Vincze Ferenc

Fiatal irodalomtörténészek, új tendenciák Transsylvaniában?

Az 1990 után Romániában születő magyar nyelvű értekező próza leírásának problematikusságáról

- részlet -

Érdemes-e olyan kategória szerint kijelölni egy irodalmi áttekintés kereteit, mely elsősorban földrajzi, társadalomtörténeti, politikai jellemzőket és meghatározásokat tartalmaz? Vajon fontos lehet-e egy olyan összefoglalás, mely összegyűjti, megszámlálja és felsorolja azokat az irodalomtörténészeket és kritikusokat, akik a mai Románia területén élnek és alkotnak? És természetesen azokat is, akik hajdan ott éltek, de egy ideje már Magyarországon, esetleg külföldön tevékenykednek? Az előadásom címéhez illesztett kérdőjel főként arra szolgál, hogy megszüntesse a cím kijelentő mivoltát. Megszüntesse a szándékomon kívüli elkülönítést vagy elhatárolást. Mert beszélni kell valamiről, aminek a megnevezése kérdéses, esetleg létezése is megkérdőjelezhető. A konferencia címe határtalan irodalomról szól, aztán a határon túli irodalomról értekezünk. Egy olyan irodalomról, azaz olyan irodalmakról, melyek magyar nyelven íródnak, magyar közönség olvassa őket és a magyar irodalmi és kulturális hagyomány részei. Mégis, úgy tűnik, ennél többről van szó. Valami másról, hiszen a kijelölés alapvetően területi, politikai és szociológiai kritériumok alapján történt. Grendel Lajos szállóigévé vált szavait parafrazeálva, még mindig nem magyar csirkepaprikásról van szó, hanem szlovákiai magyar csirkepaprikásról.

Az erdélyi vagy romániai magyar irodalom kifejezéseket elsősorban irodalomtörténeti fogalmaknak tartom: az erdélyit leginkább a két világháború közötti, a romániait az 1945 utáni Románia területén születő irodalom jelzőjeként értelmezem. Mindkét jelző megjelöl, elhatárol, egyfelől kirekeszt valamit valahonnan, másfelől biztosítja a zártságot is. Társadalomtörténeti kontextusuktól nem elválaszthatók, és jól behatárolható, nem irodalom-immanens jegyek alapján meghatározott korszakokat jelölnek. Azonban 1990 után már más a helyzet. Az „erdélyi" és a „romániai" jelzők elvesztették azt a funkciójukat, mely főként ideologikusan jellemezte őket. Így azt gondolhatnánk, hogy végre felszabadult az erdélyi vagy a romániai magyar irodalom kényszerű terhe alól, de sokáig úgy tűnt, és néha még ma is úgy tűnik, ez nem történt/történik meg. Papp Sándor Zsigmond a Provincia című folyóirat körkérdésére, hogy Van-e erdélyi magyar irodalom? 2000-ben így válaszol: „Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, csak legkétségbeesettebb pillanataiban szoktam hinni az erdélyi magyar irodalomban. Vagy kedvenc megfogalmazásomban: a rommagyarban. Mert igenis elemi erejű elkeseredettség kell ahhoz, hogy valaki önmagát fokozza le, és tegye mindezt önként, a tiltakozás parányi jele nélkül. (...) Nem vitás, egy magát tehetségesnek kikiáltó íróféle inkább világirodalomról beszél, és láthatatlan köröket ír a levegőbe. Ebben a mezőnyben pedig éppúgy rajthoz áll Homérosz, Borges és Kundera, mint Petőfi Sándor. Itt kell hát kapaszkodni, megfeszíteni az izmokat, beosztani az erőt, az égi mannát, vagy egyetlen nagy svungba préselni mindent, azzal az elszántsággal és reménykedéssel, hogy az elsők között érhetünk célba."[1] A kontextus, a megítélést nyújtó mérce tehát nem a magyar csirkepaprikás, hanem csak egyszerűen a csirkepaprikás.

