Kritikák

 

 

 

 

Tarján Tamás

 

DZSÍPÍESZ

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?



A kötetcím kérdő szószerkezete az utolsó ciklus, benne az utolsó novellette címe is, és ennek az írásnak megismételt, kétszeresen lezáró mondataként a tárcanovellákat, publicisztikákat tartalmazó gyűjtemény egészének befejező formulája is. A „Hazaviszlek, jó?" óvó-féltő, nyomatékos hangsúlyával szemben azonban nyíltan vagy bújtatottan ugyancsak rendre jelen van egy másik, jövőtlenebb út- és kérdésirány: „Hallod? Hova mész?" (Pepi). Tóth Krisztina jól szerkesztett könyve tematikus váltóáramával a néha halványabb rövidtörténetek között is fenntartja a feszültséget. Öt fejezet, tíz-tíz szöveg, illetve az egyik - a centrális - ciklusban tizenegy; összesen ötvenegy. Az első (Teiresziász), harmadik (A kalap közepe, a középpontra való utalással) és ötödik (Hazaviszlek, jó?) tömb anyaga súlyosabb, sötétebb, a másodiké (Háztartási parajelenségek) és negyediké (Sors, nyiss nekem tért, első felében az Örkény-árnyjáték pastiche-aival) derültebb, ironikusabb.

Mindegy, kitűnő megfigyelőkészség vagy élénk fantázia ihlette-e, s a kettő milyen arányban hívta életre a jobbára alkalmi írásokat, melyek először eltérő arculatú napi- és hetilapokban, illetve folyóiratban láttak napvilágot. A formálás az első közlés helyétől függetlenül egyenletes. Méltó a nagysikerű kisepikai kötet, a Vonalkód (2006) elbeszélőjéhez. Szinte valamennyi történet a szolidaritás, az empátia érzéséből táplálkozik. Azok is az együttgondolkodásból levezetett saját, kortársi ön- és helyzetértelmezésnek hatnak, amelyeket Tóth Krisztina nem rendel a sokszor megszólaló alakmás nőfigurához. Ez a fiatal asszonyalak éli a maga életét, tevékeny mindennapjainak finoman lebegő magányossága korántsem feloldhatatlan - egyszerűen csak mindig önmagára van utalva -, és nemegyszer vele tartó fiúgyermeke egyébként is a legjobb és legfontosabb társaság számára. Mintha folyton úton lenne a mesélő, aki persze nem pusztán írásba örökített énjéről mesél. Rengeteget metrózik, gyakran vált vonatjegyet. Mozog a talpa alatt az ország, mozog a kocsiablakok képernyőjén az új évezred első dekádjának történelemfilmje vagy a metró mélytengere. Íródnak a pontos történetek, útközben.

Tóth Krisztinát nem fenyegeti témaszegénység. Ritkán elégszik meg olyan elhasznált tárcatárgyakkal, mint a (valamelyest sikeres) fogyókúra, mely pár kilométer gépben futás után kiköveteli az izzadás azonnali jutalmát: a sütit, netán a Rákóczi-túróst (Perpetuum mobile).Esti Kornél szelleme - Tóth Krisztinát is megérintette Kosztolányi Dezső manapság oly sokszor visszajáró hősének szellemujja - finom titkossággal rájátszik az eredeti mű „a bolgár kalauz" epizódjára, remek groteszk kalandot fabulál az „éljen a bolgár-magyar barátság!" jegyében, de így zár a hirtelen megszállt lakása külföldi vendégei közé kényszerűen hajfestékkel a haján előlépő írónő gondolatait kivetítve: „Da, yes, felelem az idegen galaxis követének, és valamiért ez az igen Esti Kornél hangján szól, bizonytalanul, kissé rekedten. Állok, böngészem a papírt, a nyakamon lassan elkezd lefolyni a festék, a nagymutató a japán lány feje mögött az egészre ugrik, én pedig szédülni kezdek az élet mély, kibogozhatatlan zűrzavarától". A fél emberöltőre, vaktában finnországi fizikai munkát vállaló fiatalemberekről szóló tárcanovella (Kitántorogtak) az „azt gondolom"-ot publicisztikai biztatással is megtoldja: „Eszembe jut a három fiatal, tanácstalan arc, és arra gondolok, hogy azóta már megtanulhatták az első néhány finn szót. Ügyesek legyetek, fiúk!" Időnkénti vétése még - ha már a szeplőknél tartunk -, hogy keveset mondó vagy szószaporító verbális feloldással dekódolja azt, amit valamely írás 7-10000 karaktere rejtve közöl. Például az A szolidaritás hangjánál erősebben, teltebben szól a szövegalattiból - bár hárommillió helyett csak háromról van szó - József Attila visszhangzó versszava, a „Kitántorgott Amerikába..."

