Erdész Ádám

Székelyek a történeti időben

Székelyföld Évkönyv 2010

A Székelyföld című folyóirat 2010. évi évkönyvét a lapban publikált történeti tárgyú írásokból állították össze a szerkesztők. Az Erdélyben megjelenő folyóiratok rendszeresen adnak ki évkönyveket; a máig élő mintát az Utunk adta: az évkönyv kalendáriumszerűen indul, minden hónaphoz egy szép kép, egy gondosan kiválasztott vers társul, majd következik a reprezentatív irodalmi válogatás, amelyben szerepelni mindig is rangot jelentett. A kalendárium formába öltöztetett irodalmi antológiák még az olyan olvasókhoz is eljuttatták az adott lap legfontosabb írásait, akik magát a folyóiratot nem is vásárolták.

A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld legutóbbi, több mint 400 oldalas évkönyvét történeti tárgyú írásokból válogatták össze. A XIV. évfolyamában járó, tekintélyes kulturális folyóirat mindig nagy teret adott az Erdély és azon belül is elsősorban a Székelyföld múltját kutató írásoknak. A szerkesztők a Ködoszlás, Irattár, Ujjlenyomat című rovatokban rendszeresen közölnek a székelyek közép- és újkori történetéről szóló publikációkat. A Kelet Népe című rovat a moldvai csángókról szól. A szerkesztők láthatóan törekszenek arra, hogy olvasóikkal megismertessék a korábbi, kevesek számára elérhető magyarországi kutatások eredményeit, ugyanakkor maga a lap is inspirál újabb kutatásokat. Különösen nagy teret szentelnek a politika- és társadalomtörténetnek. Miután az 1960-as évek végén kialakult a román történetírás ideológiát szolgáló kanonizált fő iránya, az erdélyi magyar történészek politikatörténettel alig foglalkozhattak. A kutatói státusát valamilyen formában megtartó kevés magyar történész a gazdaság- és társadalomtörténet felé fordult. A legkiválóbbak - félig kényszerből - hamarabb meghonosították az Annales-iskola és más társadalomtörténeti műhelyek módszereit Erdélyben, mint ahogy azok Magyarországon elterjedtek. Ezt a vonulatot olyan művek fémjelzik, mint Imreh István Erdélyi hétköznapok vagy Egyed Ákos Falu, város, civilizáció című könyvei. A politikatörténeti írások, kiváltképp a 20. század históriáját kutató tanulmányok viszont nagyon hiányoztak. A kiterjedt fehér foltok eltüntetésében nagy szerepet vállal a Székelyföld. A székelyek eredetéről, a székelység speciális jogállásáról, társadalomszerveződési formáiról, a Székelyföld történetének fordulópontjairól az elmúlt évtizedben számtalan, gyakran egymással is vitatkozó írást közölt a lap. Különös figyelmet kapott az impériumváltás időszaka, az 1916-os román betörés, 1918 eseményei, a Székely Hadosztály tragikus története. Új kutatási tematikaként jelent meg a két háború közötti kisebbségi korszak története, majd Észak-Erdély visszacsatolásának és újbóli elvesztésének eseménysora. Nagy figyelem fordult a szocializmus korszaka felé is: a lap legszorgalmasabb munkatársai közé tartozó Gazda József, Gagyi József, Vincze Gábor sok-sok nóvumot hozott felszínre a feledés évente vastagodó porrétege alól. A történeti írások közül nem mindegyik érhető el a lap internetes változatában, a szerkesztők bizonyára úgy gondolják, így többen vásárolják a lapot.

Ezekből a tanulmányokból és esszékből válogatott most össze egy csokrot az Évkönyv két szerkesztője, Molnár Vilmos és Lövétei Lázár László. Maguk a válogatás szempontjairól a következőket mondják: „Több száz tanulmány közül kellett kiválasztani az alábbi huszonnégyet, a teljesség igénye nélkül. A terjedelmi korlátok ezúttal is határ szabtak, a válogatás így inkább csak mintegy szemelvényt nyújt, a székelység régmúltjának és újkori történetének fontosabb fordulópontjairól, legfájóbb eseményeiről." A válogatást Kristó Gyula és Kolumbán-Antal József székelység eredetéről szóló, eltérő konklúzióra jutó tanulmányai nyitják. Kristó Gyula a székelyek hadszervezetét érintő oklevelekben 1499-től 1116-ig visszafelé haladva, mondandóját analóg példákkal megtámasztva arra az álláspontra jut, hogy a székelyek török eredetűek, a 9. században csatlakoztak a magyarokhoz, és a 11. század végére nyelvet váltottak. „...a török alapra jelentős magyar hatás rétegződött - vonja le Kristó a végső konzekvenciát -, s mivel ez volt az utóbbi, a hosszabb ideig tartó, ez határozza meg a székelység mai arculatát." Noha Kristó Gyula gondolatmenetéhez kérdőjelek illeszthetőek - ezt Kolumbán-Antal József egy fontos ponton meg is teszi -, írása mégis kiváló módszertani példa arra, hogy a szűkös forrásadottságok mellett, a kevés forrásra, a nyelvészeti elemekre, az analóg példákra támaszkodva hogyan lehet meggyőző interpretációt teremteni.

