Héjja Julianna Erika

Okos kisasszonyok

A leányok felsőfokú iskoláztatása Békés megyében*

A XIX. század második felétől tapasztalható nagyarányú gazdasági, társadalmi átalakulás következményeként felgyorsultak a polgári társadalom kialakulásának folyamatai. Ütemes modernizáció, az infrastruktúra gyors kiépülése, korszerűsödő igazgatási gépezet, új típusú intézményrendszer, oktatási, egészségügyi és szociális szervezetek jellemezték a kiegyezés utáni viszonyokat. Amiként változott a nyilvános élettér, s megújultak az időtöltés alkalmai és színterei, úgy lassan-lassan hozzáidomult a változásokhoz a polgári otthon belső miliője is. A nők - nem kis részben az emancipáció sikereinek köszönhetően - fokozatosan kiléptek a családi élet korlátozott mozgásteret biztosító, évszázadokon át láthatatlanságra ítélt, szűk körein kívülre, s lépésről lépésre nyitottá, fogékonnyá váltak a nemüket is érintő változásokra. Egyre kevésbé állta meg a helyét az a korábban gyakran hangoztatott szentencia, mely szerint „a nő életrajzát régente három szó fejezte ki: született, szenvedett és meghalt".[1]

Számos kortársához hasonlóan Petelei István kolozsvári író is a polgári otthon láthatatlan jótevőjének szerepét szánta a nőknek. „Aki szeret, az nem hiúskodik - intette Petelei 1877-ben, férjhezmenetele alkalmából unokahúgát -, az megelégszik az ő környezetével, nem vágyik láttatni, nem kíván fényt, nem mutogatja magát. Az igazán jó asszony olyan, akiről - mint a régiek mondták - »nem beszél a világ«. [...] Ne kívánj soha többet, mint amennyit kaphatsz. Nemcsak az anyagi dolgokat értem; nem a rang felett való pompát és fényt, az ékszereket, cifrálkodást, a selymet és bársonyt - hanem ne kívánj többet a szellemiekben sem, mint amennyit okszerűen kívánni lehet. [...] Te se óhajts többet, mint amennyi a rendeltetésed!"[2]

A nő és hivatása megítélése kérdésében a XVIII. század utolsó harmadától élénk diskurzus folyt férfi tudósok, filozófusok, írók között. A párbeszéd résztvevői sorában az 1820-as évektől tűntek fel és láttatták magukat az első nők. A vita a kezdetektől a XIX-XX. század fordulójáig a nők közéleti szereplése, az írónők megjelenése és megítélése, a nők közép- és felsőfokú oktatása, valamint szakképzése, végül a politikai jogokból való részesülés kérdései körül csúcsosodott ki.

A családi élet láthatatlan magánköreiből a nyilvános szférába való kilépés egyik, társadalmilag is legelfogadottabb formája az egyesületi munka felkarolása volt. A reformkorban gyökerező magyarországi nőegylet-alapítási mozgalom országszerte az 1860-1880-as években élte virágkorát. A nőnek eredendően tulajdonított gondoskodó attitűd a karitatív egyleti mozgalomban teljesedhetett ki. A humánus, nemes lelkű nő - mint a társadalom szíve - támaszt, vigaszt, reményt nyújtott, jótékonykodott és gyámolította az elesetteket.