A vezérgondolat olvasót segítő felfedése, a mondandó közvetlenebb megfogalmazása a Hazaviszlek, jó? több kritikus szerint  legkitűnőbb darabján, a Szóláncon is mintha nyomot hagyna. A balatoni vonatúton egyik utastársa által durván megalázott, a kalauznő és a többi utas által cserbenhagyott nő, aki bátor viselkedése ellenére szédelegve ocsúdik ok nélküli megtámadtatásából („Ne pofázz vissza, rohadt zsidó cigány kurva, mer' lerúglak, meg a kölyködet is!"), megfáradva, vonatcsatlakozásra várva a kisfiával játszott nyelvi játékot fűzi tovább fejben. „Lehetne folytatni a szóláncot, amíg nem jön a következő szerelvény - olvassuk. - B, mint Balaton, N, mint ne, E, mint egyedül, L, mint lakos, S, mint saját, T, mint takarodj, J, mint jövő, Ő, mint őriz, Z, mint zavar, R, mint remény, Ny, mint nyugalom, vagy nem is, legyen inkább nyelvem - és végül M, mint Magyarország." A játék szabályait is áthágja a lezáró koszorú - toldalékos elemek nem iktathatók be -, hogy végül megnevezhesse azt (de feltétlenül meg kell-e neveznie, szóláncpoétikailag a leghangsúlyosabb helyen?), ami épp a szóláncban: nyelvében él, vergődik - az országot, a hazát.

A kérdező, nyitva hagyó befejezések funkcionálnak legjobban (A lélek; Örkény-árnyjáték III. [Ahasvérus]; Sors, nyiss nekem tért stb.), bár a szerző természetesen más megoldásokat is eredményesen működtet. Egészen cseleseket is, mint az aláírásszerű Anna név a Talált levél alján, vagy a sietős rápillantásra nemigen érthető Vót cím megvilágító visszaforgatása az életkép végén. De a „bevezetés-tárgyalás-befejezés" iskolásságától szabadulva az írások bármely belső sávját nézzük is, Tóth Krisztina szinte mindig nagy dramaturgiai biztonsággal, számos szintagma-leleménnyel, színesen, és még a nyílt seb szövegek esetében is humorral építkezik.

Aki annyit van úton, mint e könyv központi alakja, nem nélkülözheti a lélek iránytűjét. A gépkocsiba szerelhető úttervezőnél, a GPS-nél - szó esik e „kütyüről" a Pepiben - fontosabb a tapasztalati és morális tájékozódás szilárdsága. A történetek tekintélyes százaléka - a csupasz struktúrát tekintve - kéttényezős: az egymáshoz viszonyuló-viszonyított főszereplők erkölcsi alá-, illetve fölérendeltsége termi az írásművet. Ezeket a legjobb alkotásokat minden megszorítás nélkül remek novelláknak nevezhetjük. Szerelmi tematikára, párkapcsolat-konfliktusra hangszerelve ebbe a csoportba sorolódik az Adventurer, a Damil és a kimagaslóan jó Verárjúfrom.

A makulátlan, impulzív nyelvi megformáltság csúcsteljesítménye az utóbbi. Mira, a bakfis pincérlány és Jan, a középkorú nős férfi futó találkozása már a szcenírozásban is elsőrangú. Hersegnek a mondatok, „emberi beszéddel, nevetéssel, illattal, kiabálással" teli a Földközi-tengeri üdülővidék, ahová a germán - vagy szláv - Jan menekül házassága elől, s ahol a főpincér tizenhat éves lánya is az idegeneket bálványozó mediterránok egyike: „...germán és szláv testek hevernek a homokban, a latinok pedig reménytelen, örök szerelemmel bámulják a rózsaszín, szőke embereket". A rózsaszín, szőke Jan nemsokára visszatér, visszasüpped a felesége mellé. Októberben képeslapot kap: „Mira írta, Jan nyelvén. Láthatólag szótárból nézte ki a szavakat, a címet pedig a recepciós fiútól tudta meg. A lapon csak ennyi áll: Nem kell fél, jó minden, has kiürítve". A grammatikai státus - az idegen nyelv suta alkalmazása, a helytelen és oly sokat mondó szóválasztás - ugratja halálos magaspontjára a novellát, ahonnan már csupán két, életszakadék-közelítő mondat vezet lefelé. Az írás egy - Jan számára ismerős, hallgatag, rosszkedvű - házaspár szerepeltetésével a Jan és Mira, Jan és a felesége kettősöket az érzelmi diszharmónia még szorongatóbb csapdájába rántja: „Jan nem tudhatja, hogy épp az imént hangzott el közöttük az a mondat, amit leendő harmincévnyi rossz házasságuk alatt a nő hetente fel fog emlegetni. Minden házasságban megvan az a három mondat, ami örök fájdalmaz jelent, és amit egyetlen későbbi más mondat sem tehet jóvá. Jan házasságában ezek már rég elhangzottak, már ismételgetni sem kell őket fennhangon, sértetten". A rövidtörténet valamennyi alkatrésze a helyén: igazolódik a Mira (lélek) névválasztás - a világszerte elterjedt, gyakori János név itt épp Jan változatának oldalán -, katalizálóak a takarékos szóképek, szolgálatkészek az önmaguknál többet jelentő tárgyak.

