Kiss László

Variációk őszre

Fecske Csaba: Visszalopott idő

A két éve József Attila-díjjal kitüntetett Fecske Csaba elképesztően termékeny időszakot tudhat maga mögött: 2006-tól máig összesen hat könyve jelent meg. Bár a nevezett évben kiadott Első életem című összegző jellegű versgyűjteményből néhány szöveg átkerült mind a 2008-as Visszalopott idő, mind a 2009-ben megjelent Akinek arcát viselem kötetbe, a műfaji sokszínűség a költő szívós munkabírásáról, tág irodalmi horizontjairól árulkodik. Talán nem hiábavaló egy gyors seregszemle: az Első életemet a Kamasz városi dicséreti című „poéma" követi 2007-ben, s ugyanebben az esztendőben lát napvilágot a „humoros írásokat" tartalmazó Fricskamaxi; 2008 megint a duplázás éve: a gyerekverses Tolvaj szélé és a Visszalopott időé; 2009-ben pedig egy újabb jelentős pályaszakaszhoz ér az Akinek arcát viselem kötettel, amelyben - Jókai Anna előszavát idézve - „Istennek beszélő" versek olvashatók.

A Visszalopott idő - nagyon finom csúsztatással - ötvenkét szonettet tartalmaz. A nagyon finom csúsztatáson azt kell érteni, hogy a kötet egyetlen „különc" verse nem teljesíti a jelzett műforma egyik alapvető követelményét: az Annales tizennégy sor helyett tizenötből áll. A könyv képe máskülönben szisztematikusan egységes: a jól olvasható, szellősen tördelt sorok csak itt-ott mozdulnak el. Ennek kapcsán említhető meg az Elmúlt, amelynek címe egyben a vers első szava is; ez önmagában még nem különösebben érdekes, ám a vers első sora - mintha a szerkesztői szándék a címbe emelt befejezett melléknévi igenév helyére ügyelt volna - egy tabulátornyit arrébb van csúsztatva, érzékeltetve a versben tematizált hiányt. A szonettek strófatagolása is alapos átgondoltságról tanúskodik: egy kivételével minden vers négy-négy-három-három szakaszolású; a kivétel az Elhasznált idő, melynek négy-három-négy-három a felosztása. A mondott eltérések nem válnak a verseskönyv kárára, nem billentik ki a kötetet egyensúlyából, ugyanakkor nem látom az apró elmozdulások valódi poétikai okát sem. Az Annales esetében talán a zárójellel elkülönített tizenötödik sor, a „(s amiről hallgat most a krónikás)" metanarratív jellege indokolja a leválasztást, egyben radikális hozzátoldást. Egy pillanatra maradva még a formánál és szerkezetnél - ha végiglapozzuk a kötetet, négy paratextusra bukkanunk, három ajánlásra (vagy hommage-ra) és egy meglehet, szükségtelen alcímre: a Potifárné elcsábítja Józsefet alcíme - (apokrif) - a kötet nem egy versének címe alá is odakerülhetne.

Fecske Csaba nagy tapasztalattal, magabiztosan kezeli a szonettformát. Az említett strukturális tényezők mellett verseinek alapvető jellemzője a gyakran „csattanós" bölcselkedő zárlat. Ez illik a versek létfilozófiai és erősen elégikus hangulatához: a Visszalopott idő, bármennyire meglepő, a visszalopott idő nyomába ered. Sokszor szókimondón bölcseleti líra a Fecske Csabáé, versei a „volt van akkor is ha véget ért" (Elmúlt) tudatában gyakorta utalnak a magunkkal hordott múlt bizonyosságára, amit a jelenben próbálnak nem csupán felidézni, de megragadni is, miközben tisztában vannak az elmúlás, vagyis a továbbhaladás elkerülhetetlenségével. A Visszalopott idő számos szöveghelyét lehetne idézni ennek  igazolására - ide egyelőre a beszédes című Elhasznált idő záró versszaka fér: „elmédről mint gyertyáról a viasz / csorog lefelé az elhasznált idő / az utolsó cseppig a fény vigasz".

