Beke Zsolt

A levél látszata

Kemény István: Kedves Ismeretlen

A legtömörebben talán úgy foglalhatnánk össze Kemény István Kedves Ismeretlen című kötetét, hogy az egy levél az időgép mélyéről, méghozzá egy regénynyi levél. De vajon ki a címzett, kinek szól ez a látszatokkal teli, néhol hallgatásba burkolózó, néhol pedig nagyon is szószátyár szöveg, - mint a regényből tudható - egy kiugrott, felesége által eltartott, az ötvenes éveihez közelítő kispolgár, egy reklámszövegíró elbeszélése? És vajon mit jelent az időgép és a levél ebben az összefüggésben.

Ami már a borítót megnézve szemet szúrhat, az a szerző monogramjának és a címet alkotó szavak kezdőbetűinek azonossága. Ez a kettős játék egyrészt bevonja az életrajzi szerzőt a regénytérbe, miközben a megismerhetetlenség bélyegével némiképp lebegteti is ezt a bevonást. Másrészt a regény saját életét elmesélő, identitáskereső elbeszélőjének, Krizsán Tamásnak az önmegszólításaként is érthető a cím. A megszólító formula később a regény szövegében is feltűnik, Tamás Széles Emőkének címzett levele a következőképpen kezdődik: „Kedves Ismeretlen! Nem tudom, miért sírsz" (275.) - ha ezt a kontextust vesszük alapul, akkor az egész szöveg melankolikus hangoltságát is támogathatják, illetve jelezhetik ezek a szavak.

Bár bonyolult szerkezetével, „családias" történetével azt próbálja elhitetni az olvasóval, hogy témáját a lehető legátfogóbb módon tálalja, a regényre mégis inkább a féloldalasság, a töredékesség a legjellemzőbb. Viszont ez a töredékesség, ahogy mondani szokás, egyáltalán nem biztos, hogy negatívum. Az mindenesetre már ebből is érzékelhető, hogy a látszat fontos helyet foglal el a szöveg értelmezésében. Mielőtt azonban továbblépnénk, mindenképpen szükséges egy intertextuális kitérőt tenni.

Megítélésem szerint a regény, ajánlásával ellentétben, nem is annyira Szerb Antal Utas és holdvilág, sokkal nagyobb mértékben Bartis Attila A nyugalom című regényével rokonítható. Pontosabban az ott felvetett néhány alapprobléma továbbgondolásaként is olvasható. Hiszen ami Bartisnál felháborító, aminek legyőzése Weér Andor számára az egyébként elérhetetlen nyugalom előfeltételének látszik, ami eltakarja az „igazságot", a hazugság, a látszatvilág, egy másik nézőpontból bukkan fel Keménynél. Számára a látszat már az élet megszokott rendje, a regényben végig a legtermészetesebb dolog, hogy a mondottak mögött található egy más, a beavatottak által ismert szabályok szerint érthető jelentés.

Bartis regényének további fő kérdése nézetem szerint, hogy vajon a történet során felbukkanó véletlenek összeállnak-e rendszerré, s kiadják-e valamiféle gondviselés konstrukcióját, illetve hogy az megteremthető-e belőlük. A nyugalom inkább nemleges válaszával ellentétben a Kedves Ismeretlen inkább igenlő választ ad. Tamás szerelmének története is ezt mutatja: a gyerekkori találkozás Olbach Emmával szinte szükségszerűen vezet el - persze, egy sor nehézség, vágyakozás, a félénkség, a távolság legyőzése után - a későbbi egymásra találáshoz. Bár azt is el kell mondani, hogy Keménynél ez a fajta metafizika mégis valamennyire a föld közelében marad (ez megfigyelhető például Patai történetének profán befejezésében is - a sátáni figura szánni való, magányos öregként végzi). Ahogy a Kedves Ismeretlenben olvasható mitikus történet szerint a Duna a folyómedencét elárasztja időnként („...a Duna megemelkedik, kiárad a medréből, és pár órára elárasztja teljes vízgyűjtő területét [...] nem szó szerint kell érteni, nem víz árasztja el ilyenkor Európa negyedét, hanem - lélek" - 140.), úgy lebeg sorsuk meghatározottsága a szereplők élete felett.

