Soltész Márton

Az ikaroszi magatartás költője

Jánosi Zoltán értelmezői nyelvéről

„A tiszta irodalomkritikához

azok az írók jutnak a legközelebb,

akik a saját művészetükről írnak."

(T. S. Eliot: A kritikus kritikája)

„A semmi ágán ül szívem

Nem emel föl már senki sem

- Le vagyok győzve azt hiszem"

(Jánosi Zoltán: Apokrif dal)

To Criticize the Critic című, 1961-es írásában sajátos, sok szempontból a kompetencialitás tárgykörébe vágó kijelentést tett Thomas Stearns Eliot: „a legjobb esszéim - meglehetősen szűk határok között - azokkal az írókkal foglalkoznak, akik a költészetemre a legnagyobb hatással voltak; többségükben természetesen költőkkel. Az évek múltán azokkal az esszékkel vagyok most is elégedett, amelyeket olyan írók inspiráltak, akikre hálával tekintettem, és akiket teljes szívemből dicsérhettem. Ami a sokat idézett terminusokat illeti, meggyőződésem, hatásukat annak köszönhetik, hogy a hozzám legközelebb álló költészet intenzív, közvetlen tapasztalatait próbáltam meg elméletileg összegezni."[1]

*

Jánosi Zoltán esszéit, tanulmányait olvasva ugyanez a belső poeticitás, ez a mély, ontolingvisztikai érintettség érzékelhető. Így azután nem ért különösebb meglepetés, amikor kiderült, hogy az idén 57. évébe lépő tudós-tanár már a nyolcvanas években novellákat (Életveszély, 1985), majd tíz évre rá verseskötetet publikált (A zuhanás káprázata, 1995). És bár ezek a könyvek mára teljesen eltűntek - mind az antikváriumok, mind a könyvtárak polcairól -, a kritikus kritikusa mégis érzékeli, hallja, sőt egyre tudatosabban keresi is a művészi szó ihletését az elméleti összegzés terminusai mögött. Az „irodalomtörténet-írásunk esszéisztikus irányzata" címszóval akár el is intézhetnénk a szó művészi megformáltságával és értékével számot vetni vágyó értelmezői nyelv problémáját. Ám minél közelebb hatolunk az irodalommal való foglalkozás konkrét ontológiai értelméhez, annál világosabb, hogy nem műfaji problémával állunk szemben.

A költői kompetencia, a lét-nyelvteremtő vágy Jánosi Zoltánnál - más, hasonló utat megjárt értekező kortársaihoz képest - relatíve korán verssé érik; A zuhanás káprázata egy évvel a Nagy László mitologikus költői világa előtt, már 1995-ben az olvasók kezébe kerül. S vajon mi másról tanúskodik e csokornyi vers, mint egy költői nyelv előmunkálatairól? A Nagy László-líra mitológiai mélyrétegeit a korszerű folklórelméletek alkalmazásával föltáró nagymonográfia pedig, innét nézve, a Jánosihoz legközelebb álló költészet intenzív, közvetlen tapasztalatainak teoretikus összegezésére tett kísérlet. Az 1995-ös költészetnapi verseskötet kritikusa, Gáspári László írta a következőket: „az Ikarosz készülődik nyitóvers teremti meg azt a perspektívát, ahonnan Jánosi külön világa áttekinthető. Az ikaroszi magatartás költői magatartás: a szárnyalás egyetlen lehetséges útja, mely a zuhanás káprázatában a felemelkedés káprázata is. Ám ezt a felemelkedést - sajátos módon - éppen a szoros kötődés biztosítja, az értékek be- és fölmérhető tere, ahol az én identitása mindig újrateremthető. Ennek a térnek elsődleges körében a szólás, a kimondás etikai kényszerével a nemzetet fenntartó anyanyelv áll (Anyanyelv), s a nyelvvel, a szavakkal megalkotott egyén (Szavaim), akinek számára az elődök szavai mintául szolgálva véreznek ajkaira (Holt szavak rám szakadása)."[2]