Az egyesületi munkában elért sikereken túl a nők irodalmi szerepvállalása szintén egyre elfogadottabbá vált, a publicisztika, a próza és a költészet terén egyaránt. A dilettánsok serege és a professzionális író- és költőnők működése jól megfért egymás mellett. Az értelmiséget, a művelt középosztályt, a Gyulán nagy számban jelen lévő városi, vármegyei és magántisztviselői réteget megszólító hetilapot, a Békést fellapozva szembetűnő az írónők fokozatos térfoglalása.[3] 1890-1900 között 17 írónő 32 írását, elbeszéléseket, verseket, tárcákat, műfordításokat közöltek. Az országos ismertségnek örvendő írónők, lapszerkesztő asszonyok, színésznők művei, visszaemlékezései is helyet kaptak a lapban. Az 1891-ben a Petőfi Társaság tagjává választott Szabóné Nogáll Janka - Nogáll László királyi törvényszéki bíró lánya - pályafutását és irodalmi tevékenységét gyulai származása miatt kísérte megkülönböztetett figyelem. A Békés legfoglalkoztatottabb írónője, Mányiné Prigl Olga gyomai községi óvónő tárcáit és verseit 1897-től közölték. A fiatalon elhunyt Szénásy Gizella (1872-1903) - Szénásy József Békésmegyei Takarékpénztári Egyesületi vezérigazgató lánya, Wieland Sándor gyulai járási szolgabíró felesége - első írása 1900-ban a Pesti Naplóban jelent meg. A Madelaine álnéven írogató fiatalasszony 1900 márciusától 1903-ban bekövetkezett haláláig folyamatosan cikkezett a Békésben is. Az írónő debütációjáról a lap állandó tárcaírója, a csípős humorú Dubányi Imre emlékezett meg: „Fogadja részvétemet! Tanácsokat azonban nem adok. Ne igyekezzék - ajánlotta Dubányi - életének ezt a sötét pontját elrejteni. Sőt! Aki olyan szépen kezeli a pennát, aki olyan finom lélektannal ír, mint Ön, az nagy bűnt követne el, ha újra visszalépne a »rendes« emberek közé. Írjon, csak írjon! Csak azért is! És ha a jó barátnői gúnyosan kritizálják meg az uzsonnáit, és savanyúnak találják a tejsűrűs kávéja habját, s »geil«-nek találják az omlós puszedlijeit, ne akadjon fel rajta, és legyen rá elkészülve, hogy így lesz. Még nekünk, férfiaknak se bocsátják meg a bűneinket, melyet pennával elkövetünk, hát még egy szépasszonynak! Vigasztalódjék! - nyugtatta Dubányi írótársát - Én mindig harcra készen állok az uzsonnáit megvédelmezni [...]."[4]

Az irodalom művelése mellett a művészi önkifejezés és önmegvalósítás vágya, akár az önálló egzisztenciateremtés lehetőségével, a színházak világában is érvényre juthatott. A tekintélyes, nagybirtokos nemesi családból származó Hollósy Kornélia színpadra lépésétől, az 1840-es évektől sokan a színészettel szemben meglévő társadalmi előítéletek mérséklését és megszűnését remélték. Helyi szinten Jancsovics Pál Békés megyei alispán lánya, a színi pálya iránt elkötelezettséget érző Margit 1891-ben nem annyira tehetsége, mint származása okán vonta magára a közönség figyelmét. „Hatvan évvel ezelőtt is voltak alispánkisasszonyok is, teátristák is. Azonban a vármegyék kiskirályainak büszke kisasszonyai bizonyára még álmukban sem engedték meg maguknak azt a végzetes könnyelműséget - szögezte le a Békés egyik szerzője -, hogy komédiás nép közé keveredjenek, kifessék a képüket, lámpák elé álljanak s mu[la]tassák [a] misera plebs contribuens-t. Országos lett volna a felháborodás, ha egy alispánkisasszony ennyire megfeledkezik magáról. [...] Az új idők áramlata fölemelte a színpadot olyan magas nívóra, hogy azt többé a vármegyeház ablakából sem lehet még akarva sem lenézni."[5] Jancsovics Margitot 1890-ben Makó Lajos szegedi színigazgató szerződtette, később az ország több városában vendégszerepelt, alakításai a vidéki sajtóban komoly publicitást kaptak.

Jancsovics Margit példája inspirálta Hajóssy Ottó gyulai ügyvéd, országgyűlési képviselő és Erkel Ferenc unokahúga, Erkel Ágnes lányát, Hajóssy Ilonát (1870-1943) is. Ilonka műkedvelő előadásokon aratott sikerein felbuzdulva 1896-ban a budapesti Solymosy-féle színi iskola növendékei közé iratkozott be. Azonban egyik lány sem választotta élethivatásául a színészetet; a színésznők személyével szemben főként a konzervatívabb vidéki társasági körökben továbbra is fennálló kirekesztő, távolságtartó megkülönböztetés miatt inkább a kiegyensúlyozott családi életben keresték a boldogságot. Jancsovics Margit Tóth Lajos ezredorvossal kötött házasságot, tőle telhető odaadással vezette a háztartást, s legfeljebb néha adott hangot „valami kellemesebb foglalkozás", hímezgetés vagy festegetés utáni vágyának. Hajóssy Ilona 1897-ben a gyulai származású Enyiczkey N. Béla főispáni titkár, kassai jogakadémiai magántanár felesége lett. Szabadidejében azonban kassai jótékonysági célú rendezvényeken elvétve továbbra is színpadra lépett.