A két regény közti harmadik kapocsként Kantot lehetne említeni. A nyugalomban szerepe leginkább a regény végén, az erkölcsi tanítására tett utalásban, annak felülírásában csúcsosodik ki: „...egyetlen dolog tölt el csodálattal: a csillagos ég fölöttem. És ez még nagyon kevés." (B. A.: A nyugalom. Magvető, Bp., 2001. 325.). Keménynél viszont már a nyitó fejezet meghatározó eleme a (kanti) csillagos ég („Honnan fölfelé csillagok, és honnan lefelé lámpák?" - 18.), s ez a jelenet értelmezhető a Bartis-regény hiányt megteremtő utolsó mondatainak más körülmények közti s más jelentéssel telítődő inszcenírozásaként is.

A Kedves Ismeretlen - mint említettem - egy látszatokból konstruált világ kulisszái előtt játszódik, mely játék szintén a látszatok közé sorolható. Ez a világ tehát nagyon bonyolult mind a benne élők, mind a róla olvasók számára, telve rejtvényekkel, félreértésekkel. Sokszor találkozhatunk olyan részekkel, főleg az egyes szereplők közötti kommunikáció leírása során, hogy az elbeszélő az adott kijelentés, más esetben szituáció „igazi" értelmét, olykor többszörösen rejtett jelentését magyarázza. Például annak elmesélése során, hogy Apa 56-os története miért nem hangzik el a családon belül, ez olvasható: „[Apa] ha mélyén önmagába nézett, be kellett vallania, hogy azért tiltotta meg Anyukának [a történet elmondását], hogy Anyuka megszeghesse ezt az ígéretet" (137.). Csupán egyetlen esetben, a regény végén olvasható ennek ellenkezője: „Ez pontosan annyit jelentett, amennyit mondott: én nagyon erős vagyok" (461.). Konkrétan Hugi mondja ezt, s jelentése ezek szerint csupán annyi, hogy Tamás elbírja vinni a könyvtárba a munkahelyi karácsonyra vett fenyőfát. Elgondolkodtató, hogy ez a később öngyilkosságot elkövető Hugival történik meg, mintha nyelvileg ez jelezné előre, hogy kiszáll a (látszat)játékból.

A látszat ilyen funkciója alapján kerülhetünk közelebb ahhoz, hogy a regény milyen módon értelmezi a töredékességet (féloldalasságot), illetve - ezzel szoros összefüggésben - a teljességre utaló Nagytörténet és Nagyvilág problémáját. Végeredményben egy íróvá válás folyamatát követhetjük nyomon a szövegben, melynek az elbeszélő és az elbeszélés logikája alapján maga az olvasott könyv az eredménye. Krizsán Tamás gyerekkora, illetve felnőtté válásának ideje - lényegében a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig - tartozik legszűkebben a regény idejéhez, ennek végére ér el Tamás abba a szellemi közegbe/állapotba, mely feltehetően később egyáltalán a történet megírását is lehetővé teszi a számára. Ezen a két évtizeden kívül azonban egy-egy szál korábbra is visszanyúl: Olbachék miatt egészen a két világháború közé, de például az 1956-os események is többféleképpen szerepet kapnak.

Tamás esetében tehát egy intellektuális fejlődés végigkövetéséről van szó, de pontosan a szellemi oldal kap kevés hangsúlyt. Bár könyvtárban dolgozik, ahol, ez tudható, nagyon sokat olvas, de olvasmányairól és szellemi környezetéről, alakulásáról csak keveset árul el. E miatt a szellemi arctalanság miatt aztán, annak ellenére, hogy a főszereplő lelki fejlődését, szorongásait, komplexusait alaposan körüljárja, talán kissé motiválatlannak tűnik a felnőtté válás, egyébként persze, szinte megragadhatatlan pillanata - inkább csak érzések tudósítanak róla, főleg a rátalálás érzése. „Öt perc, vagy maximum félóra telhetett el, mióta beléptünk. Én pedig - láttam. Mindent láttam, ekkor, elsősorban a jövőt. Nem a szó szerinti jövőt, hanem azt éreztem ebben a pillanatban, hogy így fogom majd egyszer gondolni, szó szerint, ahogy most még csak érzem." (376.) (Ám nem csak erről tudunk meg keveset, a lelki oldal bemutatása szintén hiányos - az ebből eredő megdöbbenés azonban pozitív feszültséget is teremthet: például hogy Hugival szexuális kapcsolatot létesít, nem illik a szerencsétlen, félszeg Tomihoz, ám mikor ez kiderül, újragondoltatja a jelleméről kialakított véleményünket...)

