Balázs Imre József

Útban Bábel felé

Kosztolányi Dezső román nyelvű recepciójáról*

Kanonizációs lehetőségek

Egy író nemzetközi kánonban elfoglalt helye nem tényszerű valóság, sokkal inkább olyan lehetőség, amely komplex irodalomtörténeti és kultúrtörténeti folyamatok eredményeképpen anyagszerűen - fordítások, kritikák, tanulmányok stb. formájában - is leképeződik. Kosztolányi Dezső román nyelvű recepciójával kapcsolatban sokkal célravezetőbbnek tűnik e befogadás esélyeiről beszélni, mint annak adatszerű dokumentálásába fogni. Egy ilyesfajta - problematizáló - megközelítésben talán inkább kirajzolódnak azok a támpontok, kanonizációs folyamatok is, amelyek a közeljövőben kihatással lehetnek a Kosztolányi-életmű romániai jelenlétére. Ebben az esetben ugyanis nem áll fenn az a gond, hogy Kosztolányi fontos munkái ne lennének hozzáférhetőek román nyelven a közönség számára: a könyvtárakban és adattárakban elérhető az Esti Kornél, az Aranysárkány, a Néró, a véres költő, de több román nyelvű Kosztolányi-versválogatás is megjelent.[1] A releváns kérdés inkább az, hogy milyen kontextusban, milyen előzetes ismeretekhez képest fogadhatja be ezeket a műveket a román kultúra.

Két támpontot hívnék segítségül ehhez a megközelítéshez. Az egyik: Kosztolányi romániai recepciója általában. Ebbe beleérthetjük a szerző romániai magyar recepcióját is - annak vizsgálatát, hogy milyen kódok és elvárások szerint olvasták a Kosztolányi-műveket a romániai magyar kritikusok, melyek voltak azok a kanonizációs akadályok, amelyekkel meg kellett küzdeniük az ötvenes-hatvanas évektől kezdődően. Ennek vázolásához egy korábbi tanulmányom gondolatmenetét hívom segítségül, amely Kosztolányi-recepció a Tanulók Könyvtára előszavaiban címmel jelent meg.[2]

A másik támpont a magyar irodalom romániai recepciója általában. Számunkra ezúttal a rendszerváltás utáni helyzet a fontosabb: melyek azok a trendek, irodalmi mozgások, amelyekhez kapcsolódva a Kosztolányi-életmű bekerülhetne a román kultúra körforgásába.

Romániai recepciótörténeti elmozdulások

A romániai magyar irodalom szemléleti-poétikai megújulása a második világháború utáni időszakban az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején publikálni kezdő szerzőkhöz, a később első Forrás-nemzedéknek nevezett alkotókhoz és kritikusokhoz kötődik. Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Szilágyi István, Bálint Tibor és nemzedéktársaik nevéhez fűződik az a poétikai elmozdulás, amely egyszerre jelentette a kortárs nemzetközi irodalmi trendekhez való kapcsolódást, illetve a két világháború közötti magyar irodalmi hagyomány teljességének (poétikai) birtokbavételét. (Lászlóffy Aladár például Szabó Lőrincről ír később kismonográfiává bővülő szakdolgozatot.) Ez a generáció az ötvenes évek kolozsvári bölcsészkarán olyan restriktív hivatalos irodalomszemlélettel szembesül, amely (még) nem tűri meg a „polgári" irodalmi hagyomány integrációját az oktatási folyamatba, Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső ekkoriban inkább (ideológiailag) elítélő hangnemben kerülnek szóba az oktatási folyamatban.[3] Sajátos egybeesés, hogy az első Forrás-nemzedék meghatározó kritikusai, Kántor Lajos és Láng Gusztáv voltak azok is, akik a Kosztolányi-életműről hosszabb tanulmányokat írva megpróbálták megteremteni az „olvashatóság" feltételeit: párhuzamosan zajlott az új irodalmi értékek elfogadtatásáért zajló „kánonháború" és a Nyugat irodalmának újraolvasása - Láng Gusztáv egyetemi oktatóként ez utóbbi korszaknak vált szakértőjévé és egyetemi előadójává.

