Demeter Zsuzsa

Száz vers magány

Egyed Emese: Szabadító versek

Viszonylag ritkán találkoztam olyan verseskötettel, amely a kötetegészen belül nem él semmilyen, a verseket valamilyen módon taglaló, az egyes tematikus/motivikus stb. részeket elkülönítő, kiemelő rendezési elvvel, netán a ciklusba szervezés eszközével. Még inkább furcsa ez - nevezzük most, az elején hiánynak - olyan kötet esetében, amelyben a szerző több mint száz verset fűz egymás mellé.

Egyed Emese legújabb, hétévnyi hallgatás után megjelenő verseskötete, a Szabadító versek első lapozásra tehát igen kényelmetlen helyzetbe hoz. (De ugyanakkor óvatosságra is int, vagy legalábbis gyanúra adhat okot, hiszen érett, többkötetes szerzőről van szó.) A nyomdai kivitelezését tekintve nem túl figyelemfelkeltő, puha fedelű, borítójával inkább elmosódni, nem látszani, nem észrevevődni akaró kötet a strukturáló eszközök elhagyásával igencsak magára hagyja az olvasót. Mondhatnám úgy is, hogy túl sok mindent bíz az olvasóra, hiszen a szerző, háttérbe vonulva, az olvasóra hárítja annak a feladatát, hogy lépésről lépésre haladva körvonalazza a versek tereit, helyeit, felleljen szövegek közötti összefüggéseket - a kijelölhető rendezőelv(ek), a versek közötti mérföldkövek locusai olvasófüggő(k), tetszőleges(ek). Ez a szerzői, netán szerkesztői attitűd persze lényegében nem különbözik a kötet külcsínéről mondottakkal: a szerző inkább hiányában, észrevétlenségében van jelen.

Tovább növelheti az olvasó zavarát a kötet nyitóverse, melyben: „Tegnap pedig minden olvasó meghalt./Főnixként újjászületett a szerző" (Öltések). Ez a némileg paradox állapot tehát arra készteti az olvasót, hogy a szerzőhöz hasonlóan poraiból újjáéledjen, s ezt a folyton fölfeslő, hiányában/hiányával tüntető, versözönnel körülírt, összekötözött világot felfedezze, belakja, megrajzolja kontúrjait, hogy jelenlétével betöltse a kezdeti hiány(érzete)t.

A kötet nyitó- és cím nélküli záróverse keretként is olvasható, s a fentebbiekhez hasonlóan ebben a két versben is a tagadással, a hiánnyal szembesülünk: „nem vers, csak amit szél hozott, álom sodort, idegen álom"; „álmok kimondott, nem lévő szavakról"; „percjelölő, hangulatőrző semmi". A tagadás és hiány által körülírt, arspoetica-szerű indítás (és zárás) egyben a versek hangulati és motivikai territóriumát is felvillantja - Egyed Emese költészetében mindig is hangsúlyos helyet foglalt el a csönd, az álom motívuma, s nincs ez másként jelen kötet esetében sem. Igaz, a csöndet és álmot e kötetben mindig az „idegenség" és „árnyék" motívuma kíséri. A nyitóvers impresszionisztikus, légies, felhőtlen versvilágának nyelvezetében így váltás következik - s ezt támasztja alá a kötetegész is. A békességet és harmóniát többnyire a nominális versnyelvvel hangsúlyozó versvilágot egy predikativitásában is igencsak expresszív, diszharmóniát árasztó diskurzus váltja fel - az eltévelyedett kétségbeesése, a kiút-, önmaga- és Isten-keresésben lévő ember hol kétségbeesett kiáltozása, hol megtört könyörgése: („Tegnap szakadás történt a világban, Elszörnyedtem, és rímben kiabáltam.) // Engedj meg, Isten, annyi bűneinkért, bocsásd meg a rossz verset, kiontott vért, / (...) az út elfogyott. Árnyékodba értem."

