Balogh István- Virág Emese

Láng Ida költészete

Láng Ida költészetének előzményeiről, azokról a tényezőkről, amelyek hozzájárultak világlátásához, egyéni stílusának megalkotásához, nem sokat tudunk. Nem tudjuk, kinek a műveit olvashatta, ki az, akinek hatására ő maga is tollhoz nyúlt: a kész tény csupán az, hogy ezt megtette és forgatta is mesterien azt egészen haláláig. Egyetlen fennmaradt verseskötete a Tündöklő híd és apró versszeletei innen-onnan keveset engednek látni e nagyszerű lélek vívódásaiból, ám arra tökéletesen elégek, hogy a nyomukban elindulva elnagyolt képet adhassunk arról, milyen emelkedőkre kaptathat fel egy bezárt, vívódó lélek.

Láng Ida abban a korban alkot, amikor a szabadvers már igen elterjedt verselési forma, kortársai azok a nagy költők, akik ennek a műfajnak a legnagyobb mesterei. (Az 1920-as évek pályakezdői majdnem mind írtak szabadverseket, az 1950-es évektől pedig általánossá vált ez az alkotásmód. Magyarországon kiváló művelője volt Kassák Lajos, Füst Milán, a fiatalabb generációból pedig Marsall László, Parancs János, Orbán Ottó, Tolnai Ottó.)

Ő is hozzányúl a szabadvershez, mint a végtelen lehetőségek tárházához, és használja játszi könnyedséggel, megkapó pillanatképeiben impresszionista hatást, életérzést vélünk felfedezni, ami lerúgja magáról a rímeket, ritmust és szótagszámokat. Plasztikus, fényképszerű vízióinak megörökítéséhez ez a legideálisabb forma, csapongó soraiban szabaddá teheti magát.

Önmagát fáradt ősök utódjának, bús bolyongónak titulálta, mintegy determinálva ezzel verseinek hangulatát. Búskomor, ám ugyanakkor angyali derűvel nevető képekben alkotott. Tolla nyomán porcelánfigurák kelnek életre, lakatlan paloták báltermei népesednek be újra, nem létező kapukon keresztül tör be a képzelet világába, az ősz párbeszédet folytat a leveleket ágról letessékelő széllel és a pirospozsgás arcú teliholddal, életre kelnek a csillagok is, egy szív színes álmaivá elevenedik az egész világ.

Lírájának uralkodó motívuma a természet dicsőítése, mezőkön, ligetekben, erdőkben, folyópartokon hagyta a lelkét, egybeolvad a derűs zölddel, a hulló falevelekkel vagy a hólepte avarral. Úgy tűnik ez az egyetlen menekülési útvonal egyhangú életéből. A következő versében vallási hovatartozásától nagyon is idegen módon, erőteljes panteista nézeteinek ad hangot. Kiviszi a szentséget a mezőkre és zsoltárt énekel a természet istenének, valamint egyúttal a "babér"-ral jelzett addigi sikereit, írásait is Istennek ajánlja fel, tudatában  lévén annak, hogy alkotásai csak az Örökkévaló támogatásával jöhettek létre.

Imádság

Uram, fehér oltárod tömjén illatától füstölög

s verőfényes napok peregnek ujjaid között

és míg más előtt sötét éj takarja a jövendőt,

a Te szemedben eggyé válnak volt és jövő napok.

Letéptem büszke ágakról a babért

s oltárod tüzeibe szórtam híven,

mert minden dicsőség csak téged illet.

Tied a fehéren fénylő csillag az égen,

s a szellő ha rezdül a falevélen,

Tied a távol tengerek suhogó erejű víze

s a fáradt madár halkan dobogó szíve.

Te dicsőségedre fut tündöklő kocsin a nap

s az ingó nádszál lengése feléd mutat.

Tied az éj, a tavasz, a reggel, ha a nap ragyogón felkel,

s fűszál ha meghajlik, Te emeled fel.

Téged illet minden hegyek zsengéje, éke

s tűnő fellegeknek járása-kelése.