Jancsovics Margit és Hajóssy Ilona legtitkosabb vágyait a külföldi tanulmányokat folytató, csabai származású Bartóky Matild teljesítette be, aki igazi karriert futott be, 1895-ben mint a brémai operaház primadonnájáról cikkeztek róla a helyi, Békés megyei lapok.

Viszonylag legkisebb ellenállásba a képzőművészpályát választó művésznők ütköztek. Sikeres indulásukhoz nagyban hozzájárult az a tény, hogy a dilettáns keretek között művelt rajzolás, festés a XIX. század folyamán végig szalonképesnek számított. A képzőművészetnek ezek a formái a zene- és nyelvtanulás mellett a korabeli nőnevelés elengedhetetlen részét képezték. További előnyt jelentett az is, hogy az Országos Magyar Mintarajziskola és Rajztanárképző már alapításától, 1871-től nőket is felvett hallgatói közé. A főiskolán tanult nők száma a kezdetektől 1908-ig megközelítette az 500-at, de legfeljebb egyötödük működött aktívan, állított ki, illetve szerepelt a művészkataszterben. A növendékek többsége a „jó nevelés" intézményes meghosszabbításának tekintette a képzőben töltött időt, egynegyed részük, az önálló megélhetésre utaltak, a biztos jövedelemmel kecsegtető rajztanári vagy rajztanítónői oklevél megszerzését tűzték ki célul.[6] Ezt a kereseti formát választotta Gyulán Köpösdy Rózsi, aki 1907-1908-ban női ipariskolai tanfolyamot vezetett. Tanította a művészi, modern kézimunkákat, varrást és hímzést, a rendkívüli tárgyak között az iparművészet körébe tartozó selyem-, bársony-, bőr-, üveg- és fafestést oktatott.

„A műipariskolában, a festészeti akadémián, a zene-konzervatóriumokban, színészeti akadémiában nem azt nézik a belépő növendékben - ismerte el még az emancipációellenes kijelentéseiről ismert Felméri Lajos is 1885-ben -, hogy férfi-e vagy nő, hanem, hogy van-e arra való tehetsége, a múzsa csókjával van-e elbocsátva?" Felméri ezzel együtt a nőben „a háztáj sarkcsillagát" látta, akit a tudomány még sohasem tett naggyá.[7] A nők számára az egyetemi bölcsészkari, orvos- és gyógyszerészképzést biztosító, tíz évvel később, 1895-ben kiadott vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet - Felméri Lajos okfejtése első részének megfelelően - egyértelműen leszögezte, hogy a női nem képviselői az írói és művészi pályákon egyaránt nagy sikereket mutattak fel. Felméri álláspontjával ellentétben Wlassics Gyula miniszter szerint az is minden kétségen felül állt, hogy a nők a tudományos pályák sikeres elvégzéséhez szükséges ismeretek elsajátítására ugyancsak képesek.