Ez az árnyék(od)ba érkezés az, amely a versek alanyát barangolásra, keresésre készteti - abban a versvilágában, melynek értelemszerűen főként árnyékos oldalát látjuk, de amelynek összeférceléséhez, -öltéséhez elsősorban a számbavevés és számvetés gesztusa szükségeltetik. Ekként leperegnek előttünk azok a képkockák, melyekkel kijelölhetjük ennek a belső térnek, útnak a síkjait, szereplőit, elemeit, amelyek között felleljük a felfeslett szálakat - mindez mint valamiféle némafilmben, teljes némaságban zajlik. Néhol egy-egy hangutánzó, hangulatfestő vagy az állatvilágot idéző hang hallható csak, a zene hangjai csak a kötet vége fele csendülnek fel, akkor, amikor „szorongásom - oldandó. / D húron bejátszandó." (Vers a szépről) És talán nem lényegtelen, hogy akkor is Istenhez fohászkodással, isteni segedelemmel szólal, szelídül meg a „vad világ".

Ha visszakanyarodunk a bevezető sorokhoz, ahol a szerzőt hiányként, hiányában tüntetőként, illetve versét „semmi"-ként definiáltuk, akkor ezt a hiány-létet a versek közötti barangolásban kiegészíthetjük a rejtőzködés motívumával. Talán ennek a fajta rejtőzködésnek tudhatók be - a tagolatlanság, a némaság és árnyékba rejtőzés/levés mellett - a gyakori zárójeles megoldások is (Testvéremnek, Szent Iván napja, Köpenye lebben, Távolítás - és a sort még folytathatnám). Ez a poétika ugyanis a rejtőzködésre, a más arc mögé bújásra, a szerepjátszásra épül, ahol minden valami más, mint - megtagadott és kereső, magára lelő - önmaga. A záróvers tanúsága szerint: „Csak nyílhúzás, kockavetés,/nem vers. / Csak arc / az arc helyett, / Csak hang az elhangzó helyett." Erre a fajta szerepjátszásra, az álarcmotívumra alapoz Az eltűnt város Farsang úrfija („Álarca mögé hajlik, lám, a holnap") vagy a Könyörögtem című vers is. De hasonló módon tudatosan játszik rá az érzékenység korának motívum- és stíluskészletére is (például a Két nagy szél is... című versben).

Ha a versek tagolatlanságában tudatos, rejtőzködő szerzői/szerkesztői intenciót vélünk felfedezni, amellyel mintegy az olvasóra hárítja a kontúrozás feladatát, akkor számomra Egyed Emese kötetének a nyitóvers utáni nagyobb egységét azok a versek képezik, amelyekkel körbekeríthetők világának határai: ezek néhol plasztikus, részleteiben is jól kirajzolt világot tükröznek, néhol meg épp elvontságukkal, az álomszerű és erősen lírizált képsorokkal lendítik át a versvilágot a konkrétabb téridőből. (A nyitóvers utáni néhány vers, valamint a főcímében is szerves ciklusegységet feltételező TÍZ NAP versei tartoznának főként ide).

Lássuk tehát, milyen világot vázolhatunk fel ebből a - rejtőzködésre, szerepjátékokra épülő - nagyobb egységből: sorrendben az első, s talán a lírai én önmeghatározása szempontjából a legfontosabb a Grammatica című vers: „A legtovább egy versben élek / Nézd, szövögetem verskunyhómat/aranyból, sásból, ingó nádból(...) // Leghamarabb versben halok meg. / Elfogadom a vágyak végét. / El a magányt, a zúgó csöndet // (...)Legkevésbé magam vagyok, vagy / leginkább könnyek tagadása". Ha tovább haladunk ezen a versben megélt belső tájon, akkor a már említett, központi motívumként is funkcionáló csöndet („bal kezemnél meglebben a csönd"), a hiányt („jobb kezemnél láda, levelek hiánya"), az árnyékot („templomot ácsol, törzseket kopácsol / egy varjúszerű árnyék, hallani") kell mindenképp kiemelni (Szent Iván napja).

A rejtőzködő létformák/szerepjátékok azonban néhol nagyon is plasztikus, a bruegheli képeket idéző versterekben kelnek életre - benépesítve ezt az ismerős, de mégis idegen - mert idegenné változott - teret: „A sütőházban víz melegedik, / lisztet szitálnak, kemencét hevítenek. / A kosarak közt péklegény rak rendet..." (Tovább mesélem). Lényeges helyszíne Egyed Emese versvilágának a - valamiféle északi ködbe vesző, álomszerű - város a várral, Zöld térrel, vásár- és Városháza-térrel, ahol „hangoskodnak idegen lovagok! / Árnyék-lovasok gyülekeznek" (Tovább mesélem); a Fordult Farkashoz címzett fogadóval, s talán számomra a leglényegesebbel, a tengerrel, a kikötővel. Úgy tűnik ugyanis, hogy a versbéli tereket, utcákat, fogadókat, városokat megrajzoló, néhol Waldemar királyt, néhol Vén Tamást megidéző képsorokban a kikötőben/tengeren eltévedt idegen hajó akár az egész kötet összegző metaforája is lehetne, néhol tudatosan is hozzárendelve az ovidiusi sorspárhuzamot: „»Nem sikerül, de azért próbálok verseket írni« / - Ovidius sorait újra- meg újraírom" (Érintek).

