Erős Kinga
Játszani a halált
Végh Attila: Hamuszáj

A nyelvi játékosság iránti fogékonyság, szózsonglőrködés és nyelvi humor éppúgy jellemzi Végh Attila Hamuszáj című verseskötetét, mint a mulandóság léttapasztalatával való szembesülés. Már a kötetcím is találóan tükrözi ezt, hiszen egyszerre értelmezhető egy vicces szóösszevonásnak, s ez az értelmezés teljesen illik a kötet humoros versdarabjaihoz, míg a ha, hamu, muszáj szavak jól sejtetik az olvasóval, hogy e kötetbe számos olyan vers is került, amelyeket az elmúlás szükségszerűsége fölötti megrendülés indukált. "Mindig a leghosszabb útra indulj, / úgy ahogy Kavafisz vágyott Ithakába, / egyenes úton tudd, a Gonosz jár" - olvasható Beavatás című versében, amely tördelési technikája révén is nyomatékosítja a költő szavainak súlyát, hiszen a verssorok egy kanyargós ösvényt formálnak.

Az úton-lét élménye, a választott út költői nyelven való bemutatása, elemzése, a részletek és ellentmondások felnagyítása iránti fogékonyság és valamiféle kalandos, ismeretlen szellemi tájak feltérképezésére vállalkozó merészség mind jellemzője Végh Attila költészetének, de mindenekelőtt az a könnyedség a legvonzóbb benne, amellyel rá mer kérdezni alapvető létkérdésekre. Kötetében a filozofikus, a halállíra klasszikus hagyományaiból építkező versei mellett szép számmal olvashatunk olyan verseket, amelyek hétköznapi létünk egy-egy pillanatát nagyítva fel tartanak sajátosan görbe tükröt, amelybe belepillantva valóban nevetségesnek, kisszerűnek, szánalmasnak tűnik, ami valóban az, ami "hülő képcsövekben pattog, / mocorog IKEA-ágyak rugóiban." (Holt lelkek).

Az Amerikai anziksz, Ideológiai kitérő, Korének, Fohász és a Talált versek darabjai mind olyan versek, amelyek arra példák, hogy a költő énekelhet kora fonákságairól is, akár komolytalankodhat, viccelhet is, hiszen e versek olvasásakor érezzük annak az elcsépelt közhelynek az igazságát, miszerint minden viccnek fele igaz. "Tébé költség, nagy adó/ nem magyarnak lenni jó. / Szegény költő eladó, / akármire kapható." (Korének) Anyelvi lelemény megnyilvánulása és nem is olyan távoli múltunk sajátos értelmezése kétszavasa: "CÍMER FREI" (Szóvers 1956-ra). Az elesettek, hajlék nélküliek élethelyzetének, léthelyzetének pontos és szelíd megfogalmazását olvashatjuk a Hajlék című versben, amelyben mégis kíméletlenül mutatja be az ember természetének ösztönvonásait, így a hajléktalant, aki ha erdőbe költözik "Keres valami puhább bozótot,/ vagy barlangot, ott él. // Az erdő észre sem veszi, / őzek, vaddisznók járnak rajta át. // Néha előbújik, szétnéz a szélben. / Mindenütt csak rőzsét lát." E vers felől nézve nyernek sajátos értelmezést a Világbőrönd című vers utolsó sorai is, amelyben a létsajátos állapotáról írva összegez ekképp: "Így kezdődik minden, / már fél, már mindene megvan, / amihez majd ezt-azt hozzáveszít."

E sajátos veszteségélmény vonul át a köteten, még ha olykor igen különféle hangütésben is, hogy végül a kötetzáró A gyászvirág vérvörös gyökere című versben, nem konklúzióként, csupán két kijelentő mondat csupaszságában beavasson végességünk felismerésének természetrajzába. "Ki szétbomlott, az már bomolhatatlan, / ha megnyugvást akarsz, gondold végig ezt (...) Ki szétbomlott, az mindennap szétbomlik, / ha nem akarsz megnyugvást, gondold végig ezt." A Hamuszáj című kötet számos verse, így a fentebb említettek is jórészt mind kitérők, költői kalandozások, amiktől a Végh Attila által választott ösvény valóban girbe-gurba lesz, olykor pihentetően lejtős, s akár szemére is vethetnénk ezt, hiszen kötetének versdarabjai ilyenformán nem egységesek, nem azonos súlyúak, mégis valamiképpen illik ez a kötetszerkesztő koncepcióba, hiszen épp azáltal válik kézzelfoghatóvá, izgalmassá mindaz amiről ír, hogy hitelesen képes megmutatni a maga választott útját. Nem lihegve kaptat hegytetőre nyílegyenes úton, fenntartva a komoly gondolkodó látszatát.

