Alexa Károly

A Göncölszekér alatt és a kocsis mellett

Nem akarok én most kritikát írni. A Göncölszekér egésze, de néhány darabja különösen is, jobban megérintett, mint hogy arról - erről az élményről - érdemesnek gondolnám szabatos kritika formájában hírt adni.

Zalán Tibor a barátom. Sokat vagyunk együtt, sokat beszélgetünk, eleget is iszunk. Pár éve nyaranta Kőszegen olvasótáborozunk, és cikázgatunk Vas megye másik két végpontja, élőhelyeink, Hegyhátszentmárton és Egyházashetye között is. Egymás politikai véleményét és személyes irodalmi kapcsolatait - ha nem is (zok)szó nélkül - tudomásul vesszük. Vezetői vagyunk egy balaton-közeli irodalmi társaságnak, hol ő az elnök, hol én, aki éppen nem az, az elnöki tanácsadóként fogyasztja a társaság orvos szponzorának bonuszait, amiknek amplitudója a bélszíntől a Jack Danielsig leng erre meg arra a tóparti estékben. Többnyire kettesben vagyunk, ha együtt vagyunk, de kapcsolatunk nem nélkülözi a családias elemeket sem - jó párszor szilvesztereztünk és névnapoztunk tágabb körökben, kártyáztunk is eleget nagyobb familiáris társaságban, leányunokáimmal el-eljárogatunk Tibor gyermekdarabjaira,  fiú unokám születésére verset írt (megihlette a Leonardo név), írtam róla tanulmányt és forgattam róla tévéfilmet, leányaink folyton nevetgélő és csivitelő és ímélező barátnék. Kései barátság a miénk, ami azt jelenti konkrétan, hogy lassan alakult azzá, ami mára lett, afféle réges-régi, „pártállami" irodalmi cimboraságból. Azaz tehát egyikünk sem részese a másik elemi - ó, az egy „alombeliek"... - társaságának. És így talán jobban rálátunk egymásra. Ami ebből nekem most fontos: én talán távolabbról tudom nézni az ő irodalmi dolgait, mint azok a szövegeiben gyakran nevesített társai, akikkel együtt járt egyetemre, Amerikába, akikkel színházat csinált, aki megzenésítette némely verseit, vagy a másikuk - nem él már - akivel a Rádió éjszakai csöndjében valamelyik hangjátéka akusztikus jelzésein dolgozott. Elnézőbbek és - talán ezért - mégis szigorúbbak vagyunk egymás iránt. Nincsenek tabutémáink, mégis működik köztünk a természetes férfiszemérem. Amikor ő a szegedi éjszakában csatangolt fekete kalapban, a borködös Parnasszus igézetében, én Pesten a Mozgó Világnál tettem a dolgom egyívású társaimmal (egyformán erőteljes cenzori és rendőri figyelem „erőterében"), és legfeljebb atyaian ironikus leveleket postázgattam neki arról, hogy verset írni minden pubertás környéki egyén tud, pláne „vidéken", viszont a prózához érteni kell, sőt meg kell érni, ez viszont a jelek szerint az ő esetében... Mondanom se kell, mindig minden megjelent, amit küldött. Stb.

Olvastam össze műveit. Verseit, meséit, színdarabjai, rádiójátékait, öt részesre tervezett regényciklusának megjelent köteteit. Beszélgetéseink során értesülhettem egy-egy írásának élményhátteréről, ihletforrásairól, olykor még a kivitelezés technológiai mikéntjeiről is. Az F. tanár úr egyetlen titkaként felcímkézett emlékét ugyanabban a hévízi mélykocsmában mesélte el, ahol az kamaszkorában megesett vele, csak nem bor volt az asztalon, mint hajdan, hanem sör meg valami rohadt kommersz pálinka. És beszélgetéseink során persze elhangzott sok minden olyan történet, ami soha nem lesz megírható artikulált módon és imitáló szövegszerkezetben. Mindehhez hozzátenném még - kikerekítve a Zalán címkéjű információs bázisom körét -, hogy barátaink csoportjai is sok-sok hírrel szolgáltak a közeli esztendőkben róla (meg vice verza - gondolom), önkéntelenül vagy galádul pletykálkodva. Ismerem tehát ezt az embert. Mindent tudok róla. Többet is, mint amit ő el tud gondolni vagy el mer képzelni.

Amit elmondtam: magánügy. S mint ilyen most: retorikai kellék. Amit hírül akarok adni a továbbiakban az egyfelől egy „poétikai esemény", másfelől, ám elsősorban: mély megrendültségem. A két élménykör természetesen összefügg: az előbbi az utóbbinak következménye.