Árnyék vagyok csak előtted én is Uram,

ki dicsőséged fényeit szívembe zártam

s forró szívem aztán, mint bíborszőnyeget leterítem

a Hozzád vezető útra Uram!

Meghatározó élmények a költőnő életében a constanţai utazások, amelynek során sok képet és derűs motívumot raktározott el, amelyekkel időnként ki tudta magát rántani súlyos letargiájából és múltba vágyásából. Számos versében kapnak erőteljes szerepet tengerparti tájak elemei, furcsa mód csak ezek maradhatnak meg tisztának és romlatlannak. A következő vers kivételt képez, mély meg nem értettség húzódik az allegórián végig, csalódás ihlette rezignált dal ez, ahol a hullám az saját maga, a kő pedig a rideg környezetet jelképezi. A vers cselekménye függőleges tengelyen játszódik, szimbolikus, ahogyan a hullám "visszahull", tehát már megjárta a "fent" tartományait, valahová középre, ahol az anyagi, a földhözragadt, az emberi, a realitás van, leereszkedik, majd pedig a zuhanás csak folytatódik, pont amiatt, mert a közép nem fogadja el a gyengéd anyai csókot. A "dermedt" jelző, amivel a hullám szinte sírjába folytatja ezen a tengelyen az utat, a lélek dermedését idézi, egyfajta végső feladását a harcnak, hogy önmagát másokkal megértesse és elfogadtassa.

Hideg kövek

A parti kőre visszahull a hullám,

mint megannyi visszatérő gondolat

és csókolja a szikla zöldszínű

homlokát.

mennyi szépet szeretne elmesélni,

de a kövek szíve hideg,

mint fagyos télben

hóval fedett hegyek

s a hullám szomorú-fáradtan,

könnyesen, meg nem értve

a hideg kőről

dermedten visszahull.

Gyönyörű képekkel köszönti a telet és búcsúztatja kedvenc évszakát, az őszt a költőnő egy másik versében. Mély álomba zuhan minden, amikor a tél átveszi a hatalmat, minden eleven ebben a varázspálcával életre keltett tájban. Kedvenc motívuma is visszaköszön ezekben a sorokban, hirtelen bálterem lesz az erdőből, a fákból dámák, a tél kocsin (más versekben az égitestek közlekedőeszköze) halad meghódítani a természetet.

Felénk nézett a tél

A sárgult út előtt már készülődik a tél,

hogy befusson győzedelmes arccal.

A rózsafák mélyen alusznak a kertben

s a rigófütty is csendesebb lett, halkabb.

Nyári kapuk, lombos kapukon túl

fehér lovak, álom-lovak patája dobban

s szalad felénk ezüst mezőkre visszanézve.

Mögöttünk már deres fejjel

hajbókolnak a fák,

mint udvari bálon finom úri dámák.

Őszi napok telt kocsijára ült a tél,

fehér hajára jégkoronát csapott

s ködvárából hópelyheket szitál,

fagyott csodákat, bársonytakarónak.

Sajátossága Láng Idának a családi kötelékek gyengéd ápolására való odaadó figyelem. A kötetben számos helyen felbukkan az anya képe, lányának érzelmektől fűtött sorokat címez és a nagyszülők, az édes múlt tanúi, kiemelt helyet foglalnak el. Félmondatokban és zaklatott gondolatokban próbálja elmondani érzéseit a költőnő nagyapja halálakor a következő versben. Gyermekkori emlékek törnek rá elemi erővel, gondolatai csaponganak és a szem nem győzi befogni a helyszíneket, a szív nem képes feldolgozni az ott megjelenő emlékképeket. A mélyen hallgatva nyugvó tájban már ott lapul a halál, a madárdal a túlvilágról hallatszik, és az elmúlás felköltözik a falevelekre. Népi hiedelemből ismert elemekkel sejteti a halál beálltát, a versrészre fülledt titokzatosság telepszik, az amúgy is régi, megkopott szoba hirtelen szürkébe vált, megmerevedik minden odabenn és a mondatok hirtelen zaklatott fél gondolatok tükrei lesznek. A nagyapa lelke a fáktól vesz búcsút, majd a vers záró részében, mintegy keretbe foglalva a tragikus eseményt, ismét megjelenik a tornác, de ezúttal kiüresedve és síri hallgatásba burkolva.