A kiemelt helyekhez/terekhez való viszonyt továbbra is az idegenség, hiány, csönd - néhol szó nélküli álom, néma vers - motívuma határozza meg, igen gyakran tetten érhető a változás, a diszharmóniába fordulás mozzanata (A második, Füstjel). Erre a tájra „lassú szavak ideje érkezik" (Hasonlatok), „A dal elröppen, megszökik a szó, elenyészik" (Hangok). Az elidegenített tájban való keresésben, tévelygésben már itt is fellelhető a Gondviselőhöz, Istenhez való könyörgés - „Engedj, Gondviselő/ki / a magány lugasából / Fonódni fehér koszorúba, / oldódni, találni az útra // (...)Verses időre vágyom" (Tizedik. Lacrimosa). Hogy aztán a kezdeti, néhol csupán szakasznyi, sornyi harmónia a „kétarcú kősziklák", „kőgyökerű lángok", „lángforma test"-ek (Harang nyelve) apokaliptikus látomásává változzon, melyben az ismerős idegenné változik, ahol „tövisről szól az ének" (Kiszámoló), s ahol „eltévedt hangok tájain / lomb közt rejtőzöm" [(Mi az)]. Ebben a magányba szakadt, magára hagyatott, meghasonlott világban az egyetlen kiutat az Istenbe/Gondviselőbe kapaszkodó, feloldozást, szabadítást kérő, számvetésre hajló könyörgés, fohászkodás jelenti: „segíts magamhoz térni, Gondviselő // (...) Már elindulok bíráim elébe, / örökké ott leszek vakító fényben, visszafogadó áldás közelében, / megbízható, szavak nélküli álmok küszöbén /(...) Segíts, Uram, rajtam: / hányszor emeltél fel. / (Füst virradatban)" (Füstjel).

S így talán nem járok távol a rejtett szerzői intenciótól, ha a Szabadító versekben a magány verseit vélem felfedezni (akár nagyobb tematikus lebontásban is), melyet az esedező, feloldozásért könyörgő s azt elnyerő (Sírhatok), a társ/a másik keresésének magányt oldó, szerelmes ringató hangjai oldanak fel (Gyűrűk a vízen, Álomlét), nem egy esetben épp az álomvilág/képzelet felerősödésével. S talán ezért sem véletlen, hogy a kötet végén egyre gyakrabban szólal meg a zene, hogy az addigi csöndet felváltja a szavak ideje: „szavak nyomába most szegődöm, / a csönd megszólal" (Sibi canit?). S talán a legfontosabb, hogy a versteret egyfajta pokoljárás gyanánt bejáró, annak szakadásait versekkel befércelő, versekkel szabadító én a kötet utolsó verseiben megleli/feloldja addig rejtőzködő, hiányokban körvonalazott önmagát: „Tudom, megváltasz mégis, engem is, / elfogadod az áldozatot is, / hagysz visszatérnem közeledbe is, / megmutatod az útjaid is" (Búcsú).

De az igazi leleplezés csak a kötet végén, a versek elolvasása után történik. S csak az részesül belőle, aki vállalkozik arra, hogy a kötetegészen végighaladva, bejárja vásártereket és tengereket, elidőz városokban és várakban, látja „árnyék-lovasok" gyülekezését, némán bámulja kikötőkben idegen hajók sorhadát, nos, aki mindezeken végighaladt, s ezt a versterrénumot belakta, megleli azt a „skófium szálat", mellyel a szerző, most már egy újabb olvasásra hívó tánccal, felszámolja kezdeti hiányérzetünket, s megrajzolva saját világának határait (a tartalomjegyzékben jelezve a kötet ciklusait) - jelenvalóvá teszi önmagát.

Egyed Emese: Szabadító versek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009.

Megjelent a 2011/1-es Bárkában.

Egyed Emese versei a 2011/1-es Bárkából.