Ez a Göncölszekér című kötetke kisprózák (novelletták, tárcacikkek, publicisztikák) gyűjteménye, hírlapi apróságok, zömükben egy rövidebb időszak folytatólagos „rotációs" termésének alkalmi egybeterelése. A könyvet szerzője ciklusokba szerkesztette. Igen sokfajta a szöveg, mégis egységes a benyomás: valaki a számára nagyon fontos dolgokról beszél. Amikről eddig jórészt hallgatott. Tudomásul véve és kihasználva a tárcaírás kényszerét: időben el kell készülnie a kis dolgozatnak. És ezek a kis dolgozatok - sokunk személyes tapasztalata ez - egy idő után egyre erősebben kezdenek kapcsolódni egymáshoz, egyre inkább teret kér bennünk egy élménykör minden elfeledettnek hitt részlete, egyre erősebb a benyomás: az én nagy történetem íródik itt, szinte személytelen apróságok formájában.

És ez az „én" - hirtelenjében azt mondanám - nem az a Zalán Tibor, akit én ismerni vélek. Letéve a könyvet, meggyőződésem, hogy ez igazán ő.

Szinte minden megírt történetét hallottam már ilyen vagy olyan beszédhelyzetben és tónusban,  a kocsmás férfiduruzsolás adomázós kedélyessége éppúgy megidézhette őket, mint a melankolikus motyogás a Rába parton vagy egy kurjantás a havas szekerezés közben a dél-zalai dombokon -  így, leírva és egyben, egymás mellett viszont egyetlen lírai vallomás, aminek ha voltak is jelzései némely versekben, darabokban és a regényes méretű prózákban, itt ebben a kisprózai mesesorozatban merték igazán felidézni magukat. Semmi ideológia, semmi létmagyarázat, történeteket olvasunk megrendülten, és nem érezzük szükségét, hogy meditáljunk a „referencialitáson", hogy tudálékoskodjunk valóság és szöveg viszonyán. Az igazi irodalom mindig valami ilyesféle üzenet: én mondom neked azt, ami nagyon fontos, de úgy, mintha történeteket mesélnék, amihez semmi közöm nincs. Egy Pál nevű ember a főszereplő, akiről olyasféle dolgokat tudunk meg, amik mintha Zalánnal történtek volna meg valaha. És itt a magyarázat, kapok észbe - ha kell ezt egyáltalán magyarázgatni - barátunk irodalmi kívülállására, váratlanul robbanó düheire, az ésszerűségnek fittyet hányó önpusztító napjaira. Itt a háttérben, a gyermekkorban - hiszen minden sorsszerűség ott vesz bennünket birtokába -, itt történtek meg ezek az események. Az első generációs értelmiségiek, polgárok esendősége... Persze, hogy az. De mindenkinél másként. S nem is az események a hangsúlyosak ezekben a kis tárcabeszélyekben, hanem a közeg, ahol megtörténtek, ahol megtörténhettek.

A szegénység, a nyomorúság.

Amiben még a „visszaképzelt" gyermeki tudat sem lát sok szépet, romantikusan kalandost. Hallottam én persze kubikus apjáról, korán elhalt bátyjáról, néha értesülök, hogy miket főz neki a mama, ki tudnék keresni néhány megvillanó verssort is, de ez így egyben... Nem az irodalomról beszélek, tudom, de ahhoz, hogy irodalomról beszélhessek, erről az élményről kell beszélni. Az élményről, ami eddig hallgatott. És most is, mintha valami Pál lenne itt, aki mindezt átélte. A szegénység szemérmes. A szegénység szégyenletes. Apánkról hallgatunk, mert kussolnunk kell egy olyan világban, ahol lebiggyednek a szájak a kubikus szó hallatán. Egy olyan irodalmi szalonvilágban, ahol fintorognak és jesszusmáriáznak és nahaggyámáezzeleznek, ha azt olvassák, hogy az öngyilkos alvadt vérét lapáttal szedik föl a parasztok, ha apánkat megalázva látjuk, ha öregapánkat némává nyomorítja a hatalom, hogy milyen is az a pofon, ami az  ölelést helyettesíti, hogyan is tudja a kisgyerek kihányni és visszanyelni vérző szívét,  hogy milyen illat is a lószar-szag, mi is a „kazlazás" a téglagyárban, ha azt, hogy valaki álló zsiletpengét applikál a gyerekek csúszdájába, ha azt, hogy a nagyseggű nevelő bácsi eltöri a tehetségesen hegedülő kisfiú ujjait, miközben tövig nyomja belé... Hát ez nem éppen a kánontermelők világa. Nem is fér bele semmiféle kánonba. Jobb hallgatni róla - csak hát nem lehet hallgatni a végtelenségig. És az irodalom legjava az efféle váratlanság: a hallgatás megtörése. Amikor muszáj beszélni, mert az oldalunkon fakadna ki a szó, mint olvastuk vizsgára hajdanán, ki Pesten, ki Szegeden.