A nők egyetemre bocsátásának a kérdése az ügy pártolói és ellenzői között számos vitát gerjesztett. A reformok hívei argumentációjukban a „civilizálódás", a polgárosodás, a modernizáció szerves részeként állították be a folyamatot, és sokszor hivatkoztak az általános európai gyakorlatra, a „művelt országok" példájára, ahol több helyen már 1895 előtt lehetővé vált a nők számára egyetemi tanulmányok folytatása. A külföldi minta azonban nem minden esetben ösztönzött követésre. „Minálunk - Európát értem - még újság színét viseli az, mi Amerikában már napirenden van. Ott a nő - összegezte 1873-ban tapasztalatait Petelei István - együtt tanulja iskoláit, egyetemeit a férfivel. És válnak belőlük kitűnő törvénytudók, orvosok, ügyvédek, bírák. Sőt, egy törvény szabállyá is teszi az amerikai iskoláknak, hogy a leányokat az orvosi tudományokban oktassák. Mert ha ezt érti, ért egyszersmind azon módhoz, miként kell a gyermeket egészségesnek, erősnek nevelni. Mi azt persze furcsának gondoljuk: hogyan ítél egy szép fiatal leány egy bűnös, de csinos fiatalember felett. Hogyan pajtáskodik az egyetemen egy 18 éves leány egy 20-22 éves fiatalemberrel. Egyébiránt, mint mondám, válnak e nőkből jeles törvénytudók orvosok stb., de arról sohasem hallottam, hogy valamelyikből jeles anya vált volna. Sőt, ellenkezőleg - zárta eszmefuttatását Petelei -, ismeretes dolog az, hogy a világon legrosszabb feleség és anya az amerikai."[8]

Az érettségi bizonyítványhoz kötött egyetemi felvételi lehetőség 1895-ben újból napirendre tűzte a középszintű leányoktatás - Veres Pálné, Vikár Béla és többek által már régóta sürgetett - alapvető fejlesztését, modernizációját. A probléma rendeződéséig a lányok mint magántanulók kérhették felvételüket külföldi vagy hazai gimnáziumokba, ahol igény szerint érettségi vizsgára is bocsátották őket. Az 1870-es évektől egyre több híradás számolt be - szinte kivétel nélkül mint kuriózumról - gimnazista vagy maturáló kisasszonyokról. A társadalmi változásokra, problémákra fogékony Vasárnapi Ujság is hírt adott jó néhány magántanulói felvételről, kiváltképp közmegbecsülésnek örvendő, tekintélyes posztokat betöltő apák - akadémiai tanárok, orvosok, országgyűlési képviselők - leánykáiról.

A Gyulán megjelenő Békés című lapban csak a Wlassics-féle rendelet után, 1897-ben írtak először - minden kommentár nélkül - középiskolai felvételről. Elsőként Révész Fülöp csabai orvos lánya, Révész Irma folyamodott Békés megyéből miniszteri engedélyért, ami alapján 1897-ben a szarvasi főgimnáziumba iratkozhatott be magántanulóként. A megyében első alkalommal 1901-ben ugyancsak Szarvason, két évvel később Békéscsabán bocsátottak érettségi vizsgára lánytanulót.

Az 1901 és 1915 között Szarvason és Békéscsabán érettségizett összesen 18 leánynövendék[9] iskolaválasztásában nagyrészt családi mintát követett, ugyanis többük fivére korábban, vagy húgával egy időben, az evangélikus főgimnáziumok valamelyikében folytatta tanulmányait. Loykó Vilmos csabai községi tanító két lányát is a helyi gimnáziumba íratta, de közülük csak az idősebb, Irén tett érettségi vizsgát. A már említett Reisz/Révész Fülöp családjával az 1850-es években települt át Árva vármegyéből Csabára. Iskoláit a helyi algimnáziumban és Nagyváradon, az orvosi egyetemet Pesten, a fogorvosi tanfolyamot Berlinben végezte. Diplomája megszerzése után Bácsfeketehegy községi orvosa lett, de gyermekei megfelelő iskoláztatása érdekében 1892-ben ismét Csabára költözött. Révész Fülöp lányai közül Margit 1903-ban, Irén 1912-ben érettségizett Békéscsabán, és Sándor nevű fia ugyancsak itt járta a középiskolát. Révész Margit és öccse, Sándor a budapesti egyetem orvosi karán diplomázott, 1909-ben, illetve 1911-ben. Révész Sándor apja nyomdokába lépett, Békéscsabán fogorvosként praktizált, 1913-ban Tevan Flórát vette feleségül. Révész Sándor és sógora, Südy Ernő gyógyszerész a csabai kulturális élet központi figurájának számított, komoly szerepük volt az Auróra Kör megalapításában.[10] Révész Margit 1911-ben nehezen nevelhető és szellemileg visszamaradt gyermekek részére gyógypedagógiai és gyermekszanatóriumot létesített Hűvösvölgyön, a gyógypedagógiai főiskolán kísérleti lélektanból tartott előadásokat. Számos gyermeklélektani, gyógypedagógiai tanulmánya jelent meg, továbbá ő szerkesztette a Magyar Gyógypedagógia, a Gyermek és Jövőnk útjai című folyóiratokat. Amellett, hogy tudományos karriert futott be, családot is alapított, Hrabovszky József felesége lett. A nőlélektan és a nőtörténetírás iránt is érdeklődést mutatott. Az első magyar bibliográfus és könyvtárosnővel, Czeke Marianne-nal közösen jelentette meg Brunswick Teréz életrajzát, közölték naplóit és feljegyzéseit. Az 1926-ban a Kisdednevelés gondozásában kiadott kötetbe Révész Margit a Gróf Brunsvik Teréz jellemzése örökléstani és lélektani szempontból című fejezetet írta.