Ahogy Tamás bemutatása féloldalas, úgy az adott történelmi időszaké is. Megmarad főként pár ember nagyon összebogozott viszonyainak tárgyalásánál, ahol a klasszikus értékeken van a hangsúly (szeretet, barátság, család...). A szöveg kohézióját minden bizonnyal ez a módszer képes biztosítani inkább, narratológiai szempontokból is. Talán ezért van az, hogy Kemény elbeszélője látványosan kihagy néhány (mélyebb?) témát. Persze olykor hihetetlen dolgokat tudunk meg a „történelemből", mint például a Duna új mederbe terelésének tervét, a besúgás lélektanáról és Közép-Európa örökös hátrányérzetéről is hallunk, mégis, ami Tamásnak kézzelfogható közelségben van, tehát elemzése mindenképpen indokolt lenne, félhomályban marad. Leginkább a nyolcvanas évek ellenzéki mozgásaira, a szamizdatra, illetve a nihil (szub)kultúra, az underground pontosabb bemutatására gondolok.

Egyrészt érthető is, hiszen a gyermek Tomi családja és élete nem kapcsolódik ezekhez a mozgalmakhoz. Viszont a később meghatározóvá váló barátai részt vettek bennük - és ugyan a kamasz Tamás nem részese a szóban forgó folyamatoknak, mégis vonzzák, sőt formálják is őt. S ha figyelembe vesszük a mindentudó elbeszélő feltételezhető információszerzési praktikáit (vélhetőleg utólag beszéltette el magának a részleteket a regény szereplőivel - bár néha mintha még ennél is több kompetenciája volna), méltán gondolhatunk arra, hogy a regény megírásakor már jobban ismerte ezt a világot (is).

A fővárosi „elit" művészvilág szintén csak az említés szintjén van jelen, bár ennek hiánya nem, vagy inkább csak közvetetten, szubkulturális áttétellel érezhető. Tamás testvérének, a filmgyárban dolgozó Gerdának köszönhetően a filmeseket talán kissé élesebben kivehetjük a történet perifériáján. A budai várban, a Korvin Könyvtár pincerendszerében tenyésző underground bemutatása azonban túlságosan is el/túlrajzolt, szinte már mitikus jegyeket mutat, ezért semmiképpen sem nevezhető „reálisnak". Mint ismert, a túlzás az ironikus hatáskeltés egyik eszköze, azonban ebben az esetben az időn átívelő, romantikus folytonosság, azt hiszem, hathatósan az alakzat ellen dolgozik: „A jogfolytonosság mindenesetre megvolt a Pilvax kávéház és a Palota pincéi között" (416.). Ez az iróniát ellehetetlenítő eltúlzottság jellemző a rock and roll világ, illetve a könyvtári Nagyok és Kicsik bemutatására is. Erőltetettnek és olykor didaktikusnak hat a zenekarokban bekövetkezett változásoknak, a dalszerzés módjainak leírása, különösen az olyan zenekarnevek, mint a Hajnali Alhasi Vérbőség (még ha esetleg valahol, valamikor létezett is ilyen együttes). Másik oldalon a könyvtár csak szellemi töltet nélküli kulissza, a Nagyok jellemzése inkább humorkodásként írható le, mint az irónia működéseként.

Egy ilyen tudatosan szerkesztett regény esetében, mint amilyen a Kedves Ismeretlen, azonban felmerül a kérdés: Vajon a féloldalasság, a szellemi háttér mélyebb elemzésének kihagyása mögött milyen szándék áll? Komolytalan az az érv, hogy az utóbbi évek Kádárkor-regényeinek dömpingje rettenthette el a szerzőt. A regény mentegetésének tűnne, ha a féloldalasságot a látszatról elmondottak alapján első ötletként a regény fontos szerkezeti elemeként értelmeznénk. Mintha az elbeszélő Tamás rejtvénye lenne ennek a megoldásnak is a hátterében, amikor egyszerre fontos az, ami primer szinten kommunikált és az a mögötti tartalom is, még ha ez utóbbi végül is pontosan nem meghatározható, csak sejthető. Hiszen mindez elemi elvárás egy regénytől.