Ahogy a 2009-ben megjelent Akinek arcát viselem, vagy már az ugyancsak említett Első életem, a Visszalopott idő is nélkülözi a központozást. Ez az eljárás kiváló lehetőség, hogy a szonett korlátai között, ugyanakkor a belső „határok" lebontásával valósuljon meg igazán a versbeszéd szabadsága, ennek nyomán az értelmezésé is. Nem csupán az egyes verseken belül érezni ennek hatását - a kötet egésze is izgalmas konstrukcióvá lesz. A nyitóvers, Az első emberpár első („a még-nemlét hosszú álmából ébredt"), és a kötetzáró vers, az Egy nyár utolsó sora („elmúlt a nyár az élet megy tovább") rejtélyesen összecseng, és a Fecske Csaba költészetében sokszor megverselt titokzatos, a létezés előtti és utáni tartomány meglétére irányítja a figyelmet. A bekövetkező jelentéssokszorozódást a gyakori soráthajlások is elősegítik, amelyek túlmutatnak egy-egy versen, s ugyancsak árulkodnak a kötet karakteréről, amennyiben a Visszalopott időt az újraolvasás (bibliai jelenetek, emlékek felidézése), az ismert történetek (Rómeó és Júlia, Casanova) újramondása, egymásba játszása felől olvassuk.

Isten, elmúlt idő, szerelem hármas tematikája alakítja a Visszalopott idő verseit. A kötet első tizenhárom szövege bibliai történetek és karakterek világából épül föl, s rendre áthallatszik rajtuk Babits istenes verseinek (Fortissimo, Jónás könyve) hangja. Az ezekben a versekben elővezetett témák térnek vissza, variálódnak új és új alakban a kötet lapjain: szembenézés az idővel, az emlékekkel; én és te: mi és a világ; a kétely ereje: tudás-nemtudás egymásra utaltsága; a létbe vetettség egzisztencialista szólamai; bűn és bűnhődés. Amit az Elrejtezik című versnek az Elmúlt idézett részletére emlékeztető utolsó sorhármasa mond, a kötet létszemléletének egészére is érthető: „ami volt és van lesz de nem itt / túl idő és tér határain / újjászületve elrejtezik".

A Visszalopott idő egységes arculatának kialakulásához az is hozzájárul, hogy az ötvenkét vers egy tömböt alkot, nincs ciklusokra osztva. Bakos Katalin illusztrációi mintha lehetővé tennék, hogy az egyes grafikák közé tett verseket egy szövegegység részeként értelmezzük, elsősorban ami a tematikát illeti - a kötetben előrehaladva azonban ez a lehetőség egyre inkább illúziónak tetszik, az utolsó versekhez érve pedig szertefoszlani látszik. Egyfelől a versek számát nézve jelentkeznek aránytalanságok (van „ciklus", amely tizenhárom verset tartalmaz, míg egy másik mindössze hármat foglal magába), másfelől egyes témák, motívumok a kötet bármely részében érvényesnek tűnnének fel: a levezető szakaszba illesztett Potifárné elcsábítja Józsefet szerepelhetne a bibliai tematikájú szövegek közt, ahogy az ott olvasható Endymion akár idegennek is hathat az Ábrahám vagy a Háromkirályok kontextusában. Az illusztrációk feltűnő jellemzője a nőalakok ábrázolása, valamint a nemiség visszafogott hangsúlyozása, leginkább a női mell kiemelésével. A kötet utolsó grafikája férfi és nő egymásra találását mutatja föl, s megfeleltethető a záró versek erotikus, majd a testiséget szép lassan levetkező „érzelmes" karakterének. Pajzán-naturalisztikus képekben nincs hiány („csiklandozó huncut koboldok / a csókjaink szerelmünk őrei / vértől gennytől lucskosak a dolgok" - Rómeó és Rómeó), de csendes szerelmi líra a zárás: „a teraszról a tóra lehetett / látni esténként ott ücsörögtünk / a félszeg csöndben a túlparti hegy / minden alkalommal kékebbnek tűnt" (Egy nyár). Az első emberpárral, a „riadtan, ám bízón társára" nézéssel kezdtük - ami marad: az ücsörgés a teraszon, szemlélni, „amint lenn kiköt egy hajó" (Egy nyár).

Fecske Csaba: Visszalopott idő, Napkút Kiadó, Budapest, 2008.

Megjelent a 2010/3-as Bárkában.

Fecske Csaba versei a barkaonline-on