Ehhez kapcsolhatók Balázs Imre József megállapításai, aki az „erdélyiség" haszontalanságát és hasznát veszi számban az irodalmat tekintve. A haszontalanság jellemzőiként említi: „az erdélyi irodalom, az erdélyi írók egyfajta »gettóba« záródnak azáltal, hogy megkülönböztető jelzőt használnak. Ezáltal egy-egy erdélyi szerző műve nem »mérkőzhet meg« egy magyarországiéval, hiszen máshonnan jött, más a háttere, funkciója stb. 2. Az erdélyi irodalom az idők folyamán azonosítódott a transzszilvanizmus irodalmával, vagyis: csak bizonyos írói-költői szerepmodellek tűnnek, tűntek keretén belül érvényesnek. Azok a szerzők, akik nem illeszkednek bele a transzszilvanizmus küldetéses irányzatába, kihulltak a köztudatból."[2] És így fogalmaz a szerző a hasznosságról: „1. Az erdélyi magyar íróknak sajátos infrastrukturális, intézményi, anyagi problémáik vannak, ezekből következően pedig sajátos érdekeik. Ebben valóban különböznek a magyarországi magyar íróktól - problémáik megfogalmazását elősegíti, ha azokat „erdélyi" problémákként azonosítják. (...) 2. Úgy alakult, hogy az erdélyi magyar írók olvasóközönsége javarészt Erdélyben él. Létezik egy olvasói elvárás, amely inkább a magáénak érzi, megvásárolja stb. a kortárs műveket, ha azok erdélyi szerzők művei. 3. Az „erdélyi" magyar író e jelző révén bizonyos magyarországi nosztalgiákra is rájátszhat, ha éppen akar."[3] A hasztalanságról magam is szóltam, viszont érdemes szemügyre venni Balázs Imre József hasznosságról tett megállapításait. Az intézményi és infrastrukturális problémák mellett a befogadáson van a hangsúly: azon, hogy a befogadó - legyen az olvasó vagy értelmező - talán előszeretettel ragaszkodik ahhoz, hogy van erdélyi vagy romániai magyar irodalom. Hogy van valami, amit rögzült előítéleteink annak tartanak. És eddig szépirodalomról volt szó, nem értekező prózáról, tehát nem tanulmányokról, kritikákról, esszékről. Ezen utóbbi írások jellegzetességei között, véleményem szerint, hiába keressük az erdélyiség a szépirodalomra néhol jellemző kritériumait. Merthogy az értekező próza jellegéből adódóan értelmez, értékel és elemez, és mindeme műveleteket jobb esetben az irodalomkritika és irodalomtörténet-írás írott és íratlan szabályai szerint teszi: szerkezeteket értelmez, rímeket vagy ezek hiányát elemzi, gondolatritmust fedez fel, hagyományrendszert sejt vagy sejttet. Mindezt pedig a legkevésbé sem nevezhetjük erdélyi vagy romániai jellegzetességnek. Így felmerül a kérdés, milyen alapon beszélek erdélyi vagy romániai magyar irodalomtörténeti/irodalomtörténészi vagy kritikusi tendenciákról? Egy irodalomtörténész vagy kritikus témaválasztása szubjektív. Ha jelen esetben az erdélyi vagy romániai irodalommal való foglalkozást tekintem kategóriának, máris csapdába kerülök, hiszen akkor hol maradnak azok az alkotók, akik magyarországiak, esetleg külföldiek, és az irodalom ezen szegmensével foglalkoznak? Ha származás alapján próbálok végigtekintetni az 1990 után fellépő nemzedékeken olyan szociológiai problémák merülnek fel, melyek már rég nem az irodalom tárgykörébe tartoznak, és itt érdemes figyelni arra is, hogy ennyi erővel a Zalából vagy Budapestről származó értelmezők között felfedezhető tendenciákat is elemezhetném, ami - ugye belátjuk - teljesen értelmetlen vállalkozás lenne. Mégis valami hasonlót teszek, mivel erre vállalkoztam, de közben igyekszem rámutatni e vállalás felettébb megkérdőjelezhető voltára.

Az idézett Balázs Imre József, aki az egyik legismertebb kortárs és fiatal (és persze hozzátehetném Székelyudvarhelyen született, tehát erdélyi) irodalomtörténész, ahhoz a csoportosuláshoz tartozik, akik a kilencvenes években a Cs. Gyímesi Éva által létrehozott kolozsvári Láthatatlan Kollégium műhelyében váltak a kortárs magyar irodalom véleményformálóivá.[4] 1998-ban Vida Gábor a marosvásárhelyi Látó szerkesztőjeként körkérdést intézett fiatal és kevésbé fiatal irodalomtudósokhoz arra vonatkozólag, hogy miként képzelik egy romániai magyar irodalomtörténet megírását. A válaszok nemcsak az irodalomtörténet-írás mikéntjére vonatkoztak, hanem a fogalmak tisztázására és problematikusságára. Balázs Imre József is erre utal: „Még mielőtt további elő-agyalásaimmal előrukkolnék, felvetném a szavak problémáját. Tudniillik, hogy a romániai, magyar, irodalom, történet, irodalomtörténet. Egyszerűen arról van szó, hogy ne kerüljük meg a szójelentéseket. Az első két szóval talán egyszerűbb elbánni, bár vannak, akik inkább erdélyiről, illetve egyetemes magyarról beszélgetnének. Én nem. Már csak a korpusz behatárolhatóbb volta miatt is. Meg a saját porta előtti elvégzetlen söprögetés elsőbbsége miatt is. Munkahipotézisként egyelőre jobbnak tartom a „romániai" jelzőt..."[5] És jól mutatja a fogalmak képlékenységét, hogy kicsit később - szintén ő - már „erdélyiként" aposztrofálja ugyanezt az irodalmat: „Amennyiben így fogjuk fel az irodalomtörténetet, egyre kevésbé fontos az említett erdélyi/romániai jelzőhasználat dilemmája is. Hiszen nem arról van szó, hogy az „erdélyiség" lenne az értékelv, hanem arról, hogy saját erdélyi-identitásomat azokon az értékeken keresztül tudom megfogalmazni, amelyeket értékként ismerek fel. Az erdélyi magyar irodalom-történetírás egyik zsákutcája éppen az, hogy sokáig fordítva építkezett: előbb kereste az „erdélyiséget", és utána a műveket hozzá."[6] Balázs Imre József eddigi munkásságát tekintve jól megfigyelhető, hogy következetes fentebbi megállapításához, s hogy elsősorban az értéket és nem az erdélyiséget (e kettő természetesen nem zárja ki egymást) keresi választott témáiban, még akkor is, ha ezek kapcsolódnak valamiképpen az erdélyi vagy romániai magyar irodalomhoz. Kutatási területe főként az avantgárd irodalom szövegeire koncentrálódik,[7] s itt kétségtelenül egy olyan tág kontextusban értékelhetők tanulmányai, melyeket például Deréky Pál vagy Kálmán C. György nevei jeleznek. Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban[8] című munkája pedig az avantgárd irodalom jelenségeit tárgyalja a két világháború közötti Erdélyben, s teszi ezt úgy, hogy a szerzőket, műveket kiemeli szűkebb kontextusukból, és az avantgárdról szóló magyar diskurzus keretei között keres számukra kapcsolódási pontokat. Fontosnak tartom megemlíteni a hatalmi diskurzusokra vonatkozó munkáit is, melyek alapanyaga szintén az erdélyi/romániai magyar irodalomból vétettet, viszont elemzései olyan általános megállapításokat vonnak maguk után, melyek nemcsak romániai keretek között értékelhetők.[9]

(...)

A teljes szöveg a Bárka 2010/2-es számában jelent meg

[1] Papp Sándor Zsigmond, A bérelhető ketrec szigora, in Uő., Oran veszteglő hajói, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2002, 127.

[2] Balázs Imre József, Az erdélyiség hasznáról és káráról, in Uő., Mint egy úszó színház, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005, 6.

[3] Uo.

[4] Az 1993-ban alapított Kollégiumhoz tartozott többek között Vallasek Júlia vagy Nagy Sándor Attila, tutorként pedig Selyem Zsuzsa is. Vö. Vissza a Forrásokhoz, szerk. Balázs Imre József, Kolozsvár, Polis, 2001, 9-10.

[5] Balázs Imre József, A nonsalansz esélye. Kolozsvár, Komp-Press, 2001, 8.

[6] Uo., 17.

[7] Selyem Zsuzsa, Balázs Imre József: Humor az avantgárdban és a posztmodernben. Kolozsvár, Scientia Kiadó, 2004.

[8] Balázs Imre József, Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban, Mentor, Marosvásárhely, 2006.

[9] Vö. A sztálinizmus irodalma Romániában, szerk. Balázs Imre József, Komp-Press, Kolozsvár, 2007.; Balázs Imre József, Pályakezdő prózaírók emberképe 1956 körül az erdélyi magyar irodalomban, in Évfordulós tanácskozások 2006, szerk. Muzsnay Árpád, Szatmárnémeti, Szatmárnémeti Kölcsey Kör, 2006, 189-202.