A homályba vesző eredetet kutató írások után következnek a székely jogról (Szekeres Lukács Sándor), a fejedelemkori székely népesség-összeírásokról (Demény Lajos), a csíkszéki román falvak kialakulásáról szóló (Szőcs János) tanulmányok. Részletekbe menő elemzést olvashatunk két, a székelység társadalmi helyzetét gyökeresen megváltoztató nagy konfliktusról: az 1562-es székely felkelésről (Péterfy László) és a Siculicidiumról, azaz az 1764. évei madéfalvi veszedelemről (Nagy Csongor István). Egyed Ákos, az idős történész nemzedék meghatározó személyisége, imponálóan világos gondolatvezetésű tanulmányban mutatja be, hogy a különböző jogállású, kötelezettségek szempontjából társadalmilag és területileg is széttagolt székelység hogyan fogadta az 1848-as törvényeket, köztük a közteherviseléséről szólót. Nemzedéktársa, Imreh István írása is 1848-at idézi, egy csíkszeredai hadi lap kapcsán. Balaton Petra az elmaradott székelyföldi terület fejlesztését célzó, 1902-ben indult úgynevezett „székely akció" előzményeit és történetét eleveníti fel. A tanulmány bővelkedik új információkban. A kaposvári levéltáros, Csóti Csaba az 1916-os román betörés menekültügyi következményeit összefoglaló írását is olvashatjuk a kötetben. Az ugyancsak levéltáros, nyíregyházi Gottfried Barna az 1918-19-es hadi eseményekben fontos szerepet játszó Székely Hadosztály történetét tárja fel, részletesen bemutatva tragikus sorsának politikatörténeti hátterét. A kötet egyik különösen fontos tanulmánya ez: a szerző sorra veszi, hogy 1918 válságos novemberi-decemberi napjaiban hogyan szerveződött meg az otthon védelmére a Székely Hadosztály, majd elmondja a nagypolitikai környezet miként tette semmivé az egyes ember életet is kockára tevő, legmesszebbmenő áldozatkészségét. Gottfried forrásokat idézve, közvetve mondja el nagyon határozott negatív véleményét Károlyi Mihályról és kormányzatának embereiről, a tanácskormányról. Véleményét illetően nincs is vita, annyit azonban hozzá kell tenni mindehhez, hogy a felelősség egy része azokat illeti, akik a háborúban odáig vitték az országot, hogy az erőtlenül összeomlott, lehetetlenné téve a cselekvésre képes csoportok eredményes fellépését.

A két háború közötti korszakot egy tanulmány, a Pál Gábor kisebbségi politikus sorsát bemutató Antal Imre-írás segítségével ismerhetjük meg. Gottfried Barnához hasonlóan Nagy Mihály Zoltán és Vincze Gábor terjedelmes közös tanulmánya is átmeneti korszakot idéz: Észak-Erdély másodszori „fellszabadulásának" előzményeit. A kifejezés Jordáky Lajostól való, ő mondotta 1945 januárjában, hogy a Szovjetunió kétszer szabadította fel Erdélyt, egyszer a „német és a magyar fasiszta uralom alól", másodszor a román megszállás alól. Ez volt az az időszak, amikor a szovjet hadsereg a román közigazgatást kiutasította Észak-Erdélyből. Ez az ugyancsak sok nóvumot tartalmazó írás is komoly értéke a kötetnek. Olvashatunk a Csíki Magánjavak történetéről (Olti Ágoston), a Magyar Autonóm Tartomány születéséről (Gagyi József). Gazda JózsefTófalvi Zoltán a kommunista rezsim székely mártírjairól, többek között a magát Jan Palachoz hasonlóan elégető Moyses Mártonról írt. Vincze Gábor kötetbe válogatott második írásából a Márton Áron-per tömör, tárgyszerű rekonstrukcióját ismerhetjük meg. Az összeállítást három, a legközelebbi múlt, illetve a jelen aktuális kérdéseire reflektáló esszé zárja: Fábián Ernő A harmadik Trianon címen bel- és külpolitikai összefüggéseket boncolgat, Tánczos Vilmos 2004 szilveszterének napján írt esszéje a határon túli magyarok állampolgárságáról szóló népszavazás utáni közvetlen reflexióit rögzíti, megrendítően. Nem árt, ha néha eszünkbe juttatja valaki, hogy a népszavazás éjszakáján egy olyan kis faluban, mint Székelydobó, hogyan imádkoztak felváltva az ádventi koszorúk mellett. Hogyan reagáltak másnap a marosvásárhelyi egyetemi hallgatók, s hogyan azok, akik korábban hovatartozásuk vállalásáért nem kevés veszélyt és kockázatot vállaltak. Tánczos egyik fontos megállapítása: „Elképzelhető, hogy nekiveselkedett politikusok előbb vagy utóbb mégis megoldják a kettős állampolgárság kérdését. De ez a gyakorlati megoldás, bármilyen előnyös lesz is határon túliak számára, nem fogja meg nem történtté tenni az elutasítást, amit a decemberi népszavazás egyértelműen kifejezett." A vaskos összeállítást Tóth Norbert Agora rovatból átemelt, területi autonómiáról szóló elemzése zárja.