A magyarázat valószínűleg abban rejlik, hogy annak látszata ellenére, hogy „Nagytörténetet" ír, hiszen a szövegét Időgépnek nevezi („Ez a történet az én időgépem" - 459.), ironikus módon mégis kerülni szeretné azt végig a regény során, akár annak árán is, hogy ilyen szerkezeti következetlenségeket vállal - ami persze már nem magyarázható az iróniával. Ez az oka a történet családias jellegének, annak, hogy minden szereplő mindenkivel valamilyen viszonyba kerül, mintha csak egy archaikus közösségről lenne szó, nem a főváros és az ahhoz közeli Nyék különböző figuráiról.

Mert megépíteni az időgépet, az Ember Feletti Emberről képzelődni, esküt tenni, a nagyszerűen megrajzolt Lajos bácsi „férfias", a „Nagyvilágot" átlátó politizálása, a „Nagyvilág" természetre és társadalomra történő felosztása Apa és Lajos bá, majd Kornél és Gábor közt, elterelni a Dunát - az mind Nagytörténet. („Férfias" - minden bizonnyal tanulságos lenne a regény szereplőit megvizsgálni egy gender szempontú elemzés során.) És talán az elbeszélő számára a szellemi mozgatók mélyebb feltárása is azt a veszélyt hordja magában, hogy azok - esetleg megnehezítve a dolgát, bár szerintem nem okvetlenül - „Nagytörténetté" állhatnának össze. Ugyanakkor viszont szívesen használ olyan eszközöket, mint például a Duna-lélek, vagy a korokon átívelő motívumok, mint az említett művészi jogfolytonosság, vagy épp a Tamást John Torringtonnal, egy „körülbelül Petőfi Sándorral egyidős" (217.) jégbe fagyott felfedezővel rokonító ólommérgezés, mely előbbinek tompaságát, utóbbinak halálát okozza. Mindent összevetve azt hiszem, az elbeszélő „Nagytörténethez", de egyáltalán, a (hagyományos) regény eszközeihez, az egységes karakterekhez, a cselekmény ívéhez stb. való (látszat)viszonyát az egyik, ilyen értelemben önreflexívnek tekinthető jelenet írja le, amikor Tamás Hugitól búcsúzik: „Mert örültem neki, hogy elmegy. Ő pedig azt hitte, hogy most hősiesen lemondok róla. Tulajdonképpen ennyit követtem el ellene. Ő pedig ellenem azt, hogy tényleg elment." (424.).

Egy ilyen, az utóbbi időben főleg Bán Zoltán András regényeiben fellelhető bonyolultságú szerkezetet, mint amilyen a Kedves Ismeretlent is jellemzi, természetesen nagyon nehéz egyben tartani. A történetek a fraktálokhoz hasonlóan ágaznak szét, hogy nyúlványaik újabb és újabb tereket, időket nyissanak meg, s emiatt a szöveg időszerkezete is rendkívül összetett. Néhány esetben azonban be-becsúszik, s a regény nyelvét szétzilálja egy feleslegesnek tűnő elaprózódás (mondjuk Anyuka és Gerda „beszélgetése" a szexről - 271.), egy-egy túlírt történet, közhelyesnek, didaktikusnak ható részlet („mivelhogy lassú hanyatlás következett, ami tart ma is" - 76., a Madelaine/Madeleine-ostya előkerülése - 337., vagy az olvasás befejezésére utaló kezdés, illetve ennek többszöri visszatérése, az erőltetett intertextuális párhuzamok: Hajnal Kornél figurája - Esti Kornél, Olbach bácsi esszékötete, A kelet hajnala - A nyugat alkonya).