Révész Margiton kívül a vizsgált időszakban Szarvason és Békéscsabán érettségi vizsgát tett lányok közül két további növendék eredményes egyetemi felvétele dokumentálható. Szabó Ignác kunszentmártoni földbirtokos és takarékpénztári aligazgató lánya, a szatmárnémeti református tanítóképzőben végzett Szabó Margit (*1894) 1912-ben érettségizett Szarvason, majd Budapesten folyatatta orvosi tanulmányait. 1920-ban szerzett oklevelet, egy évvel később saját gyermekorvosi rendelőt nyitott, s része volt a Stefánia-fiók megszervezésében és működtetésében is.

Deutsch Dávid szarvasi kereskedő fia, az 1892-ben a kolozsvári egyetem orvosdoktorává avatott, első generációs értelmiségi, Déri Henrik szarvasi járási főorvosként működött. Erzsébet (1895-1943) nevű lányát a szarvasi állami polgári leányiskola első négy évfolyamának elvégzése után a mezőtúri állami felső leányiskolába küldte, VI-VIII. osztályba pedig mint magántanulót a szarvasi evangélikus főgimnáziumba íratta. Déri Erzsébet 1913 júniusában itt tett érettségi vizsgát, majd apjához hasonlóan a kolozsvári egyetem hallgatója lett, 1916-ban letette a gyógyszerészgyakornoki vizsgát, egy év múlva pedig gyógyszerészdiplomát szerzett. 1916-1918-ban mint gyakornok szülővárosa Megváltóhoz és Szarvashoz címzett patikáiban állt alkalmazásban.

Szarvason 1901-től 1915-ig - Déri Erzsébettel együtt - összesen öt lánytanulót bocsátottak érettségi vizsgára; közülük egy növendék református vallású volt, 2-2 a római katolikus és izraelita felekezethez tartozott. Az öt lány közül három helyben, Békés megyében, Szarvason, illetve Békésen született.

A békéscsabai Rudolf főgimnáziumban 1903-1915 között összesen 13-an maturáltak, közülük legtöbben, szám szerint négyen az 1911/1912. tanév végén vizsgáztak. A végzettek 77%-a Békéscsabán született, az összes tanuló 54%-a izraelita, 31%-a evangélikus volt, a fennmaradó 15% (2 fő) a római katolikus vallást követte.

A lányaikat Szarvasra és Békéscsabára iskolázó izraelita apák, egy szabóiparost és két orvost, Révész Fülöpöt és Déri Henriket leszámítva, valamennyien kis- és nagykereskedők voltak, a keresztény felekezetekhez tartozók kivétel nélkül értelmiségi álláshelyeket töltöttek be: gyógyszerész, állatorvos, ügyvéd mellett legtöbbjük tanítói, tanári képesítéssel rendelkezett.