Amikor Zalán regényt írt, nem regény lett belőle, hanem valami démonikus sorsrekonstrukció, most meg regényfélévé álltak össze a „véletlenül" létrejött és a leírásban hallatlan plaszticitást nyerő életdarabok. A realizmus diadala? Bizony az. Egy utca mint epikus tér... Nem ismerős? Mondjuk Peteleitől - Az én utcám. Gárdonyinál - Az én falum. És Tar Sándornál - A mi utcánk. Tar könyvét a kritika hol regénynek mondta, hol elbeszélés ciklusnak. Amikor első könyvéről méltatást írtam, már a címben is odaírtam a realizmus szót. Pedig éppen nem volt akkortájt ez - a posztmodernnel üzekedni próbáló neoavantgárd idején - divatszó.

Hogy miért nem regény ez, ami itt van a kezünkben? Ahogy nem lett az Tarnál, de Hajnóczynál se az, ami a Márai-történetekben elkezdődött? Mert már annyi hit sem lehet reális, mint akár a Makra idején, nem is beszélve, csak némán felidézve a klasszikus karriertörténeteket a Vörös és feketétől. Nincs a társadalomban erre se igény, se hajlam, így azután honnan lenne rá személyes tapasztalat vagy legalább késztetés. Mert miféle karriert is kínál ma a szegénységből elrugaszkodó „osztályváltó" akarat? Mit az ún. szociális emancipáció. A polgárosodás. A bűnözést vagy a pusztulást, a gazemberséget vagy az önfelszámoló frusztrációt. Epikusan közhely mindegyik. Vagy legalább is publicisztika. Boldog lehet, aki vállalva minden következményt legalább emlékezni mer és emlékeit kiöklendezheti magából.

Marad tehát a novellaforma. Mert ez a tematika prózába kívánkozva két tényezőről nem tud lemondani: a kulisszák precíz rajzáról és a „másik" emberről. Ha ezek „rendben vannak" (Zalán kedvenc ítélő formulája), akkor már van történet is, vagy akkor már cselekmény számba mehet az, ha nincs történet. És ott van segítségként, biztatásként, bátorításként, formaihletként. A magyar novella másfél száz év alatt kidolgozott sokfélesége.

Negyedszázados olvasói élményeket újítottak fel bennem Zalán „téglagyári történetei". És ezek nemcsak szociális élmények, hanem irodalmiak is, „szakmaiak" ha tetszik. Mi ez az „irodalmár" élmény? Röviden szólva az, hogy minden kis eset provokálja az írót, hogy új és új formát találjon az elmondására. Mint Hajnóczynál és Tarnál. Bennem van egy elképesztően súlyos, kegyetlen életanyag - vad véres képek és artikulálatlan hangok a múltból és a jelenből, torz arcok, nyomorult sorsok - mit tehetek, hogy szöveggé alakítsam ezeket? Anekdotába formálom és az anekdotát eltorzítom, úgy teszek, mintha mesélnék, mintha volna hallgatóságom, nem fogom vissza lírai hajlandóságomat és látomássá oldom azt, ami realitás, visszaemlékezem a balladára, mint totális ősformára, ritmikus varázsszöveggel kísérletezek, az egyes számot felcserélem harmadik személyű elbeszélőre, vagy hagyom a fenébe az elbeszélő „én"-t, mitológiai példákat kerítek a történet mögé, újsághírré hazudom azt, ami álom volt vagy fordítva... stb., stb. Ahogy ezt a nagy sorstörténetekkel megvert pályatársak is tették, Hajnóczy és Tar. Azaz: felfedezem  a prózaírást.

Egy dolgot azonban nem értek. Mit kezdjünk ezzel a Pállal, akinek neve a könyv első szava, és mindenütt ott van, hol ilyen, hol olyan szerepben, életkorban, helyzetben. Fölhívom Zalánt és megkérdem. „Te, hogy is hívták szegény bátyádat, tudod éppen olvasom..." „Pali, Palinak hívták, apám is Pál volt, na mi van még, megyek a színházba..." „Csak ez, és..." No, csókolom a dolgos..." - és itt egy leírhatatlan szó következik, meg a csönd. Ami épp oly kevéssé üres, mint amily kevéssé barátságtalan.

Megjelent a 2010/5-ös Bárkában.