Ez az ikaroszi magatartás, ez - a fölemelkedés káprázatában születő, s szabadságát a hagyomány kötelmeibe ágyazó - költői attitűd süt azután Jánosi említett, '96-os Nagy-László-könyvéből is.[3] E szakkönyv azonban az értelmezői nyelv megtalálásának még csupán az első fázisa. Általában szép, összetett értekező stílust figyelhetünk meg (pl.: „Az archaikum mindkettőben az átfogóan emberi, a globális, a nembeli érdekeltség szintjére emelkedik." 12); s már itt föltűnnek annak a sajátos, himnikus színezetű, hangsúlyozottan poétikus elemző beszédmódnak a jelei is, amely kétségtelenül a Nyugat esszéista tradícióját folytatja.[4] Görömbei András Nagy László-könyvéről írja Jánosi: „Feltárja, összegzi, rendszerezi, kutatásai boltozatán monumentálissá szervezi az életmű e szempontú értékeit" (14); majd a kötet vége felé a Rege a tűzről és jácintról című vers kapcsán így fogalmaz: „Mint a humanitás ősi-új mítoszának küldöttje, aki a folklór mítoszbázisának életelvűségét szívta föl új »aranysugarakká«, újra megérkezik az évezredek mélyrétegeiből; s mint egy nagyerejű poézis alkatának lényegi formálója: kihirdeti magát az időben." (319) Persze akadnak hiányosságok is. Tekintve, hogy a monográfiát szerzője „tudományos" munkának szánta, igen körülményesen, az amerikai ismeretterjesztő művekre emlékeztető önismétlő bőbeszédűséggel jut el a konkrét versekig; az olvasó kénytelen „gyorsolvasni", különben csak igen sokára ér az anyag végére. Szerencsére azonban az egyes bekezdésekben az alábbihoz hasonló tételmondatok szinte minden esetben frekventált pozícióban állnak, s ez némiképp ellensúlyozza a túlbeszéltséget: „Nagy László olyan, a remitologizáció (»neomitologikusság«) világirodalmi formáival egybecsengő akusztikájú háromdimenziós mitologikus világmodellt teremt, amiben a hegemon mitologikusság magába tudja ötvözni a társadalmi realitás és a konklúziós történetiség szintjeit is." (26) Helyenként a túlbonyolított mondatok („a rítusok nagyfokú archaikum-kivalló erejét a csak napjainkban evidenciává tevő mítosz- és folklórelmélet csak korlátozottan segíthette mértékeinek kijelölésében" 115)[5], másutt képzavarok nehezítik az olvasást („az egyetemes emberi utat átlátó történeti mérce" 310).[6] Feltűnik ugyanakkor a Jánosi-szövegek költőiségét szavatoló legjellemzőbb eljárás, a terminushalmozás, -kapcsolás jelentéssűrítő elvére épülő méltatás. Ez az értekező műfaj, mely az újabb magyar irodalomban talán Juhász Ferenc költészetéből nyerte legerősebb ihlető impulzusait, a hetvenes évekre kiteljesedő (Alföldy Jenő, Domokos Mátyás, Görömbei András), valamint az akkor induló, kibontakozó (Bertha Zoltán, Nyilasy Balázs) értelmezői nemzedék nyelvében talál követőkre. Jánosi a kilencvenes évek közepétől mindenesetre egyre gyakrabban és egyre biztosabb kézzel alkalmazza ezt az eljárást („A Bartók-zene archaikum-közelből elvont képletek alapján megvalósított egyetemessége..." 122; „Az archaikus heroikus önszemlélet a dramatikus-polarizáló világképpel együtt fejlődik ki." 317).

A 2001-es Idő és ítélet[7] Nagy László című nyitó írása a Jánosi-féle kritikai nyelv belső történetének következő fontos állomása. A 2006-os Szólítlak, hattyúban Nagy László és kora címen újraközölt szöveg elhíresült nyitánya ugyanis olyan primer ötleten, a műfajköziség elvén alapul, ami jóformán ismeretlen addigi irodalomtörténet-írásunkban. Konferenciaelőadás, gimnáziumi vagy egyetemi előadás, laudáció, gyászbeszéd, regény-nyitány, s ki tudja, még mi minden akkumulálódik e fölütésben: „Kölcsey Ferenc kereken száz éve írta meg A Szabadsághoz című ódáját, Ady hat éve halott, Szabó Lőrinc már javában A Sátán műremekei lázadó költeményeit fogalmazza, Illyés Gyula talán éppen a napba néz egy párizsi utcán, Kassák a bécsi tereket rója, József Attila ebben az évben jelenteti meg Nem én kiáltok című kötetét - miképpen Babits is a Sziget és tenger és Juhász Gyula a Testamentum versanyagát -, Erdélyi Józsefnek már három éve napvilágot látott Ibolyalevél című könyve, Radnóti az érettségire készül, Vas István is tanul, Sinka István még birkákat terel egy békési pusztán, amikor a Veszprém megyei Felsőiszkáz falu legszélső házában, 1925. július 17-én megszületik Nagy László. Senki sem sejtheti ekkor, s később sem, a parasztportán, a gyümölcsfás udvaron s a falu körüli réteken botladozó gyermekkorban - miközben a nem messzi Csöngén Weöres Sándor pepita borítójú füzetek lapjaira veti első kísérleteit, Pilinszky János ajkai az első kiolvasott betűket formálják, s nemsokára felnéz a bölcsőből Juhász Ferenc is -, hogy alig több mint ötven év múlva ez a fiúcska olyan életművet helyez a magyar irodalom színképére, amelyet a világirodalom mérlegén is értéknek fognak találni." (9) Jánosi esszéisztikus írásmódjának költőisége is egyre hangsúlyosabbá válik e kötetben, példa lehet erre García Lorca lírájának minősítése: „forró cigányszemektől fénylő szenvedély." (15)

Némi fenntartással azt mondhatjuk, hogy a 2005-ös Fűszál és mindenség[8] kilenc tanulmánya a '96-os Nagy László-könyv tudományos regiszterébe íródik bele, hiszen a Csoóri Sándor hermeneutikai forradalma alcímű írásban például az interkulturális és multikulturális dialogicitás organikusságáról esik szó (172). Fontos különbség azonban, hogy ebben a válogatásban jóval szélesebb elméleti horizontot befogó, illetve, struktúrájukat tekintve, a korábbiaknál sokkal gazdaságosabb szövegek kaptak helyet.

Az esszéisztikusabb, a művészi nyelvre koncentráló értelmezői program csupán a Szólítlak, hattyú[9] című kötetben tér vissza. Itt viszont a terminushalmozás olyan sűrítéseket képez, mint a „világhelyzet-ábrák" vagy az „asszociáció-világ" (368); nem véletlen tehát, hogy a könyv hátlapjára a szerző Nagy László Bartók és a ragadozók című írásának egy, az említett eljárást hangsúlyozottan alkalmazó részletét helyezte: „A traverz-erdők, a kábel-dzsungelek, a műanyag-habok felett sugárzik ez a szégyentelen fajta. [...] Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se akármilyen »dögvész-országnak«." Mindeközben még meghittebb, bensőségesebb személyesség, közvetlenség és biografizmus felé mozdul el e szövegek modalitása és tematikája; az ignotusi impresszionista kritika hangnemét költőileg megújító nyelvi attitűd ez: „Cseres Tibor végül is kivágta azt a rózsafát, amit Nagy László egykor kinézett magának a kertjében, de már nem tudta eljuttatni írótársához. Miközben gyászoló, megdöbbent sorait rótta, kiballagott a fásszínbe, hogy megnézze az ott heverő rózsarönköt. S talán a természet, a világmindenség titkos gyászának jele volt az, amit a kamráját kinyitva megpillantott: a rózsafa »legcsontosabb válla közepén, ahol a szobrászok szerint a fának a szíve lakik, a kis tönk középen meghasadt«." (410)

Mégis úgy tűnik, hogy végül Jánosi 2010-es, Barbárok hangszerén[10] című könyve váltotta be az egyszerre poétikus és intenzív értekezői nyelvhez fűzött korábbi reményeket. Már a nyitó Krúdy-cikk - egykori megnyitó beszéd - Kosztolányiéhoz, Szerb Antaléhoz, Németh Lászlóéhoz mérhető szépírói kompetenciáról tanúskodik. Észrevette ezt a kötet egyik méltatója, Papp Endre is, aki így fogalmazott: „Az ünnepi megszólalás, illetve a széles körű, »népszerű« társadalmi megjelenítés és képviselet alkalmával az irodalomtörténész nyelve a szépirodalomhoz közelít":[11] „[...] a megfoghatatlan, de mindenütt jelenlevő Szindbád kikorcsolyázik sötét felöltőjében a térbe a történelem embert gyötrő ítélőszékei elől. [...] Szindbád az emberbe átmentett életöröm, a vad történelemből és az időből kiemelt remény egy botladozó, keserű korban. Az emberben repülő eleven madár, szemben önmaga félelmeivel, szorongásaival. A szülőföld hűsége és maradványa. Szindbád egyetlen részvét az ember iránt: a születés íze, a kibomló szavak fénye. [...] Szindbád a gödörből kiröppenő emberiség." (16-17) A '96-os Nagy László-könyv József Attila-fejezetének esetlen, jelző-hiányban szenvedő fölütése után („József Attila szintézisteremtő, hatalmas költészetének...")[12] pedig itt az új essai comme il faut, az életmű átélő újraolvasása, elsajátító újraírása, Jánosi Zoltán megújult költészete: „S a Mama szemöldöke alól korán kihullott ember - József Áron szökése után -, mindezekről még mit sem sejthetve, Öcsöd portáinak rácsapódó kapuin át hamar megkezdi azt a magyar alvilágjárást, ahonnan később a pokol különböző rétegein át a felvilágra s az értelem Üveghegyére kapaszkodik [...]. De ez a Mindenség-kilátó ekkor még nagyon messzire van, egyelőre malacok ondolált farkán figyeli a sehova kunkorodó magyar jövőt. [...] Tikkadt fűszálak, kvarc- és babszemecskék, keserű, nyurga füst, népdalok, madarak, méla barmok, légykoszorú, indázó tájszavak, vad káromkodások, szalonnaszagú álmok és búzavirág-emlékű leánykezek szakadnak érzékeire, de az Eiffel-torony valahogy idáig is elér, s a röfögő árokpartról az égig nyilall az érzékenység. Fürkésző bogárcsáp-antennáival befogja a szelek vágyakkal iramló illatát és a csökött gyomor szusszanó fényeit: a hempergő maradiság kocaszagát, a félelem szúrós szagú verejtékcsöppjeit, a borzas reggelek hideg, kék italát, a »báránybunda-árnyakat«, az »ütődött, kékes öregek sóhajait«, ahogy a fecskék gyors elvillanását is az eresz alól." (21-22) Ugyanilyen beleérzés, s talán még felfokozottabb metaforikusság jellemzi a Móricz Zsigmondról írott tanulmányt: „Rettenetes novellái és regényei nem is csak művek, hanem megmozdult rögök a tájban. Véres újszülöttek a magyar irodalom nemzettel vajúdó ölében. [...] Móricz: a rög alatt felébredt ország. Nem is író, de antropológiai kényszer. Az álmaitól, esélyeitől megrepedt föld." (33)

*

Jonathan Cullertől tudjuk, hogy a lírában „jellemzően az aposztrofikus erő diadalmaskodik." Hogy milyen attitűd húzódik meg valójában e terminus mögött, arra Jánosi Zoltán remitologizációs költészete és átpoétizált, esszéisztikus értekező prózája egészen pontosan rávilágít, hiszen ez a kétpólusú oeuvre voltaképpen nem más, mint egy, a hagyománnyal folytatott több évtizedes dialógus „beszélgetőfüzeteinek" egész sora. Ami pedig abszolút ritkaságszámba megy a kortárs költészetben és irodalomkritikában: a vonzó művészi nyelvek elsajátításán túl Jánosi figyelme az egyes alkotók (és persze hőseik) etikai alapállására is kiterjed. „Ez a figyelem - miként Erős Kinga nemrégiben a Barbárok hangszerén kapcsán rámutatott - úgy irányul az emberre, [...] hogy a másikat szükségképpen embernek ismeri el, olyan embernek, aki drámai lény, s ezáltal léte kiszolgáltatott a szenvedésnek."[13] Zárva soraimat csupán abbéli reményemet fejezhetem ki, hogy irodalmunk kiváló költő-, tudós- és tanáregyéniségének - e humánus etika mentén szerveződő - pályája az elkövetkezendő években még magasabbra ível majd, s így Jánosi Zoltán egyre közelebb kerülhet saját létnyelvéhez.

Megjelent a 2011/4-es Bárkában.

Jánosi Zoltán tanulmánya Kiss Anna költészetéről

[1] T. S. Eliot, A kritikus kritikája = T. S. E., Káosz a rendben, Bp., Gondolat Kiadó, 1981, 526. (ford. Gspann Veronika)

[2] Gáspári László, Gondolatok egy megyei kortárs költő költészetnapi verseskötetéről: Jánosi Zoltán - A zuhanás káprázata, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1995, 3. sz., 437-438.

[3] Jánosi Zoltán, Nagy László mitologikus költői világa: Az egyetemes és a magyar irodalomtörténet koordinátáiban, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1996. A kötetből származó idézetek hivatkozásai a főszövegben erre a kiadásra vonatkoznak.

[4] Gondoljunk itt csupán Ignotusnak Móricz Tündérkertjéről írott „kritikájára" (Nyugat, 1924, 4. sz.).

[5] Kiemelés tőlem (S. M.).

[6] Itt a „mérce" helyett inkább a „tekintet", vagy az „átlátó" helyett az „átfogó" volna releváns. Kiemelés tőlem (S. M.).

[7] Jánosi Zoltán, Idő és ítélet, Mickolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2001. A kötetből származó idézetek hivatkozásai a főszövegben erre a kiadásra vonatkoznak.

[8] Jánosi Zoltán, Fűszál és mindenség: Folklór és archaikum az újabb magyar irodalomban, Bp., Holnap Kiadó, 2005. A kötetből származó idézetek hivatkozásai a főszövegben erre a kiadásra vonatkoznak.

[9] Jánosi Zoltán, Szólítlak, hattyú: Válogatott írások Nagy László életművéről, Bp., Magyar Napló Kiadó, 2006. A kötetből származó idézetek hivatkozásai a főszövegben erre a kiadásra vonatkoznak.

[10] Jánosi Zoltán, Barbárok hangszerén: Antropológia és társadalom XX. századi irodalmunk életműveiben, Bp., Holnap Kiadó, 2010. A kötetből származó idézetek hivatkozásai a főszövegben erre a kiadásra vonatkoznak.

[11] Papp Endre: „Naprakész" nemzeti: Jánosi Zoltán - Barbárok hangszerén, Hitel, 2011, 5. sz., 124.

[12] Jánosi, Nagy László... i. m., 262. Kiemelés tőlem (S. M.).

[13] Erős Kinga, Kiszolgáltatott létünk gyökerei: Jánosi Zoltán - Barbárok hangszerén, Szépirodalmi Figyelő, 2010, 5. sz., 60.