A szocialista kultúrpolitika sajátos eljárása volt Romániában, hogy az iskolai oktatásban használatos szövegeket részletes kommentár (előszó vagy utószó) kíséretében jelentette meg - a Tanulók Könyvtára sorozatban például előfordult, hogy akár ötvenoldalas előszavak kísérték a műveket. Ezekben lehetőség nyílt arra is, hogy az értelmezők (a szerző és életmű általános bemutatása mellett) felhívják a figyelmet esetleges problematikus szemléleti vonásokra is. (Karafiáth Judit kimutatja, hogy hasonló elemek feltűntek a magyarországi könyvkiadásban is, kifejezetten az interkulturális mediáció kontextusában, vagyis fordításban megjelentetett munkák paratextusaiban.)[4] Jól megfigyelhető az ötvenes-hatvanas évek nagy példányszámú romániai Kosztolányi-kiadásaiban, hogy problémákat okoz a szerző nézetrendszerének politikai olvasata. Általánosabb értelemben pedig - még a hetvenes években is - Kosztolányi homo aestheticus-i alapállását tűnik szükségesnek mentegetni. Végül is (többek között Kántor Lajos 1973-as válogatott Kosztolányi-novelláskötetet bevezető előszavában) a Kosztolányiban ugyancsak ott lakozó homo moralis lesz az, aki összességében védhetővé teszi az író gyakran irodalmi önelvűségre alapozó elképzeléseit, és a homo aestheticus-i álláspontot.[5]

A romániai magyar kritikában és irodalomtörténetírásban megfigyelhető, ahogy fokozatosan elmozdulnak az olvasatok a kifejezetten műközpontú megközelítések irányában, és egyre inkább nyelvi-poétikai összetevők kerülnek előtérbe. Ez lényegében követi azt a folyamatot is, ahogyan a Kosztolányi-életmű befogadásának hangsúlyai is átalakulnak a magyar recepcióban (többek között Szegedy-Maszák Mihály és Balassa Péter munkáiban) a posztmodern irodalmi fordulat felől visszafelé olvasva - felértékelve az Esti Kornél prózapoétikáját, a kései versek sajátos nyelvszemléletét, illetve a Kosztolányi-regények sajátos narratív eljárásait. Ezekhez képest mondjuk Kiss Ferenc Kosztolányi-olvasatai egyértelműen egy korábbi paradigma felől fogalmazódtak meg.

Ezeket a támpontokat azért tartottam fontosnak előrebocsátani, hogy jelezzem: Kosztolányi román nyelvű recepciójának az 1947-1989 közötti időszakban hasonló problémákkal kellett szembenéznie. A román irodalmárok, amikor saját álláspontjukat próbálták kialakítani az olvasott Kosztolányi-művekkel kapcsolatban, nyilván igyekeztek tájékozódni az elérhető Kosztolányi-szakirodalomban is, és ebben főként az „ideológiailag problematikus, de ragyogó stiliszta" szerző képével találkozhattak.

Az 1976-ban megjelent válogatott Kosztolányi-verseskötet több szempontból is jól összefoglalja azt a képet, amelyet a román olvasó 1989 előtt alakíthatott ki magának a szerzőről. A könyv egyrészt egy jelentős könyvsorozat darabjaként látott napvilágot - egy reprezentatív „legszebb versek"-sorozatba illesztve, amely egyaránt közölt zsebkönyv méretben világirodalmi szövegeket és román költőket. Ennek a sorozatnak is jellemzője volt, hogy bevezetővel és életrajzi jegyzettel látta el a publikált szerzők szövegeit, mintegy megkönnyítve (és egyben persze irányítva) befogadását. Kosztolányi kötetének bevezetőjét az a Mihai Beniuc jegyezte, aki korábban hosszabb ideig a Romániai Írók Szövetségének elnöke volt az államszocializmus időszakában, és közismert költő már a negyvenes években.

Beniuc Kosztolányi költői tevékenységét tartja legértékesebbnek az életműből, és jelzi azokat a fenntartásait is, amelyek miatt a magyar kritikusoknak is mentegetniük kellett az adott időszakban a homo aestheticus-attitűdöt: „Csak a műalkotás esztétikai értékét tekintette fontosnak. Természetesen nem volt igaza, és hogy ő maga is érzékelte ezt, a Nero, a véres költő című regénye is tanúsítja, amely a berendezkedő terrorral szembeni alapvető ellenérzéseit fejezte ki."[6]

Beniuc előszavának érdekessége, hogy ő maga is mérlegeli az adott helyzetben Kosztolányi román nyelvű befogadásának aktuális állapotát és esélyeit. Szerinte négy olyan magyar költő van, akinek az ismertsége az adott történelmi helyzetben jónak mondható: „Vajon mi az oka, hogy például a magyar költők közül Petőfi, Arany, Ady vagy József Attila hangsúlyosan jelen vannak a román olvasói tudatban, és már régóta, és mi az oka, hogy Kosztolányi Dezső, ez a hatalmas tehetség, nem találta meg még a román nyelvű olvasóit?"[7] Az említett négy költő valóban több kiváló fordításban volt hozzáférhető a román közönség számára, már korábban, (József Attila kivételével) a két világháború közötti időszakban is. Ez a költészeti kánon természetesen megfelelt a marxista kritika által felállított teleológiának is a „forradalmár költő" szerepváltozatai kapcsán. Szükségszerű, hogy ebben az értékrendben Kosztolányi nem juthatott kiemelkedő szerephez. Megfigyelhető, hogy a román nyelvű Kosztolányi-kiadások a hetvenes évektől kezdenek megjelenni, a nyitottabb romániai kultúrpolitika idején - nagyjából akkortól, amikortól a magyar nyelvű recepcióban elmozdulás történik a műközpontú olvasatok felé. Ennek az időszaknak fontos eredménye, hogy elkészül és megjelenik több fontos Kosztolányi-mű fordítása. Hosszú távú hatásról azonban nem beszélhetünk e megjelenések esetében: Kosztolányi továbbra sem mondható közismert szerzőnek a román olvasók körében.