A motívum-visszatérések átszövik a regényt, kapcsolatot teremtve az egyes részek között. „...egy vicsorgó, fagyott hullának láttam magamat éppen" - olvasható például a 13. oldalon, hogy a mintegy kétszáz oldallal később a történetbe lépő John Torrington adjon magyarázatót/helyezze más kontextusba ezt a felbukkanásakor kissé furcsának tűnő mondatot. Ugyanakkor ez a megoldás a Tamás és Torrington közötti rokonságot is aláhúzza.

A szereplők közt szövődött kapcsolatháló szálainak kézben tartása bravúros, még ha ez a bonyolult háló olykor már túlzásnak tűnik is. A karakterek (talán Erikát leszámítva) hitelesnek látszanak, Tamás figurájának ebbéli hiányáról már volt szó, már amennyire egy kortárs regény esetében ez elvárható, jellemrajzuk következetesen végigvitt, Patai figurája például még a nyilvánvaló sátáni túlzások ellenére is megőrzi integritását. A dialógusok általában pontosan követik a benne részt vevők jellemét, Olbach bácsi és felesége beszélgetése a 344-346. oldalon külön kiemelést érdemel.

Másrészt persze kérdés, hogy a történetet elmesélő Tamás honnan szerezhetett pontos információkat erről a párbeszédről, mely Olbach néni halálos ágya mellett zajlott. De nem ez az egyetlen eset, ami a mindentudás látszatát keltve az elbeszélő hitelességét aláássa - számtalan, a szereplők belső, lelki életéről szóló információ, az elbeszélőtől távol történt eseményekről szóló beszámoló olvasható a regényben. Minden bizonnyal - mint már utaltam rá - Tamás sok dolgot tudott meg utólag a barátaitól, szerelmétől, amiket beleszőtt a regényfolyamba. Ez ellen nem is lehet semmi kifogásunk. Általában nagyon szellemesek az ilyen megoldások, például az abban rejlő lehetőségek kiaknázása, hogy az olvasás előrehaladtával miként derül ki, az elbeszélő kitől is kaphatott leírást az egyes történésekről.

Viszont ez az eljárás nem szolgálhat magyarázatul mindenre, például az említett, halálos ágy mellett zajlott beszélgetés alapos ismeretére sem. Talán - hangsúlyozottan: talán - ismét a látszat említett szerepe adhat az elbeszélőnek felmentést a mindentudásra. Ezek szerint tehát az elbeszélő nem azt mondja, hogy ezt és ezt gondolta az egyik-másik szereplő, hanem hogy ezt és ezt a beszélgetést, érzést stb. sejti a szereplők tőlük megismert kommunikációja, látszattevékenysége mögött. Vagyis ahogy a két bűnös szerelmes, Pryck és Gríga regénybeli, tragikusan végződő történetéből látható, az írás „varázserejéről" van újra szó (mintegy másodlagosan, egy kör megtétele után visszatérve hozzá): a morvaországi kiugrott szerzetest és házasságtörő szerelmét egy másik szerzetes beleírta egy könyvbe, „és ahogy írta, írta bele a könyvébe Prycket és Grígát, úgy éledt fel a sírjában Pryck és Gríga..." (96.)

Nyilas Attila
Nemes bosszú

Kemény István Kedves Ismeretlenéről

Nem tagadom, hogy bár nem vagyok kritikus, részben azért vállalkoztam rá, hogy írok Kemény István regényéről, mert elégedetlen voltam kritikai visszhangjával. Némelykor olyan érzésem támadt, mintha nem is ugyanazt a regényt olvastam volna, mint a recenzens. Ez a jelenség nem újkeletű Keményt illetően. Miközben az egyik legnagyobb hatású kortárs magyar költő mind olvasói, mind líratörténeti értelemben, a metaszövegek sorozatosan elég rossz színben tüntetik föl. Több oka van ennek. Az egyik valószínűleg az, hogy Kemény nem bosszúálló, az irodalom intézményrendszerének hatalmi harcaiból szemmel láthatólag igyekszik kivonni magát, kuratóriumi tagként pénzt nem oszt, következésképpen csekély kockázattal el lehet verni rajta a port. De nem ilyen egyszerű ez. Van, aki alapvetően méltányolja, sőt szereti, amit csinál, ugyanakkor a szíve mélyén irigység is él benne (amit egyébként természetesnek tarthatunk), és a megfelelő alkalomkor ez az irigység működni kezd, más irányba fordítja a gondolatokat, és módot ad arra, hogy a szerző szimbolikus győzelmet arathasson Kemény fölött - holott lehet, hogy a tudat szintjén egyszerűen a szépítés nélküli igazságot akarta megírni. Hasonlóan ahhoz, amikor a regényben a kialvatlan, boldog, részeg és kábítószerként használt gyógyszer hatása alatt álló Hajnal Kornél röhögve tűri, hogy a lakóhelyéül szolgáló helyiségben, várandós kedvese társaságában dohányozzanak, bulizzanak, egy éppen formálódóban lévő rockzenekar próbáljon, s közben ketten kidekorálják Kornél hátát a saját pasztellkészletével. „Ő volt Bacchus. Nem volt már öntudatlan állapotban, csak éppen mozdulni nem bírt. Antropológiai előképzettsége folytán tudta, mi történik vele éppen, vagyis, hogy szimbolikusan legyőzik, feláldozzák, meggyilkolják, letaszítják istenkirályi trónjáról."

Az iménti jelenet a regény negyedik fő idősávjában zajlik, a legrészletesebben leírt események a főszereplő-elbeszélő Krizsán Tamás életkorához viszonyítva 6, 14, 19 és huszonegynéhány éves kora körül zajlanak, s vannak ezeken kívülre való vissza-, illetve előretekintések - mégis elmondható, hogy a két fő részre (s azon belül összesen 19 fejezetre) tagolt mű első részének a 14, a másodiknak a hoszonéves kor a domináns idősávja, amelyek egyszersmind Krizsán Tamás sorsának fordulóihoz, felnőtté válásának két fokozatához kapcsolódnak, s a kitekintések ezek értelmét gazdagítják, életútbeli (és más) összefüggéseit tárják föl. Külön tanulmányt érdemelne a regény pontosabb időviszonyainak, időszerkezetének föltérképezése, én csak egy jelenségre szeretném itt fölhívni a figyelmet: az alapvetően múlt idejű elbeszélés - saját fikciója szerint - nem ugyanonnan szól, nem csak a megnevezett 2008-as évből, hanem több helyen a magához viszonyított közelmúlt eseményeiről ad számot, tegnap, ma határozószóval jelölve pozícióját, amely mintha mozogna, lassan továbbgördülne, a Sorstalanságot idéző technikával.

A szövegépítkezés más vonatkozásban az Ottlik Géza prózáján való iskolázottságot mutatja, annak körkörös írásmódját alkalmazza, ahogyan egy-egy mumentumra néhány bekezdés vagy akár fejezet után visszatér, olykor szó szerinti ismétléssel, s így tanúi lehetünk annak, hogy egy önmagában is értelmes mondat összefüggésekbe helyezése révén hogyan töltődik föl többletértelemmel, -tartalommal. S bár a nyelv nem tűnik föl olyan súlyosnak, veretesnek, mint Ottliké, kárpótol ezért az „édes új stílus", amely prózaformában csakolyan frissnek, élőnek mutatkozik, mint versben. Van továbbá egy hátborzongató Ottlik-utalás, vagy ha tetszik, koincidencia. Az Iskola a határon (egyik) csúcsjelenete, amikor Medve és Merényi „párbajozik" egymással. Miután házi szabályaik szerint Medve nyer, Merényi ráparancsol: „Térdelj le!" Kemény István regényében az első szám első személyű el­beszélő kapja ezt a parancsot („Szolga, térdre!" alakban), de nem veszélyes ellenféltől, hanem egy nála gyengébbnek kinéző, „szemmel láthatóan máris tönkrement" harmin­cas férfitől, aki ezúton próbálja bevonni a király-kisasszonyosdiba, amelyet éppen a kislányával játszik egy erkélyen, majd maga a kislány is utasítja („Zolgatrdre!"). (Nem térdel le, ezt fogja tekinteni élete legnagyobb bűnének, „ami egy megbocsáthatatlan aljasság volt".)

Az „erkély-jelenet" díszletéül a budai Vár szolgál, az ottani Korvin Könyvtár az egyik központi helye a regény cselekményének, amely számos motívumát idézi föl Kemény régi, udvaribolondos tárcáinak. Ilyen például az időjelzés évszámként való értelmezése: „Amúgy is nagyon eltelt az idő. Az Árpád-ház kihalását mutatták a könyvtár elektro­mos órái (13 01)", vagy a Várból látható esti fények mitizálása. (Természetszerűleg) sok versáthallással is találkozhatunk, ezek is hozzájárulnak a próza tágasságélményéhez, (és a verseknek sem ártanak). Gazdag továbbá Bartis Attila-vonatkozásokban, hol A nyugalom motívuma köszön ránk, hol Bartis valamely Lázár-tárcájával beszélget a szöveg, a Kemény-Bartis intertextualitás olyan intenzív, hogy fölvetődhet a két szerzői névhez tartozó alkotások egy műegészként való olvashatóságának kérdése, talán nem egészen jogtalanul.

A Kedves Ismeretlent továbbá a mágikus realizmus irányzatához is erős szálak fűzik. A mindennapokban ismerős élethelyzetek hátterében, belső értelmezésében mitikus elemek, misztikus elképzelések tűnnek föl. A budapesti agglomeráció települései a centrum felé néző krokodilokként fenyegetik a várost, a Várhegy, mint egy őslény, issza a Dunát, a Duna démona kiárad, és egész vízgyűjtő területén megérinti a lelkeket - nem beszélve a keresztény vallás világának gyakori emblematikus megidézéséről (élükön a védőborító szamáralakjaival, bár ezek nem látszanak vemheseknek). A világmagyarázó eszmefuttatások egymással néha korrelációban látszanak állani, máskor meg mintha viszonyuk semleges, esetleg széttartó lenne. Amikor az egyik legkarakteresebb szereplő, Patai (alakjáról Darvasi László miniesszében emékezett meg) hidegrázós történetével halálra rémiszti a hatéves Emmát, lélektanilag annyira pontos az elbeszélés, hogy abban teljesen természetesnek, sőt magától értetődőnek tűnik föl, hogy Patait az ördög szállta meg, aki (mármint az ördög) azután a kéjes aljasságából magához térő Pataiból az erdő sötétjébe menekül. Bizony ez a világ tele van titkokkal, élni még úgy is nagyon izgalmas, ha az ember mást se csinál, csak azokon töpreng. Például hogyan került a nyéki kert alsó végébe egy Warsava roncsa, amelyet aztán egy körtefa alá vontattak, s később a regénybeli Apa hozzákezdett, hogy időgéppé alakítsa át? Csak nem egyenesen Macondo környékéről?

Más irányból közelítve azt mondom, hogy Kemény István regénye felépítésében, poétikájában talán Dosztojevszkijéivel mutatja a legnagyobb rokonságot. Elsősorban nem is a polifóniára, az elbeszélői nézőpont változásaira, a szövegen belül idézett versekre, levelekre, a lélektani hitelességre, a többszörös csavarokra gondolok, hanem a drámai jellegű szerkesztésmódra. Egy-egy fölvezető rész, gondos előkészítés után gyakran nagyjelenetekbe torkollik a megsűrűsödő cselekmény. Ilyen az Ördögökben a botrányba fúló „irodalmi" ünnepély, vagy (A félkegyelműben) Miskin herceg vázatörése. Aztán snitt, és kezdődik az egész elölről. Részletesebben néhány óra vagy néhány nap van kidolgozva. Már Kemény első regénye, Az ellenség művészete is hasonló poétikai jegyeket mutatott (az események egy mozielőadásban eszkalálódnak ott). A Keves Ismeretlenben ilyen a már említett kirándulás Patai (és ördöge) társaságában, egy húsvéthétfő története (és folytatása), vagy Krizsán Tamás Kender Gáborral való megismerkedése és ami rákövetkezik.