A nem gyógyuló és nem gyógyítható „három mondatok" variánsai szövik át, lebbentik - akár a hiányukkal is - a Milyen volt szőkesége, a Disznósajt, a Térkép lapjait. A három címből az első jelzi, hogy időnként ott is nyomul a literarizálás, a szövegemlékre hagyatkozás, ahol ennek nincs valódi funkciója.

Külön említést érdemelnek a „Na mennyé te is. Utazzá'." mottójú első ciklus hajléktalannovellái (a szövegekből minden fejezet élére ugratott mottót a szerzői eligazító szándék). Az indító Homokakvárium alcímként ható jelölése - (Nincs rá szó) - a domináns nyelvi szervezettség előrebocsátása. Az előadás tónusa, nyelvezete a Foghíjban, a Remetében is meghatározóbb eseménynél, cselekménynél. A Teiresziász érdekessége, hogy a Kossuth Lajos téri metrómegálló világtalant ábrázoló kutyás szobra kerül középpontba: a szobor, melynek kezéből újra és újra kilopják a botot. Becketti kép: az ércbe öntött, székéhez szegzett vakot - hiába pótolják a pálcát - minduntalan megfosztja támaszától az érzéketlenség, a sem a fogyatékosságra, sem a művészetre nem fogékony, színesfémgyűjtő kapzsiság. A szobor körül egy, a föld alá menekvő véglény kóvályog, akinek legfontosabb tudása - meg is osztja fontoskodva az elbeszélő szemlélővel -, hogy volt botja az öreg szoborférfinak, s hogy ő „ismeri a modellt" (s neki is volt kutyája, „De már nincs. Meghalt"). „És a szobrászt is ismeri?" - kérdi a mindennapi metrózó, akinek kilétét jótékonyan homályban hagyja az írás, hogy a két férfira: a karmos kezű, sebes, mocskos hajléktalanra és a szoboralakra koncentrálhassunk, másfelől pedig a modellre és az szobrászra. A szobrászt nem ismeri a sebhelyes arcú, „Csak a modellt. A csávót". Ha nem novellára lapoztunk volna rá, hanem szabályszerű publicisztikára, itt aligha hiányozna, hogy a szobrot Tóth Krisztina költő, író, műfordító nemzedéktársának, Lackfi Jánosnak az öccse, Oláh Mátyás László készítette.

Lehetne dominózni a novellákkal, tárcákkal. A Remete - iróniája folytán - átköltözhetne a második ciklusba; erősen dialogizál egymással az első és az utolsó fejezet, s amiként az Űrkutyák és az Űrcica, úgy kapcsolódhatnának más történet- és ötletpárok is. Pompás minisorozat az Örkény-árnyjáték, mely egyrészt mai változatokban, hommage-osan írja újra, írja felül az egyperces novellák észjárását, egyes formáit és témáit, másrészt rámutat, hogy a Hazaviszlek, jó? kötet egészének eredését nem annyira a sajtóliteratúra egyébként sok tekintetben nemes hagyományai táján kell keresnünk - sokkal inkább az Örkény nevével fémjelzett rövidtörténet forrásvidékén.


 

 

Megjelent a Bárka 2010/1-es számában

 

 


őoldal

 

2010. április 12.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Karácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcái
Versek
Mogyorósi László versei Győrei Zsolt: A járvány első napjaibólHalmai Tamás: Előfeledések CI–CV. Stankovics Marianna versei
Prózák
Kovács Dominik˗Kovács Viktor: Az Öles-Szüdi vonalLégrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héja
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA