Szántó Magdolna

Szerelem, imakönyv, gerenda

Györffy Ákos: Havazás Amiens-ben

Györffy Ákos kötete olyan, mint egy jól megszerkesztett középkori imakönyv, amelynek szakralitása magát az olvasót is megállásra, elcsendesedésre, szemlélődésre készteti.

A kötet három szerkezeti egységből áll (Távoli arc, Most is itt van, Hol ér véget), melyet két hosszabb versciklus (Ruysbroek-töredék, Reggeli gyakorlatok) szakít meg. Mindezeket a Védőbeszéd nyitja meg, mely leginkább a genus iudiciale-t juttatja az eszünkbe, s a kötetre vonatkozóan a szónoki beszéd részeként az exordium (kezdés) captatio benevolentiae szerepét vállalja magára. A versbeszélő itt ugyanis úgy próbálja megnyerni a hallgatóság/olvasó figyelmét, hogy az épp aktuálisan megszólaló énjét szándékosan alábecsüli: „Hogy ezt az életemet kénytelen vagyok / valóságnak tekinteni, (...) / csak a saját gyengeségem jele." Másrészt jelölheti azt a szubjektumszétszóródást, mely a modernség kora óta problematizálódott. „Van két vagy három életem ezen / kívül, amiből most beszélek ki." Ez a megnyilatkozás azonban nem a Fernando Pessoa-féle alakváltozatok beszédmódjához áll közel, sokkal inkább a kibeszélés, vagy éppenséggel a hallgatás gesztusa lesz érdekes ebben a költői világban. Ebben a csendes szomorúságot árasztó versvilágban, amelyben a főszerep a szemlélődésé és a látvány bemutatásáé, valamiféle identitásmegképződésé lesz. Itt az én úgy különböződik el önmagától, hogy egyrészt az emlékezés folyamán a személyiségváltozásnak különböző életmozzanatait mutatja fel, másrészt kívülről szemlélve viszi színre lehetséges önnön, illetve mások énjeit.

Az első szerkezeti egységben már felbukkannak mindazok az elemek, melyek az egész kötet szövegszervező elvévé válnak. A Távoli arc egyszerre jelzi a múlt felidézését, s az ehhez kapcsolódó én színrevitelét, valamint a nyelv lehetséges kérdéseit. Az Egy kagyló felnőtt én-je egy olyan 4-5 éves korú gyermek képét idézi fel, aki először megtapasztalva a természet erejét nem hajlandó megszólalni, csak ha hasonló erővel bíró teremtett lény szólítaná meg. A világ élőlényeihez köthető különböző jelrendszer primátusa itt a kagylót illeti, mely nyelvhez rögtön az írás aktusa is hozzákapcsolódik: „Bennük / megvan az, ami miatt újra megszólalnék. A kagylók / szavakat írnak az iszapba. Ha egy kagyló kérdezne / valamit, válaszolnék." A radkersburgi elégia versbeszélője által megjelenített fiatalember számára a nyelv azáltal problematizálódik, hogy egy másik dimenzióhoz (álom) kötődik, ahol az ismerőssel (régi szerelme) sem tud szót érteni, hiszen maga a közvetítő csatorna válik enigmatikussá: „Szakadozott fedelű / bőrkötéses könyvek (...). Valami furcsa, / ismeretlen nyelven íródtak, még a betűket sem / ismerte fel." E szerkezeti egység másik közös motívuma a víz, itt a krisztusi képességeket idézi, ugyanis az álomban megjelenő légies, suhanó lány figurája is „A vízen járt, lépkedett az örvények / felszínén." A víz, a folyó, a tenger, mint a zajló élet archetípusa a Tengeröbölben a szemlélődés pozíciójából értelmeződik. „Csak ha a sziget elhagyott partjait / nézte, akkor érzett nyugalmat." Az emberi sors küzdelme helyett jelen esetben az állatvilágé (tengercsillagoké) kerül fókuszba. A Terepismertetés hármas egységében is a leírásé a főszerep. Az I. számozott darabban a napszak és a környezet leírása csupán alkalmat ad arra, hogy a versbeszélő külsőleg fura figurákhoz kösse a különböző vallási rituálékat, jelképeket: „Egy napszemüveges lány törökülésben / a füvön (...) / (...) időnként felemeli a kezeit a feje fölé, / kitátja a száját, egy darabig kitátott szájjal és felemelt / kezekkel nézi a lemenő napot (...)" „Lejjebb, a hegy aljában elmegyek egy szakállas férfi / mellett, aki a nemrég felgyújtott kápolna lépcsőjén fekszik / kábultan. Mellette műanyagflakon olcsó fehérborral, / hasán nyitott Biblia." A II. számozott versben az egyes szám első személyű megszólaló megint az emlékezés-álom kettősségével operál, s a tudást az álom valóságához köti. A III. darab egy különös metamorfózis leírása, amikor is az emberi világ a növényivel olvad össze. Ovidiuson túl a balladák tragikumát is megidézi a szöveg: „Ebben a bükkfában régóta lakik egy nő. / Úgy költözött bele, hogy egyszer nekidőlt / a törzsének sírva." A sírás sajátos nyelvvé válik nemcsak a természet és az ember, hanem ember és ember között is: „Sírásának immár személytelen fájdalma / a fatörzs hajszálereiben kering (...) / (...) Az egész hegyoldalt letarolták, csak ezt / az egy fát hagyták meg az erdészek. / Tele van vésve szívekkel." A Ne tudjam a haldokló nagymama halálhörgését megértő gyermek alakját villantja fel az értetlen felnőttekkel szemben, míg a záró vers az önmagát szemlélő én lehetséges életét képzeli el, miközben mindkettő várja az el nem jövőt: „Kihalt az ösvény. Dermedt mézgacseppben / távoli arc."

A Ruysbroek-töredékek darabjai Boldog Ruysbroek János ágostonos kanonok töredékben fennmaradt írásaira utalnak. A misztikus számára, aki élete második felét a Brüsszeltől nem messze lévő soignes-i erdőben remeteként töltötte, meghatározó volt a természetközelség, a szemlélődés, társainak tanítása és segítése. A Győrffy-szövegek töredék jellegét jelzik a zárójeles című rövidebb-hosszabb, leginkább a haikuk világára emlékeztető természeti képeket felvillantó, vagy éppen szentenciaszerű darabok. A nyitány József Attila Reménytelenül versére alludál: „Megérkezni addig a pontig, ahonnan / körbenézve már biztosan látni, hogy / nincs visszaút." (nincs). E szövegek többsége ezt a „körbenézést" rögzíti, s az unio cum Deo helyett az unio cum natura válik meghatározóvá, mindig valamiféle enigmatikus bölcsességgel párosulva: „Gesztenyelevélre írt üzenetek - / a fülemüle süketeknek énekel, a sikló / vakoknak mutatja az utat. Ott is / lehetnél, ahol vagy." (Orpheusz-apokrif).

A Most is itt van verseiben a beszéd aktusa nem feltétlenül kötődik az emberhez, sokkal inkább a látvány, a természet válik beszédessé: „Amúgy sem én / beszélnék, hanem ami el akarja mondani / magát." (Hajnal a középhegységben) Ennek megvalósulása érdekében a versbeszélő tudatosan háttérbe húzódik, így nem csak ő, de beszédpozíciója is meghatározhatatlanná válik: „Visszahúzódom valami / határait vesztett tágasságba." A völgy emlékei hármas darabjai olyan múltbeli képeket idéznek fel, melyek médiuma hol egy fénykép, hol egy-egy régi tárgy, hol pedig a szóbeszéd. A lírai én tájhoz való viszonya épp azáltal lesz érzelmileg telített, hogy az emlék az elődeihez, ismerőseihez kapcsolódik. A völgy emlékei I. című részben egy hetven évvel korábbi fotó lesz az összehasonlítási alap, mely nem csak a táj rekonstruálására szolgál, hanem a nagymama, a nagybácsi, a háborúhoz kötődő emlékfoszlányok felelevenítésére is. A völgy emlékei II. címűben egy „félig kidőlt asztal és pad" teremt alkalmat az elmélkedésre, hogy aztán a pad szétmállása után egy földközeli nézőpontból a két idősík összeérjen: „Az almafák csupasz ágrendszerén újra/ átragyogott a régi telihold." A völgy emlékei III. egy meggyalázott lány brutális öngyilkosságát eleveníti fel, miközben az is megfogalmazódik, hogy vagy elpusztítanak az élethazugságaink, vagy megmaradunk „a legkevésbé szánalmas hazugságok"-ban. A Hat távirat szövegműködését leginkább az első darab konkretizálja: „Mindig egy / váratlan, véletlen képre számítok. Nem másra, csak képekre." A hagyományos kommunikációs séma a cím ellenére ugyanis teljesen felborulni látszik. Adó van, de a médium hiányzik, s ennek szerepét mindig valaki vagy valami más veszi át. „A dombtetőn van egy villanyoszlop. / Drót nincs rajta, (...) / Ezt a villanyoszlopot céloztam meg, hogy / onnan majd körbenézek." Ezek a táviratok azt az üzenetet járják körül, miszerint Krisztus tekintete az embert arra készteti, hogy vagy vállalja a szembenézést önmagával, vagy elmenekül a kapott életfeladata elől. Az erkölcsi felelősség mindkét esetben az egyéné, még akkor is, ha a tett végrehajtásához már nem társul erő: „Hogyan is / tévedhettem volna el, amikor nem tudtam, hová érkezhetnék. / Azt sem tudtam, elindulni milyen. Mozdulatlanul kuporogtam / azon a helyen, ahová az angyal leejtett." A teljes elidegenedés, mely nemcsak az emberé, de a természeté is, a tett értelmetlenségébe torkollik A vízválasztó szövegvilágában: „Senyvednek, ahogy mi is, rokonai / vagyunk a fenyőknek, / tájidegen foltok / a hegygerinceken." (...) „megtenni nincs / mit" (...) „Mintha nem is történt volna semmi. / Nem történt semmi. Nem."

A Reggeli gyakorlatok kilenc számozott darabból álló versciklusának középpontjában a lírai én kontemplatív magatartása áll. Az elmélkedés az út toposzhoz kapcsolódik, azonban a hozzá társuló hagyományos jelentések lebomlanak. „Az ismert irányokba nem / mozdulhatok." (1) kijelentés után a versbeszélő egy olyan létforma után vágyakozik, „amiről / majd szégyen nélkül lehet hallgatni" (2). Az út itt a személyiség belső útjává válik, olykor az emlékezésé, vagy éppenséggel a transzcendenst el nem érő mozdulatlanágé: „Bebújtam az ágak alá, / és a hiányába csavartam a testem." A horizontális és vertikális mozgás, valamint a mozdulatlanság összjátéka az én önnön elkülönböződéséhez vezet: „A harmatcseppektől fénylő kilincsen sok száz / kicsinyített másom mozdul egyszerre velem. / Egyik sem én vagyok." (7), „Alszik bennem valaki, akit csak egyetlen / egyszer sikerült eddig felébresztenem." (8), „Ezer mozdulatlan arc / várakozik a bőröm alatt." (9).

Az utolsó szerkezeti egység három költeményt tartalmaz, melyek közül az első a kötet címadó verse. A Havazás Amiens-ben, ahogyan azt az alcím is jelöli (Szent Márton-apokrif), egy Szent Mártonról szóló legenda sajátos átirata. A történet szerint Tours-i Szent Márton, akkor még római katona egy napon Amiens kapujában egy meztelen koldussal találkozott, s megszánva a didergő embert köpönyegét kardjával kettévágta, és a felét ráterítette. Másnap ugyanazon az úton Krisztus jött Mártonnal szembe, vállán az előző nap kettévágott köpeny. A Győrffy-szöveg beszélője, Márton az úton levés mozzanatából beszéli el történetét. A Krisztussal való találkozás ebben a kontextusban álom formájában történik meg, s hangzik el a Bibliából ismert krisztusi tanítás („amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg." (Mt., 25, 40)) és a könyörületesség jutalmának ígérete: „A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény / az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra / palástomat..." (Havazás...). Ezután egy éles időbeli cezúra következik a vers világában, hiszen egy másik én épp az ablakban állva néz ki a havas tájra, amikor is váratlanul, „mintha valaki idegen hangját" hallva ad választ arra a bizonyos álombeli ígéretre: „Nem az enyém volt, amit adtam, Uram." S ez a beszélő fogja magára ölteni az isteni gondviselés palástját: „fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen / havazáson, ami az evilág". A Középkor mély csendje, áhítata a gondolkodás folyamatának is gátat szab, s csupán szavak villannak fel: „Szerelem, imakönyv, gerenda.", s az emberi élet végességét a természeti jelenség csalókasága ellensúlyozza: „Az árnyékom olyan hosszú, / nem látom, hol ér véget." A Tiszta szerkezet mégiscsak valamiféle megérkezésről beszél, mely egyfajta otthonosságot, azonosulást mutat a természettel: „Felveszem a belátható tér görbületeinek / alakját, minden apró rést és üreget / kitöltök, ne maradjon olyan hely, amely azonos velem." Az énnek ezt a fajta megérkezését, a természettel való egységét, harmóniáját mintegy ironikus gesztusként írja felül a kötetet záró J. v.  R. (Jan Von Ruysbroek) szignójú két sor, mely a kötetnyitó Védőbeszédhez hasonlóan kívül esik a szerkezeti egységeken: „Néha bizony olyasmit vél birtokolni, s olyannak hiszi / saját létezését, ahová nem ér el." (J. v. R.)

Győrffy Ákos versei olyan erősen meghatározott természeti közegbe helyezi(k)  versbeszélő(it)jét, ahol a kontempláció összekapcsolja az én és a világ identitására vonatkozó kérdéseket. A kettő egysége azonban nem valósul meg teljesen, hiszen az ének elkülönböződései, és a terek is sajátos határhelyzeteket, köztességeket mutatnak fel. Gondolhatunk itt akár Radkersburg (ld. Radkersburgi elégia) kettészakított városára a szlovén-osztrák határon. Az én sokszor úgy szólal meg, mintha nem is ő lenne, cselekedne, beszélne, gyakran kívülről szemléli önmagát, vagy éppen lehetséges énjeit. A természeti környezetből mindig valamiféle melankólia árad, és hol az emberi lélek szomorúságát veszi át, hol pedig fordítva. S mindkettőt körüllengi valami isteni nyugalom. (Magvető)

Megjelent a 2011/3-as Bárkában.