Az arányszámok és a foglalkozási mutatók szoros korrelációt mutatnak az Országos Nőképző Egyesület Leánygimnáziumában 1896-tól 1917-ig tanult diákokra, továbbá a két világháború közötti budapesti bölcsészhallgatónőkre vonatkozó kutatások megállapításaival. A nemek diplomaszerzési esélyeit elemezve kitűnt, minél iskolázottabb az apa, leánygyermeke annál nagyobb eséllyel jutott bölcsészdiplomához, figyelemmel arra, hogy az egyetemlátogatás miatt a nők sokkal kisebb valószínűséggel távolodtak el lakóhelyüktől, családjuktól, mint a férfiak. Az adatok szerint a reformátusok alulreprezentációja mellett az izraeliták és az evangélikusok együttes felülreprezentációjával kellett számolni a bölcsészhallgatókért (is) folyó modernizációs versenyben. 1895-1905 között a zsidók közül került ki a Budapestre beiratkozott medikák 53, és a bölcsészhallgatónők 48%-a.[11]

A budapesti egyetemen 1902-ben összesen 102 kisasszony tanult. Közülük 71-en tanári pályára készültek, 31-en az orvosi hivatást választották. Két hallgatónőt egyetemi gyakornoknak neveztek ki ekkoriban: Kurtucz Valériát Klug Nándor élettani tanszéke mellé, Balogh Margitot pedig az egyetemes földrajztanszéket vezető Lóczy Lajos oldalára. Kurtucz Valéria az orvosi diploma megszerzése után Békés vármegyébe került, követte az Aradból 1903-1904 körül Gyulára átköltözött családját. Ügyvéd édesapját, Kurtucz Mózest és fivérét, az ügyvédjelölt Aurélt azonban két éven belül elveszítette. Az önálló keresetre utalt Kurtucz Valériát 1904-ben a főispán a Békés vármegyei közkórház belgyógyászati osztályára segédorvosnak nevezte ki. Békés megye első nőorvosa évi ezer korona fizetéssel, lakással, ellátással összekapcsolt állását még ez év őszén kórházi alorvosi posztra cserélte fel. Később Buziásfürdő fürdőorvosa, majd a gyulai gyermekmenhely orvosnője lett. 1911-ben Gyula Város Tanácsa - mint nőt Magyarországon először - Kurtucz Valériát községi orvosnak választotta meg.[12]

Ugyancsak Gyuláról szólt a híradás Békés megye első doktorkisasszonya avatásakor. Az Első Gyulavárosi Takarékpénztár főkönyvelőjének, Schmidt Józsefnek a lánya - Herodek Lipót helybeli vendéglős unokája -, Schmidt Erzsike (1884-1981) 1908-ban lett a budapesti tudományegyetem bölcsészdoktora. Ezen felül a tanári vizsgát is sikeresen letette. Álláshoz is ennek köszönhetően jutott, a szolnoki állami polgári leányiskola tanárnője lett.[13]

Az egyetemi bölcsész- és orvoskari oktatás mellett 1895-ben a gyógyszerészképzés nyílt meg a nőhallgatók előtt. Az első egyetemet végzett gyógyszerésznőt, Thinagl Szerafint 1903-ban Kolozsváron avatták fel. Békés megyében működő első kolléganője, Laszky Valéria oklevelét négy évvel később, 1907-ben a budapesti egyetemen állították ki. A békéscsabai születésű Laszky kisasszony a csabai Aranykereszthez címzett patikában gyakorolta hivatását. Már a Békés vármegyében 1895-től tiszti orvosi nyilvántartásba vett patikussegédekre és okleveles gyógyszerészekre vonatkozó adatok[14] előzetes elemzéséből is szembetűnő a gyógyszerésznők pályaválasztása mögött meghúzódó - minden bizonnyal tudatos - családi stratégia. Nem egy közülük patikusdinasztiába született, vagy az oklevél megszerzése után folytatta apja, fivére foglalkozását, sőt gyakran házastársuk is szakmabeli lett. Ezt az utat követték évtizedeken át a megyében jól csengő nevű Bodoky, Hajóssy-Wieland, Holdy, Mispál, Südy gyógyszerészcsaládok nőtagjai is.

