Soltész Márton

„»Ego« az, aki »ego«-t mond"

Identitás és kompetencialitás vizsgálata a lét-nyelvi diskurzusban

Erővonalak. Közelítések Térey Jánoshoz szerk. Lapis József, Sebestyén Attila

Az Erővonalak című grandiózus tanulmánykötet harminckét írásával - célkitűzéséhez hűen - igazán komplex képet nyújt Térey János - „a kilencvenes években jelentkező fiatalabb szépírónemzedék e kiemelkedő egyéniségének" - művészi teljesítményéről; ám ennél tovább is megy, hiszen látensen az értekező műfajok hierarchiájának átértelmezésére,  recepcióesztétika és aktuálkritika viszonyának újragondolására szólít fel.

Örömmel konstatáltam, hogy - talán éppen a kritika elkorcsosulása, a kritikusi inkompetencia, valamint a marketing-irányultságú zsurnálkritika felett (joggal) aggódó hangok nyomására (ld. Az olvasó lázadása című kötetet); egyfajta nyílt és bizonyító erejű válaszként - e gyűjtemény értelmi terében a Térey-művek kapcsán folyóiratban közölt kritikák, recenziók jelentős szerephez jutnak. S noha azt gondolom, hogy az „Ugyan, ki olvas ma kritikát?" - kérdés eleddig sem volt igazán jogos, most végre Lapis József és Sebestyén Attila válogatása kezembe adta e kérdés strukturális cáfolatának kulcsát. Az a követelmény ugyanis, melyet Hans Robert Jauss applikációnak vagy alkalmazásnak nevez, éppen abban áll, hogy „egy adott műalkotás mai hatását fogadtatásának előtörténetéhez mérjük, s a hatás és a befogadás két fokozatából alkotjuk meg esztétikai ítéletünket." A Jelenkor kritika-vitájának főbb tanulságairól, a „Főítész halálával" megnyílt (vagy kitisztult) horizont alternatíváiról és veszélyeiről e könyvet forgatva új jelenségre terelődik át figyelmünk, mégpedig a magas színvonalú, lelkiismeretes és gondolatgazdag aktuálkritikára, melynek egy életmű recepciótörténetében betöltött fundamentális, problémafölvető szerepét (továbbá esztétika- és mentalitástörténeti fontosságát) érdemben sosem vitat(hat)ta senki.

Térey prózai és lírai kiteljesedésének, azaz lét-nyelvi fejlődésének históriáját az összegző tanulmányok szerzői (Németh Zoltán, Horváth Györgyi, Balázs Imre József, Borbély Szilárd, Harmath Artemisz, Kricsfalusi Beatrix, Jákfalvi Magdolna) sosem alkothatták volna meg - főként nem olyan érzékletességgel, mint az e tanulmánykötetben látható -, ha egyes invenciózus kritikák szerzői (Angyalosi Gergely, Bazsányi Sándor, Bengi László, Keresztesi József, Kovács Béla Lóránt, Margócsy István, Márton László, Menyhért Anna, Nagy Gabriella, Tóth Ákos) nem próbálták volna meg már a megjelenés pillanatában megszólítani az adott művet. A kérdés-válasz dialektikájának egyes lenyomataiból recepciótörténetté szélesedő szövegkorpusz kezelése, elrendezése - így a jelen kötet szerkesztőinek felkérésére írt tanulmányok, valamint e kötet összeállítása maga is - határozottan irodalomtörténeti tevékenység, mely a gadameri hatástörténet elve szerint - nagyon bölcsen - már annak feltárásán fáradozik, amit igazán tudunk az eddig ismeretes Térey-életműről, s nem olyan „kétes ügyek" dokumentarista alátámasztásán, melyek viszonya a szövegekhez mindig csupán közvetett lehet.