A Hamuszáj versszövetének éppen az adja színességét, érdességét, hogy mer komoly és komolytalan lenni, és tud nevettetni de megríkatni is. Már kötetének kezdő versében a Prológusban is jelzi olvasójának, hogy végső soron milyen szellemi kalandra kap meghívást. "Egyre sűrűbben gondol rám a halál" - írja, jelezve, hogy egyedül vagyunk elmúlásunkkal, s az ezzel való szembesülés csupán olykor adatik meg, ha megsejtjük: "Szeretni nem több, mint arcról olvasni halált." Végh Attila, előző köteteihez hasonlóan most is több versét valakinek ajánlja. Ez szép gesztus, amely mögött az olvasó barátságot éppúgy feltételezhet, mint szakmai, emberi rokonszenvet - ilyen például a Bratka Lászlónak ajánlott vers is, amely minden bizonnyal halála után íródott -, s valószínűleg a párbeszédre, az együtt gondolkodásra való igény szülte a Kemény Istvánnak ajánlott Érő beszéd című verset is, amely Keménynek az Élőbeszéd című versére reagál. Véghnél azonban nem csöngetett be a halál, mert már ott volt, nem beszélget, nem játszik, mivel "ez az ő szobája és én vagyok a vendég, aki mindig velem volt, nélkülem". Az Érő beszéd - talán nehezen értelmezhető a cím, amely nyilvánvalóan hasonlít Kemény versére - tudatosan felépített, megszerkesztett vers, amelynek olykor ellentétes tartalmú sorai olyan arányérzékkel vannak egymáshoz illesztve, hogy csupán a vers végére születik meg az olvasóban is a felismerés: "Én vagyok ő." Több verssora emlékeztet Epikurosz szemléletére, aki szerint a halálban a lélek atomjai elválnak egymástól, és lehetetlenné válik az észlelés. Ezért a haláltól nem kell félni, mivel "ami feloszlott, az már érzéketlen", ezért a halál az ember számára nem jelent semmit. "Amikor mi vagyunk, a halál nincsen, és amikor a halál megérkezik, akkor mi már nem vagyunk" - írta Menoikeuszhoz. A halálról való érvényes költői beszéd, mint lehetőség, kihívás, áthatja a kötetet, de nem valamiféle költői görcsként jelentkezik, sokkal inkább a gondolkodás felszabadult kalandjaként olyan beszédmódot, versnyelvet hozva létre, amely nem ösztönszerűen képes versbe szőni a léttapasztalatot, hanem a gondolkodás által. E kötet verseire sokkal inkább jellemző, hogy írójuk gondol, mint hogy érez. S ez nem jelenti azt, hogy híján lenne annak az érzékenységnek, amely szükséges ahhoz, hogy szép vers szülessen, nem jelenti azt, hogy nem mozgatna metaforákat, hasonlatokat, s más költői eszközöket. Végh Attila képes alávetni magát a vers természetének, de mindig törekszik arra, hogy versbe zabolázva adja át gondolatait, jó példája ennek a tizenöt számozott versből álló Mint oldott koszorú című versciklusa, amely kétségtelenül a kötet legkiemelkedőbb darabja. Végh Attila halállíráját olvasva megkerülhetetlen arról a felismerésről szólni, hogy milyen intenzitással hatja át és mélyen ivódik bele költői, emberi szemléletébe a görög filozófia halálfelfogása (bár ilyenről egységesen nem beszélhetünk), e szemlélet azonban sajátosan kiegészül a ma emberének egzisztenciális szorongásával.Értelem és érzelem alakít így számos verset, legszebb közülük talán a Nyár végén, amelynek sorai olyan költő műhelyében születtek, aki tudja, hogy minden látszat ellenére még napjainkban is csupán költőien érdemes lakozni a földön. "Mert bárhogyan lesz, csak a veszteségek nőnek, / a szűrt örömben forr, kavarog a halál. / Színüket a növények átadják a földnek, / s egy aláhulló árnyék végül eltalál. //(...) // Igen, majd egy titkos, szent, pogány rítusban / átadom a fának, ami még hátravan. / Csönddé érve csak hallgatom, hogy koppan / a földre hullt dió. Szépen hullatom magam."

Megjelent a Bárka 2009/4. számában

Főlap