Békésben a nőemancipációs törekvések érvényesülése sokáig a tradicionális, XVIII-XIX. századi konzervatív nőeszmény korlátaiba ütközött. A nő szellemi alárendeltségét a régről rögzült beidegződéseknek megfelelően sokáig biológiai, fiziológiai okokkal magyarázták. A képzett nő fellépése után a hagyományos, családcentrikus női hivatás válságától tartottak. Ennek ellenére az önálló, önmaga eltartására képes kenyérkereső nők az élet számos területén keresték boldogulásukat; a kereskedelem, távírda, posta, vasút, és különösen a gyermek- és nőnevelés területén egyre több álláshely kínálkozott számukra. Az új század hajnalán, 1900-ban már Békés megyében is akadtak jó néhányan, akik belátták, hogy „a helyes nőnevelés már alsó fokon olyan irányba terelendő, hogy kenyérkereső pályákra való továbbképzést tegyen lehetővé, s a nőnek nyújtson alkalmat arra, hogy ne legyen kénytelen a szülői háznál bevárni a jó szerencsét egy becsületes házastárs képében. De a küzdő fiatalság is nagyobb bizalommal fog közeledni olyan nő felé, aki hozományul nemcsak szépséget és szerelmet, de diplomát, vagy kenyéradó hivatalt visz a férje házához s megosztja annak küzdelmeit, fáradozásait. Ez a felfogás még egy kissé lehet idegenszerű s lehet rossz élcnek az alapja, de a dolog azért mégis nagyon komoly és okos".[15]

* A 2010. okt. 21-én, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban elhangzott előadás szerkesztett változata.

[1] Felméri Lajos: Leányiskoláink és a női természet. Részletek. In: A nő és hivatása, II. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből, 1866-1895. Szerk. Fábri Anna, Borbíró Fanni és Szarka Eszter. Bp., 2006. 110. p.

[2] Török Zsuzsanna: „Bizonyosan az igazi megelégedés csak a családi életben van". Petelei István családtagjaihoz írt levelei. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 111. (2007) 1-3. p. 225-296.

[3] L. részletesebben: Héjja Julianna Erika: Hagyomány és változás határán. Női szereplehetőségek egy alföldi városban a 19-20. század fordulóján. In: Bárka, 11. (2003) 4. p. 101-102.

[4] -re: Gyulai élet. Wielandné Szénásy Gizi, „Madelaine" néven a „Pesti Napló"-ban. In: Békés, 32. (1900. márc. 11.) 10. p. 4.

[5] Közölte: Héjja, i. m. 102. p.

[6] Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete, 1867-1918. Bp., 2009. 103-117. p. (Habsburg történeti monográfiák ; 7.)

[7] Felméri, i. m. 112-113. p.

[8] Török, i. m.

[9] Az 1901-1915 között Szarvason és Békéscsabán érettségizett lánytanulókra vonatkozó adatok forrása: Békés Megyei Levéltár (a továbbiakban: BéML) VIII. 54. A Szarvasi Állami Vajda Péter Gimnázium (korábban Ág. Ev. Vajda Péter Gimnázium) iratai és VIII. 55. A Békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium (korábban Ág. Ev. Rudolf Gimnázium, Állami Fiúgimnázium) iratai. Beiratkozási és érettségi anyakönyvek, törzskönyvek.

[10] Farkas János László: Dr. Révész Sándor Békéscsabáról. In: Múlt és Jövő, 18. (2007) 3. p. 116-124.

[11] Müller Ildikó: Nők iskolája. Az első magyar leánygimnázium oktatói és diákjai, 1896-1917. In: A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Szerk. Bódy Zsombor, Mátay Mónika, Tóth Árpád. Bp., 2000. 202-226. p.; Biró Zsuzsanna Hanna-Nagy Péter Tibor: Nemi esélyek és nemi döntések a két világháború közötti bölcsészkaron. In: Educatio, 16. (2007) 4. p. 565-590.

[12] Kurtucz Valéria személyére l.: Kisvárosi polgárok. Források, 1866-1919. Szerk. Héjja Julianna Erika és Erdész Ádám. Gyula, 2010. 296-297. p. (Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból ; 27.)

[13] Kisvárosi polgárok, i. m. 299. p.

[14] BéML IV. B. 443. Békés vármegye tiszti főorvosának iratai. 5. köt.

[15] -s-ó: Nőkérdés. In: Békés, 32. (1900. jan. 14.) 2. p. 1.

Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.