*

Amennyiben elfogadjuk Bodor Béla és Tóth Ákos véleményét, miszerint az Erővonalak című gyűjteményben található szövegek vizsgálódásának tárgya lényegében véve (még) nem tárgy, mindinkább folyamat, akkor a jelen értelmezői szövegkorpuszt Térey lét-nyelvi útonjárásának, egy kiemelkedő nyelvi képességű individuum létszubjektummá és szövegszubjektummá formálódásának műhelynaplójaként is olvashatjuk. Hiszen az identifikációs technikák folyamatos innovációja végső soron annak a piaci mozgásnak feleltethető meg, amellyel összhangban a - Patrizi által már a manierizmusban felismert - öncsodáltatás, egyfajta poétai marketing segítségével a költő olvasó-felhasználókon teszi élővé (s ezzel próbára) verbális lét-kulcsait - a szövegeket. Ebben a folyamatban - ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni - az innovációnak, a fejlődésnek, az önmagaság-vágynak, s így látensen a Bildungnak, a gendernek, a szerepmodelleknek óriási jelentőségük van.

Nemes Z. Máriónál e tematika frappáns kibontására találtam. Az olyan konceptuális képek, mint a „korai kötetek erőszakos hedonizmusa", a „városok és terek nyelvi birtokbavétele", a „mohó, hipertrófiás lírai beszélő", az „önmagaság határa", az „anorexiás fiú dühös habzsolása", a „szakrális kannibalizmus", majd a „tágulás térképészeti felülnézete", a „hasadás és kívülség kegyelmi állapota", s végül, mindezek eredményeképp az „epikus, klasszicizáló Térey születése" -magának a lét-nyelvi küzdelemnek pontos folyamatrajzát teszik láthatóvá.

Németh Zoltán a három posztmodern elkülönítésével kissé tágabb kontextusba helyezi a Térey-lírát körülölelő harmadik posztmodern identitás-problematikáját, amikor a Kemény István-i önazonosság-modelltől a szexuális és etnikai identitásokon keresztül  jut el a Térey-szövegek topografikus, nominális és kollektív azonosság-formáihoz. Már Némethnél felbukkan a férfiség, a férfiasság kérdése, mely majd - a nőiséggel kiegészítve - Horváth Györgyinél és Dömötör Editnél lép át a társadalmi nemek tudományterületére. Míg azonban Horváthnál a női szerep tisztázása mellett a kasztráció, az alá-fölérendeltség fogalmai jelennek meg, addig Dömötör írásában a hatalmi stratégiákkal szemben már a tér-koncepciók kerülnek előtérbe. S itt kapcsolódhatunk Harmath Artemiszhez, aki - Jan Assmann nyomán - a Térey-féle térképzeteket az emlékezet tereivel kapcsolja össze.

Valastyán Tamás arra a kétségtelenül fontos tényre hívja fel a figyelmünket, hogy a hasadás, az én szakadékélménye - mintegy megszédülése - milyen alapvető tapasztalata a romantikus önmagaság-tudatnak, s ezért tekinti relevánsnak a romantikus tradícióra történő utalást. Ha pedig észrevesszük, hogy a retorika, a nyelv játéka mögött, vele párhuzamosan a személyiség mozgása, rezgése, játéka zajlik, akkor - miként Valastyán Tamás - rátapinthatunk a költői identifikáció lényegére: a szöveg- és létszubjektum(ok) folyamatos, egy költői életműben sosem szűnő táncára, mely azonban oly gyors iramú, hogy az alakokat tisztán sosem láthatjuk, s ezért az élmény mindenkor csakis önmagunk megtalálására lehet alkalmas.

Az inter- vagy transztextualitás művészi és kritikai módszerré fokozása, mely néhány évtizede fölforgatta, s valljuk be, bizonyos értelemben új alapokra fektette az irodalomtudományi diszkurzust, voltaképpen megkerülhetetlenné teszi a szerep-modellek, nyelvi referenciák és szövegközi utalások bonyolult hálózatának feltérképezését is. Balázs Imre József éppen erre a - cseppet sem egyszerű - feladatra vállalkozik tanulmányában, melyben megállapítja, hogy az Ady-előképe a konkrét intertextusokon túlmenően a költői szerep és attitűd megidézésében is megnyilvánul Térey verseiben.

Végül igazán sajnálatos Borbély Szilárd elvetélt szinopszisának ügye, hiszen - mint az a jelen kötetben közölt fragmentumokból is kiderül - roppant érdekes kérdés az otthon, a szülőföld tudati térformáinak ügye, illetve - általánosabban - az, hogy a szövegekben megbúvó topografikus tér-szervezet az identitás lokalizációja, esetleg izolációja, vagy éppen ellenkezőleg, az önazonosság alapmódusza; s ennek megértéséhez - Debrecen esetében - bizony Adytól Tóth Árpádon, Oláh Gáboron és Szabó Lőrincen át egészen Gulyás Pálig, s az ő erősen ritmizált-retorizált Debrecen-szintéziséig vezet az út.

*

Olyan - egy posztmodern lírához méltóan összetett, bonyolult, ugyanakkor úttörő - módszerrel menni vissza a személyességhez, a személyiséghez, egészen az egyén(iség) lét-küzdelméig, hogy (új) referenciát teremtünk a verset jegyző költői kéz tulajdonosa, valamint a szöveg átélői, tapasztalói hangja között - érzésem szerint ez a Térey-féle identitásköltészet receptúrája.

Bodor Béla az Ultra kapcsán éppen erre a jelenségre mutat rá, amikor kifejti, hogy a költői szó itt tulajdonképpen (csak) visszhangja a létélmény sajátos zajának („minden pofon elcsattant már korábban, a jelenben hallható csattanás csak visszhangja valamely korábbinak"); s hogy ezzel a poétai nyilatkozat - a művészi szó individualitása révén - mindig valamiféle egyéni tapasztalatot is konstituál; amely tapasztalat értelmezésében azonban már az olvasói empíriáknak és lét-nyelvi kompetenciáknak jut az elsődleges szerep. Az így feladott onto-lingvisztikai rejtvény természetesen - legalábbis az olvasók egy részénél - vezethet a Térey-szövegek elutasításához, ám ami az említett eljárásnak a művészi-nyelvi kompetencia globális fejlődésében játszott szerepét illeti - hogy érintetlen tisztaságában őrződhet meg benne a (rafináltan egymásra utalt) nyelv- és létkeresés Ádámtól és Évától Robinsonon át az aktuál-líráig gyűrűző szellemi-lelki öröksége -, már-már kétségbevonhatatlannak tűnik számomra.

„»Ego« az, aki »ego«-t mond" - hangzik Émile Benveniste méltán sokat idézett meghatározása. S az Erővonalak című kötet nem is tesz mást, mint ezzel a mondóval, ezzel a megszólalóval, pontosabban a különféle mondókkal, megszólalókkal, megnyilatkozókkal - hangokkal, szövegszubjektumokkal és identitásokkal - foglalkozik; a sokrétűség, színesség, rétegzettség és plurális szociokulturális kódolás felismerésével mindig a költői kompetencia remekbe szabott győzelmét mutatva fel. Lévén pedig Térey János létkulcs-készlete igazán bőséges, nyelvi termése már most jókora standot kíván a lét-nyelvek piacán, valamint az ebből következő siker hatására, szóművészete a központilag szervezett „felülvizsgálatok" (melyek egyikének eredménye ez a kötet is) és a szabadúszó „MEO-ügynökök" (a számtalan érdeklődő elemző, kritikus) figyelmét egyaránt magára vonta.

Megjelent a 2010/4-es Bárkában.

Térey János versei a 2010/4-es Bárkából

Darvasi Ferenc beszélgetése Térey Jánossal

"A szent magyar költészet mindig inspirált". Térey János útja(i) a Szétszóratástól a Jeremiásig

Tarján Tamás kritikája a Jeremiásról

Térey Jánost kérdeztük a költői eszköztárról és a magyar trilógiájáról (Szepesi Dóra beszélgetése)