A recepciós helyzetet befolyásoló aktuális tényezők

A romániai rendszerváltás óta eltelt időszakban a magyar irodalom iránt leginkább egyfajta udvarias közöny megnyilvánulása volt tapasztalható - ez az állapot közel egy évtizedet tartott, aztán fokozatosan változni kezdett. Új típusú érdeklődés körvonalazódik a magyar irodalom iránt, és ez a román irodalomtudomány és irodalomtörténetírás kanonizációs fordulataival is összefügg. Egyrészt a kortárs irodalom iránt nőtt meg az érdeklődés, következésképp a kortárs írók „előképeit" is másképpen látják az olvasók. Másrészt a román irodalomtörténetírásban is egyre több figyelem fordul a két világháború közötti időszak korábban különcöknek tekintett figurái felé, akik a modernista fordulat kulcsszereplőivé váltak az újabb összefoglaló munkákban. Mateiu Caragiale, Max Blecher, H. Bonciu vagy az avantgárd szerzői iránt egyre nagyobb az érdeklődés a román szakmán belül is, ez a változás pedig kihatással van arra is, ami más irodalmakból érdekes lehet számukra.

A recepció elmozdulásának irányát jelzi a temesvári román összehasonlító irodalom-tanszék egyik fontos vállalkozása. Az Adriana Babeți és Cornel Ungureanu körül összegyűlt fiatal irodalmár-csapat A Harmadik Európa néven alapított kutatócsoportot, és közép-európai irodalmakkal kapcsolatos programokat és kiadványsorozatokat indított el a kilencvenes évek második felében. 2001-ben több mint 300 oldalas román nyelvű kiadványt jelentettek meg a magyar irodalomról - ankétokkal, értelmezésekkel, interjúkkal és szövegközlésekkel.[8] A kiadvány középpontjában három kortárs magyar szerző állt, akik a közép-európai identitás megjelenítése, az ellenzéki magatartás illetve a prózapoétikai újítás szempontjából egyaránt figyelemre méltóak lehettek a román szerkesztők számára: Esterházy Péter, Konrád György és Nádas Péter művei, illetve róluk szóló anyagok töltötték ki a kiadvány jelentős részét.

A mi szempontunkból az is fontos, hogy a kiadványban a kortárs próza-tömb előtt néhány fiatal irodalmár értelmezéseit olvashatjuk más magyar szerzők munkáiról. A névsor jelzi, hogy a koncepció korántsem tekinthető esetlegesnek: Örkény István (Egyperces novellák), Márai Sándor (Egy polgár vallomásai), Kosztolányi Dezső (Esti Kornél), Krúdy Gyula (A vörös postakocsi) és Szentkuthy Miklós (Bianca Lanza di Casalanza) műveit tárgyalják a szövegek, vagyis a kortárs művek modernista előzményeit. Az Esti Kornélról szóló írás[9] a nyelvi sokszínűségre, „bábeli" jellegre figyel, illetve a játékosságra, a farce iránti vonzódásra. „Farce a farce-okról" - mondja a szerző.[10] Az értelmezés elsősorban a közép-európai irodalmak körében kontextualizál: Gombrowicz, Hašek illetve a horvát Vladan Desnica művei társaságában értelmezi a hasonmás-kérdéseket, a banalitás, a hétköznapok szemléletét.

Bár a temesvári műhely néhány további kiadványtól és rendezvénytől eltekintve nem tudta továbbépíteni a megkezdett kutatási és promóciós tevékenységet, és inkább csak szűkebb szakmai körben keltett visszhangot, olyan fontos támpontot jelent a magyar irodalom recepciójában, amely továbbírhatónak, továbbépíthetőnek tűnik. Történt azonban 2001 óta még néhány fontos esemény, ami a román olvasóközönség figyelmét a magyar kultúrára irányította.