Hallgató esztendők árnyékában

Tornácos ház az ősi fák között.

Folyondáros tornácán áhitat s emlék honol,

mint mikor fehér kezek zsoltáros könyvet,

bibliát forgattak régen

s a szívekből ájtatos ima szárnyrakelt.

A fák, az ősi fák szelíden mesélnek,

a barna út, meg a füvek figyelve várnak.

Madárdal hangzik messziről,

mint hívó szó egy más világ felől.

A suttogó lengő ágak zöldje közül

már itt-ott rozsdaszín levelek hullanak.

A szomszédban egy dal zenéje megakadt,

az óra mutatója bent megállt.

Homály osont a régi bútorokra

s a szőnyegen is megfakult  a virág.

A függönyök moccani sem mernek,

mögöttük a  muskátlik megremegnek,

mint futó sóhaj sötét esti csendben.

Az örök béke országútja felé

nagyanyám már innen régen elment,

szivében elvitte a régi ház képét

és a fák elringató őszi énekét.

Fehér árnyékok most álomra csukták

nagyapám két dacos forró szemét is,

kinek lángoló szívében oly csendre vált a láz.

Zokogás, ima, könny. Az utolsó út sötétbe vész.

Mikor viszik a bánatos ciprusokhoz,

nagyapám vaslelke visszaszáll

a hajlongó fákhoz

és elbúcsúznak tőle híven a  fák.

Míg sok régi ima hangja messze zeng,

a folyondáros tornácon hallgatnak

az elmúló évek csendesen.

A kötetet lezáró vers már teljesen kiforrott érzelmekkel és képekkel dolgozik. Rendhagyó módon a nyarat verseli meg, de hogy mégis hű maradjon eredendő lelkületéhez az éjszaka világába lopja be érzelmeit, s teszi ezáltal színessé és élővé a tájat. Eltűnnek a lét viszonylagos és mulandó voltát feszegető kérdések, önazonosságot nyert a vívódó lélek. Nem elmélkedik, tisztában van a művészi értékeivel (a szavak úgy szólnak, mint az "igaz patak"), és mint egy beavatott kész mesélni a természet titkairól. Hirtelen, észrevétlenül vonul el az éjszaka. Rendkívüli nyugalommal alszanak a kép szereplői, egy ég és föld közötti átjárót (a költőnőtől nem idegen motívum) szimbolizáló híd védelme alatt. A zársor is reményt idéz, a sötét éjszaka feloldásaként megjelenik a Nap, mintegy ígéretet kapunk a hajnalra, a szekér most a nap járműve lesz, amivel behajt egy derűs jövőbe.

Nyári ünnep a hegytetőn

Muzsikálnak lelkemben a szavak,

szebben szólanak, mint az éjféli harang,

bánatosabban, mint az árvák imája,

és igazán, mint igaz a patak

tiszta, őszinte szava.

.könnyesen és forrón elmondom tenéked,

hogy az égen a felhő merre haladt

és a hegyek, ha este álomba merülnek

mit is álmodhatnak nyári éjek alatt.

A fák közt zene szól a holdsütésben,

arany a csengetyű, ezüst a hárfa,

a fenyők, mint őrködő lándzsa

sorakoznak a holdsugárba.

Álmodnak a hegyek. Édesanyjuk: a föld

elringatja, mint pihenő gyermeket

s a szivárványos hidak csillogó pompáját

teríti az álmodók fölé.

A mezei virágok is mosolyognak,

álmukban, szelíden, fejük lehajtva

s pillangót üdvözölnek, üdvözülten.

A fák, a komoly vén bölcsek

könny nélkül elbocsátják gyermeküket,

a lehulló, sárgult levelet.

Csitt,a  tündéri muzsikának vége,

az ég fényes kapui kitárva,

mert tüzes keréken ifjú, friss herold jön,

az eljövendő ünnep első, tűzszín sugára.

Megjelent a 2010/6-os Bárkában.

Balogh István: Ki volt Láng Ida?