Említi is a regény Dosztojevszkijt, az Epilógusban: Emmának, aki végül Krizsán Tamás felesége lett, „Volt egy ötlete, hogy egy emberi részvét-rovatot kéne indítani a magazinban, és egy Dosztojevszkij-cím lehetne a rovatcím, a Megalázottak és megszomorítottak, de a főszerkesztő kinevette." De jóval korábban, még az Első rész 8. fejezetében az Apát Miskinhez hasonlítják: „Nevettek. Pedig Szalai tényleg Krisztusnak nézte Apát, mégpedig nem először. És nem is ő volt az első. A forradalom alatt sokan látták Apát szakállasan, fél Budapest, és mivel az akkori divat szerint fiatal férfi szakállal maga volt a nonszensz, jól meg is jegyezték. Miskin hercegnek nevezték el. Krisztusi jelenség volt." Közös vonás még a korábban említetteken túl A félkegyelművel, hogy - bár nem olyan egyértelműen, mint ott, inkább csak jelzésszerűen - a főszereplő alakját a Kedves Ismeretlen is Jézussal állítja párhuzamba - pontosabban megteremti az alapját, hogy hozzá viszonyítsuk. Olyasmikre gondolok, hogy Elemér húga betlehemest akart rendezni, erről az első fejezetből értesülünk, a 3. fejezetben pedig Krizsán Tamásék nejlon alatt laknak, miután lebontották a tetőt, amit „mindvégig csak az imádság tartott" fölöttük; nővére, Gerda állítása szerint Tamást az édesanyja kicsi Jézusnak szólítgatta csecsemőkorában; gondolkodását áthatja a szeretetre való törekvés; és hangzásban, illetve betűképben a neve - Krizsán Tamás - is rokon Krisztuséval.

Az egyik oldalon tehát tételezhető a Jézussal való azonosítás - a másik oldalon viszont a főszereplő maga azonosítja magát Torringtonnal. (A regény prenatális időszakában még Torrington címmel jelentek meg részletei.) John Shaw Torrington az 1845-ben indított Franklin-expedíció vezető fűtője volt. Az expedíció két hajóját foglyul ejtette a jég, a résztvevők egy része partra szállt, és szárazföldi úton próbált menekülni, de senki sem került elő közülük élve. Torrington az el­sők között, 1845-46 telén hunyt el, sírját 1850-ben fedezték föl. 1984-ben tudományos céllal exhumálták, és megállapították, hogy bár halálának közvetlen kiváltó oka tüdőgyulladás volt, az ólommérgezés is közrejátszott benne, amit a témával foglalkozó kutatók többsége szerint konzervdobozok okoztak. (Krizsán Tamás édesapja pedig konzervgyárban dolgozik mint éjjeliőr.) Torrington holttestéről fényképet publikáltak. (Forrás: Wikipédia.)

A regényben először a közepe táján esik szó Torringtonról: „Ma kora délután egy ha­lottat találtam a folyóirattárban..." A fotóra Patai hívja föl Kender Gábor figyelmét, ő mutatja meg Krizsán Tamásnak a National Geograficben, s Kri­zsán saját sorsának példázatát pillantja meg benne: „ott láttam alatta magamat. Nyitott kopor­sóban fiatal hulla. Egy fiú nagy tervekkel, nagy álmokkal felfedezőútra indult, és belefagyott a sarki jégbe." A jég és talán ólommérgezés által konzervált férfiarc megtekinthető az Interneten. De még mielőtt ezt megtettem volna, egy másik kép úszott be a tudatomba, amikor először olvastam a Kedves Ismeretlent, s ott elmosódva újra és újra megjelent. A félkegyelmű egyik emlékezetes jelenetében, amelyben Miskin Rogozsinék házában jár, különös figyelmet szentelnek egy festmény másolatának. Rogozsin kijelenti, hogy szereti nézegetni. „- Ezt a képet! - kiáltott fel a herceg egy hirtelen támadt gondolat hatására. - Ezt a képet! De hát ennek a képnek a láttára némelyik ember még a hitét is elveszítheti! - El is vész az - erősítette meg váratlanul Rogozsin." Ifjabb Hans Holbein reneszánsz mester hosszúkás, koporsóra emlékeztető alakú festményéről, a Halott Krisztusról bezsélnek, melynek ikonográfiai rokonságát a Torrington-fotóval aligha kell bizonygatnom. Krizsán - Torrington - Krisztus - Krizsán: a kör ezzel számomra bezárult.

Megjelent a Bárka 2009/6. számában

Főoldal