelyzetek csak mások viszonylatában értelmezhetők. Ebből a szempontból társas lírának tekinthető a költőnő eddigi életműve, hisz a lírai megszólalás sosem monologikus, hanem dialogikus helyzetben szituálódik. Ezzel a megszólalásmóddal is lényegében egy folytonos létmagányt próbál oldani, amely érzés a teljes költészetét elárasztja.

Érdemes egy kicsit elidőzni azon, hogy kik azok a költő- és embertársak, akik képesek és méltók arra, hogy magányát elűzzék. Csoóri Sándor, Lezsák Sándor, Csajka Gábor Cyprian, Nagy Gáspár csak néhány a megnevezettek közül, akikkel e költészet párbeszédet kezdeményez. Felidéz e versekben közös emlékeket és élményeket, kontrasztot teremtve a jelennel, miközben értelmezi a pályatársakkal megélt és közben megváltozott történelmet, társadalmi valóságot: „bársonyos forradalmunk / nem ölt meg senkit, / „Ugye, mi nem tudunk ölni?" / csak az halt meg, akik már nem tudnak élni-, / jönnek új életformák és új halálnemek,..." (Reád hull)

Tóth Erzsébet életművét értékelve gyakran elhangzik, mint ahogy a kötet borítóján is olvasható: „a versek nyelvi megfogalmazását a szinte hétköznapi egyszerűség jellemzi". Az egyberostált hét kötet azonban mégis ellentmond ennek a megítélésnek. Korántsem állítható az egész életműről az egységes nyelvi megformálás. Az első két kötetben metaforák, hasonlatok és alakzatok indái át- és átszövik a költői mondanivalót. Kimondottan poétikus költészetről beszélhetünk, és csak a későbbi kötetek termékei a nyelvi egyszerűsödés és depoétizált nyelvi világ. Mégis van a Tóth Erzsébet- lírának kezdettől fogva egy jegye, amely miatt a versbeszéd hétköznapinak tűnhet, de az sem egyszerűsége, hanem éppen hogy bonyolultsága miatt, ez pedig a mindennapi beszédet imitáló szintaktikus szerkesztés. Az érzelmi-hangulati-gondolati mondanivaló teljes, egymást követő tagmondatokban artikulálódik, ennek következtében a logikai-tartalmi-nyelvtani viszonyok és utalások beszédszerűvé formálják a költői nyelvet, mindeközben, főleg a pályája elején, a költőnő igényt tart a „képes", poétikus beszédre is. Ez a kettősség teszi izgalmassá és egyedivé a versek nyelvi megformáltságát.

Kezdetben minden alkotásban erőteljesen jelen van a lírai én; gyakori, hogy ő maga a cselekvő alany a költői képekben („kezemmel dobálom égre a csillagokat"), később az öntematizáció poétikusabb formáitól egyre inkább eltávolodik, és vagy hétköznapi helyzetekben mutatja magát, az öniróniát sem spórolva meg magától („Az időtöltés civilizált formái / rendkívül unalmasak. / Most egy géppel játszom, de itt legalább tudom a szabályokat."), vagy témái a külső világból valók (Katýn földjéből), olykor objektivizálja a mondandót, ahol a lírai én már nem tartja fontosnak önmaga megmutatását, folytonos láttatását, hanem csak önmagában a közlés válik fontossá: „kiürül estig a piac / elfogy az ígéret a bizalom kihűl  / megfagy a rózsán a harmat / nem tart ki estig az élet". Az Arcod mögött május című 1993-as kötet jelent fordulópontot e tekintetben. A korábban megmutatkozó nőies, olykor szentimentális személyes líra mintha valahol elveszítette volna érintetlenségét, tisztaságát, misztikusságát. A Gyertyaszentelő és az Arcod mögött május kötetek megjelenése közti tíz éves hallgatás is erről a (rendszer)változásról árulkodhat. Tóth Erzsébet Szikszai Károlynak tett interjújában így fejezi ki a változást: „Ez nem a vers ideje". Az „alkotás-lélektani váltás" hátterében a várva várt rendszerváltás és annak eredményei is feltételezhetők. A „újvilág" nem azt hozta meg Tóth Erzsébet számára sem, mint amit várt tőle fiatal értelmiségiként. A 90-es évektől kezdve megsokasodnak publicisztikai és prózai írásai, míg az önfeltárulkozó líra helyett új utakat keresett magának, mégpedig a nagyreményekből való kiábrándulás és csalódottság hangjai számára. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesen elhagyta volna azokat az alaptónusokat, amelyek jellemezték pályája indulásától fogva. Ezután is olvashatunk tőle elégiákat, és fontos témája marad költészetének az elmúlás, a halál gondolata, de a meg nem valósult álmok az álomvilágból a valóság tudomásulvételére kötelezték. Az elmúlt húsz év e kettősségben telik: a vers vagy követi a valóság posztmodern tudomásulvételét, hétköznapi pillanatok hétköznapi megörökítését, vagy a verset az egyéni és a társadalmi létben feladattal és szereppel rendelkező „márvány pillanat" hordozójának tekinti a költő, azaz örök értéknek. Egyszer az egyik, másszor a másik felfogás követését érzékeljük a költeményekben. Azonban míg az előbbi ujjgyakorlatnak, a kísérletezés terepének tűnik, addig az utóbbi e költészet belülről fakadó karakterének látszik. Aliz már nem lakik ittben Szervátiusz Tibornak ajánlott ars poética arról vall, hogy a költő hazája az anyanyelve; őrző, aki vigyáz a strázsán, aki védi a nyelvét; szobrász, aki a lelkét csempészi bele. Ez a vallomás hisz még a nyelv erejében, a költő felelősségében, a vers szerepében. Ha néha-néha fel is támad benne a nyelvi kétely, az nem egyéb, mint játék és kísérlet. A költői hitvallás mégis mindvégig ugyanaz: nyelvében él a költő/nemzet.

Tóth Erzsébet költészetében változást hozó Arcod mögött májusban a lírai én és a lírai te problematikája a legtöbb alkotásban megjelenő arc-motívumban realizálódik, amelynek első megjelenése már megfigyelhető a Gyertyaszentelő című kötetben, viszont még nem jellegzetes motívumként. Az arc az, amelyen minden nyomot hagy, ugyanakkor maszk is lehet, ami el is tud rejteni, ami mögé el lehet rejtőzködni. Ebben a metaforikus jelentéskörben az önfigyelés, hűvös önreflexiók, majd az önelrejtés szándékai a lírai én válságát is jelzik: „nem lehet úgy / verset írni, ha az ember egyszerűen rühell magára nézni. / Tény, hogy már nem nézem, valahogy már nem nézem magam / sem csillagképekben, sem pocsolyákban, sem színésznők arcában,..." (Rongyból és procelánból) E motívum talán nem véletlen utal Tóth Erzsébet nemzedékére is. Az arctalanság és arctalanná válás a nemzedék széteséséről, a nemzedéklétnek megszűnéséről, a nemzedéktársak elvesztéséről is vall. Mintha a nemzedék az elnevezésében a sorsát hordozta volna leginkább, mintsem arctalan, jellemző karakter nélküli fellépését.

A saját fájdalmakkal és érzésekkel való azonosulás hiánya és a meghasonlás jelei, amelyek szükségesek az iróniához, az 1997-es Nem lehetek című kötetben fedezhetők fel talán először. „ami fontos volt azt cetliken közöltem / a hozzám tartozókkal / eleinte egy kicsit szomorúak voltak / de később rájöttek / hogy papíron sokkal kedvesebb vagyok" (nem volt az szórakozás). A korábbi finom pátosz és elégikus hangvétel az idővel mintha szenvtelenné változott volna, visszafogottabb és egyszerűbb képi beszédet is eredményezett. Éppen ezért bonyolódhat bele az utolsó kötetben már komolyabb nyelvjátékokba is, hisz a költői beszéd időközben elveszítette a kezdeti évekhez képesti komolyságát.

Költészetének indulására éppen ezért az elégikus hangnem a jellemző, melynek legszebb megnyilvánulásai a finoman megalkotott természeti képek, amelyek leggyakrabban az őszhöz és a télhez kapcsolódnak. A haldokló vagy már halott természettel fejezi ki a jelen értékvesztettségét, ami költészetének alapvető hangoltságát határozza meg. Ebbe az elégikus képbe illik bele a sírás, mint a lírai én sajátos állapota. Kezdetben a gyermekkori emlékképek kontrasztjában érzékelteti a jelen sivárságát, gonddal telítettségét, élménytelenségét. A gyermeki lét vidéki, falusias környezetben jelenik meg, ahol a tyúkól, a padlás, a kert a lét édeni, idillikus terei. Mindez azonban nem torkollik provincializmusba, hanem kijelentései időtlen értékekké válnak. A 2004-es Rossz környék kötetben már az élettér egyáltalán nem idillikus, sőt életveszélyes, azonban a hangnem, éppen a fentiekben elveszített komolyság miatt, a hétköznapi beszédbe ágyazva humoros-ironikus hatást kelt: „nekem csak rossz környék van / netán ha tudna valaki / egy vendégszobát a házában / elgondolkodnék a költözésen" (Rossz környék).  A költő szerelmes lírájára is hasonló a képlet. A fiatal, szenvedéllyel teli lány vívódásai komolyak és szentimentálisak, díszítve ezer meg ezer metaforalánccal. Önmagát is fel akarja díszíteni, szinte rituális metamorfózisokon esik át: „Csuklómra igazgyöngyöt kérek, / derekamra meggyszínű tengert, / a homlokomra három boszorkányjegyet." (Búcsú, karácsonykor) Az érett nő azonban határozott és letisztult módon beszél érzéseiről. Az indulatok ugyanolyan hőfokon égnek, de azokat az elmúlás gondolatának jelenléte teszi drámaivá: „Hogy gondolok rád! / Hogy el ne vesszen millió csók és ezer és ezer / és megszámlálhatatlan ölelés. / Csak legyen még soká papír! / A toll el ne vesszen, meg ne fagyjon a kéz. / A tinta ki ne boruljon. / Csak annyi hő maradjon, / amennyi a papírra jut a kéz melegéből." (Óda a kézíráshoz).  A magyar irodalomban rendkívüli kuriózumértékkel bír Tóth Erzsébet „szerelmi lírája", hisz ezt az érzésvilágot olyan női szempont szólaltatja meg, ami a magyar irodalomtörténetben ritka jelenség. E művek egyediségét emeli, hogy a téma a költő egész életén átívelően jelen van. A lány, a nő és az érett asszony hangjai egy összetett és csodálatosan gazdag képet adnak a szerelem jelenségéről életkorokon átívelően.

Egyre inkább szaporodnak a szabad versek a kötetekben, mintha a lírai én türelmetlen lenne versbe szedni mondandóját, és egy végtelen szóáradatba hallgatnánk bele. Még erősebb ez a hatás, amikor a költemények szövegformája prózai, mintha szabad asszociációk egymásutánját olvasnánk, és elfeledtetik az olvasóval megformáltságukat. A versbe tördelt szövegek leggyakrabban az alakzatok ismétlődésére épülnek, azon belül is a hangsúlyok gyakran a verssorok élére kerülnek, ezzel is a mondandó indulati tartalmát erősítve, ugyanakkor mindezzel újból közelebb kerül az alkotó a mindennapi beszéd alakzataihoz, sokkal inkább, mint a mondatok végén összecsengő ismétlődésekkel, ami a hétköznapi nyelvhasználattól teljesen idegen.

A mondásszerű versformálás sajátos darabjai a narratív versek. A költőnő „mesélőkedvére" az Arcod mögött május című kötetben figyelhetünk fel talán először. Több olyan poémát tartalmaz, amelyekben mintha le akarná rombolni a lírához kapcsolódó előítéleteinket, és egy elbeszélés formájában olykor direkt magánéleti, olykor nagyon is prózai témákat bont ki. Mégis mi teszi líraivá ezeket a szövegeket  - tehetjük fel a kérdést Tóth Erzsébet verseit olvasva. Elsősorban az, hogy zseniálisan találják meg azt a finom határmezsgyét, ahol a tartalom és a forma közös játékából adódóan, lírai marad minden alkotás. Gyakran elnyomja a prózaiság a szövegek ritmusát, amely mégis a megfelelő tartalmi helyen előre tolakodik, és lirikus hangsúlyt ad a közölnivalónak.

Tóth Erzsébet költészetének elődjeiként József Attilát, Sylvia Plath-t szokták megemlíteni, de a fenti megállapítások tükrében, költészetének 90-es évektől történt változásai, a depoétikus, narratív, a lírai kifejezésmódot leépítő nyelvezete, Petri György poétikájával is rokonságot mutat. Szellemi közösséget ez a költői világ ugyanakkor másokkal mutat: Nagy Lászlóval, Pilinszky Jánossal, Csoóri Sándorral. Több intertextuális utalás közül a legfontosabbnak tekintem a hamleti vívódás, a hamleti kérdés jelenlétét, hisz jól jellemzi e költészet hangulati tartalmait. A lenni vagy nem lenni, vagy nem úgy lenni, mint ahogy az élet kínálhatja, nemcsak a szubjektum, hanem a társadalom kérdéseként is felvetődik. Az értékhiány legjellemzőbb képe a téli táj a kezdeti évektől az utolsó kötetig: „álomszerű / hatalmas havazásokban éltem / a nyarakat mintha máshol töltöttem volna" (Aliz már nem lakik itt). Ugyanakkor e borús költői világkép sosem volt teljesen elkeseredett. A tavasz közeledésében bízott. Ez az a remény, amely miatt Tóth Erzsébet költői világa nem fulladt abszolút rezignációba már az induláskor. A hit mentette meg a megsemmisüléstől.

Megjelent a 2011/6-os Bárkában.

Tóth Erzsébet versei ugyanebből a lapszámból