A magyar irodalom nemzetközi sikerei egyre több könyvkiadót bátorítottak arra, hogy világirodalmi sorozataikba magyar szerzők műveit is felvegyék. Az említett Esterházy, Nádas és Konrád műveinek fordítása ebbe a trendbe is illeszkedett. Kertész Imre 2002-es Nobel-díja még inkább megpezsdítette a magyar irodalom iránti érdeklődést: rövid időn belül több Kertész-kötet is megjelent románul, és ezek általában jó szakmai fogadtatásban részesültek. Begyűrűzött Romániába Márai Sándor nemzetközi sikereinek visszhangja is: A gyertyák csonkig égnek, illetve az Eszter hagyatéka románul is sikeres volt. Fontos fejlemény Bartis Attila és Dragomán György regényeinek jó fogadtatása is: különösen a fiatal generációk köreiben olvasták sokan A fehér királyt vagy A nyugalmat és A sétát.

Ebben a kontextusban megkockáztatható, hogy Kosztolányi Esti Kornéljának és többi regényének jó esélye van arra, hogy hosszabb távon bekerülhessen a román köztudatba. Márai Sándor, Szerb Antal (és Bánffy Miklós) mellett Kosztolányi frissebb kiadású munkái képesek voltak arra, hogy nemzetközi sikereket érjenek el. Mivel a Márai-művek a romániai könyvpiacon is beváltak, várható, hogy a többi említett szerző művei is (újra) felbukkannak a romániai könyvesboltokban.

Mihai Beniuc Petőfi, Arany, Ady és József Attila társaságában látott lehetőséget Kosztolányi kanonizációjára. Ez a fejlemény egyre kevésbé valószínű: a román költészetben évtizedek óta nem jellemző a kötött, rímes formák használata: ezt a költészeti hagyományt inkább megérintette az avantgárd szabad versek poétikája. Kosztolányi dús hangzású, rímjátékos versei következésképpen inkább archaikus, muzeális darabokként találhatnának helyet a román nyelvű olvasók tudatában. Sokkal valószínűbb, hogy a két világháború közötti modernség újraolvasásával együtt - Márai, Szerb Antal és mások társaságában - Kosztolányi prózája iránt élénkül meg a továbbiakban a román közönség érdeklődése.

* Előadásként elhangzott 2010. március 26-án, Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Irodalmi Napokon

[1] Poeme (legszebb versei). Ford. Livia Bacâru. Albatros, Bucureşti, 1976.; Zmeul de aur (Aranysárkány). Ford. Al. Pezderka. Albatros, Bucureşti, 1982.; Cîntec de fericire şi tristeţe (Boldog, szomorú dal, versválogatás). Ford. Petre Şaitiş, Dacia, Cluj, 1983.; Din povestirile lui Esti Kornél (Esti Kornél). Ford. Hajdu Geogeta Delia, Univers, Bucureşti, 1987.; Nero, poetul sîngeros (Nero, a véres költő). Ford. Veronica Bârlădeanu. Universal Dalsi, Bucureşti, 1993. (első kiadás: Minerva, Bucureşti, 1975.)

[2] Balázs Imre József: Kosztolányi-recepció a Tanulók Könyvtára előszavaiban. I-II. Látó 1999/5,6.

[3] Lászlóffy Aladár, illetve Láng Gusztáv beszél erről többek között egy ekkori irodalomszemléleti változásokkal kapcsolatos interjúkötetben: „A nemzedék több feldühödés eredményeképpen talált önmagára". In: Balázs Imre József (szerk.): Vissza a Forrásokhoz. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2001. 40.; illetve: A használhatóvá tett irodalmi hagyomány. Uo. 139-140.

[4] „az utószavaknak helyesbítő funkciójuk volt: nem csupán arra irányultak, hogy, a posteriori, helyesbítsék egy sohasem eléggé »felkészített« közönség olvasatát, hanem emellett még arra is, hogy (...) kijavítsák a mű ideológiai hibáit, mintegy tanácsokat adva a szerzőnek." Karafiáth Judit: Préfaces et postfaces comme médiateurs interculturels. Variantes hongroises d'un temps révolu. In: Acclimater l'autre. La traduction littéraire et son contexte culturel, publié par Judit Karafiáth & György Tverdota, Éditions Balassi, Budapest, 1997. 71-77. (itt: 74.)

[5] Bővebben lásd: Kosztolányi-recepció...

[6] Mihai Beniuc: Kosztolányi Dezső. In: Kosztolányi Dezső: Poeme. Albetros, Bucureşti, 1976. 7.

[7] Uo. 5.

[8] A Treia Europă 5/2001. Coord. Adriana Babeţi, Cornel Ungureanu. Redactor responsabil: Ciprian Vălcan. Ed. Polirom, Iaşi, 2001.

[9] Sorin Radu Cucu: „Povestirile lui Esti Kornél": un Babel de catifea. In: A Treia Europă 5/2001. 82-88.

[10] Uo. 84.

Megjelent a 2010/3-as Bárkában.

Szántó Magdolna kritikája Balázs Imre József Fogak nyoma című kötetéről