A kötetbe válogatott írások többsége szabályszerű tanulmány, lábjegyzetekkel, van néhány, amelynek szerzője a tanulmány végén ad irodalomjegyzéket. A madéfalvi veszedelemről szóló íráshoz közel négy oldala irodalomjegyzék kapcsolódik. A palettát néhány közelmúlt eseményeit interpretáló esszé is színesíti. Az írások többsége tárgyszerű, leíró jellegű, láthatóan szakmai szerkesztői kontrollon ment át. Talán Szekeres Lukács Sándor második, kötetbe illesztett írása, amelyben Hunyadi Mátyás és a székelyek kapcsolatát vizsgálja, tartalmaz olyan túlzó adatokat Mátyás haderejére nézve, amelyek a szakirodalom alapján vitathatóak. Az esszékben, néhol a tanulmányokban is, megjelennek érzelmi motívumok, ám ezek sehol nem írják felül a szakmai szempontokat. Egyébként is a történelmet - ahogy a 19. század végén munkálkodó kiemelkedő történész nemzedék, vagy akár a köreinkből nem is oly régen távozott Benda Kálmán is tette - tekinthetjük egyszerre szigorú szabályok szerint művelendő szaktudománynak és identitásképző erőnek is.

Egy, a székelység történetéről szóló tanulmánykötetnél alapvető kérdés, hogy a szerzők és szerkesztők a felvetett kérdéseket milyen kontextusban tárgyalják. Molnár Vilmos szerkesztő bevezetőjében érinti is ezt a kérdést: „Arról már régóta folyik a disputa - írja -, hogy külön népként létezett-e/létezik-e a székelység, vagy mindig is a magyarság része volt. A kezdeteket illetően a történészek véleménye megoszlik. Az azonban minden bizonnyal kijelenthető, hogy mindig is létezett külön székely történelem, már csak a Székelyföldnek a Magyarországétól eltérő földrajzi, gazdasági feltételeiből, politikai, történelmi viszonyaiból következően is. Ha nehézségek, megpróbáltatások érték az országot, az mindig hatványozottabban jelentkezett a Székelyföldön." Az összeválogatott tanulmányok éppen arról tanúskodnak, hogy a szerzők kizárólagosan a magyarság történetének kontextusában tárgyalják a kérdéseket. Egy-két példa akad arra, hogy valaki a különállást erőteljesebben hangsúlyozza. Szekeres Lukács Sándor a székely jogról szóló tanulmánya végén kiemeli, hogy Székelyország „... szinte önálló országként létezett, a Magyar Királyságon belül, és egy olyan közigazgatási, jogi, katonai stb. szerkezettel rendelkezett, mely már több volt, mint egyszerű autonómia: szinte valóságos országként működött." Még ebben az értelmezésben is magától értetődő, hogy a speciális helyzet a nagyobb integrációs egységtől való különbözésből adódik.

A 19. század második felét és a különösen a 20. századot érintő részből hiányolom a román törekvések, majd a román politika Székelyföldet, székelységet érintő alapvető tendenciáinak feltárását. Ha rekonstruáljuk egy kisebbségvédő politikus életét, a közösség önvédelmi mechanizmusait, nem ártana egy-egy tanulmányban bemutatni azt is, hogy pontosan mi ellen kell védekezni. Vajon a román törekvések lényege egy évszázad alatt mennyiben változott, ha nem sokat változott, melyik korszakban milyen formában jelentek meg ezek? A székelység védekező reagálásai közül melyek voltak hatékonyak, melyek bizonyultak kevésbé sikeresnek? Lehet, hogy ezek a kérdések egy irodalmi-művészeti folyóirat kereteit meghaladják, de, hogy vizsgálatra érdemesek, az aligha kétséges. Mindenesetre ez lehet a lap történeti rovatainak eddigiek melletti újabb kutatási iránya, a székelységet érintő historiográfia terén is van kutatnivaló bőséggel.

A Székelyföld évkönyve minden bizonnyal betölti a neki szánt szerepet: friss, értékes történeti tudásanyagot juttat el sok olvasóhoz, erősítve a székely és magyar identitást, mindemellett a közölt írások, kiváltképp a 20. századot illetően, további kutatásra serkentenek.

Székelyföld Évkönyv, 2010. Csíkszereda, 2009