Képzőművészet

 

 LJD__Fina__le__akvarell-papi__40x50_.JPG
Finálé

 

Tóth Árpád

 

Lóránt 85

Megnyitóbeszéd helyett…

 

A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum 2023. június 15-én nyitotta meg Lóránt János Demeter Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, érdemes művész, a magyar festészet napja alkalmából a Kulturális és Innovációs Minisztérium által odaítélt Életműdíjjal kitüntetett alkotó munkásságát bemutató kiállítását[1]. Az életművön végigtekintő tárlat műtárgykollekciója magán- és közgyűjtemények anyából állt össze. A megnyitón Tóth Árpád, a budapesti Neon Galéria tulajdonosa beszélgetett a művésszel.[2]

(A szerk.)

 

Először is hadd mondjam el, gratulálok ehhez a nyolcvanöt évhez és a sok remek képhez, ami megszületett a kezed munkája által. Azt kérdezném először, hogy miképpen lettél festő? Volt egy pillanat, amikor számodra világossá vált, hogy milyen pályát választasz?

 

Nem volt ilyen. Én Szarvason jártam gimibe, reálgimnáziumba, tehát rajzoktatás abszolút semmi az égvilágon… Az egyik tanárunk érdeme, aki történelmet tanított, hogy azért itt-ott művészekről is említést tett. Nem tudom, van-e itt olyan, aki még emlékszik arra, hogy rengeteg rizsföld volt a környéken. A rizsföldre vizet kellett szivattyúzni a Körösből, ehhez állítottak össze különféle szerkezeteket. Akkor elhatároztam, mert matekból jó voltam, hogy gépészmérnök leszek. Nagyon szerettem horgászni, mászkálni a Körös árterületén. A lényeg az, hogy nagyon sokat úsztam a környéken, és amikor úszik az ember, a sima vízfelületen látja a horizonton a tájat. Élőben a víz hullámzása olyan volt, mint egy impresszionista festmény. Megpróbáltam lerajzolni, lefesteni. Mondom, akkor én ezt ellopom a természettől, hazaviszem magammal, és akkor otthon is láthatom. Talán ez volt az első indíték.

 

LJD__ko__rterem__akvarell__34x41.JPG
Kórterem

 

És ki volt az első festő, akivel találkoztál?

 

Ez nagy dolog volt... Kérlek szépen, Csernus Tibor világhírű festőművész szintén Békés vármegyei születésű. A rokonsága Békésszentandráson lakott; a feleségével, aki szintén képzőművész volt, két nyáron keresztül Szentandráson voltak. Figyeltem őket a távolból, amikor festettek. A tájból, amely előttünk volt, csodálatos látványt-látomást tudtak létrehozni, ami sokkal több volt, mint amit én láttam eredetileg a természetben. Ez nagyon-nagyon nagy hatással volt rám. Azután tartottuk a kapcsolatot akkor is, amikor Párizsba költöztek, meg is látogattam. Ő komoly inspirációt jelentett számomra.

 

Érdekes a családunk, távoli rokonunk volt Csernus. Én is jártam nála Párizsban, sokat beszélgettünk, mindketten emlékeztek a Békésszentandráson töltött időkre. A kétezres évek elején voltam nála Párizsban, még akkor is azt a magyar nyelvet beszélte, amit a hatvanas években használtak Magyarországon, azokat a kifejezéseket alkalmazta…

 

Csernus nemcsak nyelvében marad meg vidéki embernek, hanem a gondolkodásmódjában is.

A kutatóknak is az egyik célpontja, ha régi, autentikus magyar zenét akarnak mutatni, akkor visszamennek a lelőhelyre. De Tibor amellett, hogy nagyon nyitott volt a világra, megőrizte magában ezt a gondolkodásmódot.

 

És hogy volt az indulás után? Ha jól tudom, Szegeden történt, ahol Vinkler László volt a mestered.

 

Így van. Magamat relatíve realista embernek tartom, és tisztában voltam azzal, hogy ezzel az előkészítéssel, amit én magam próbáltam felépíteni, az nemigen fog menni, hogy engem a Képzőművészeti Főiskolára felvegyenek. Szegedre kerültem a tanárképző főiskolára, rajz–földrajz szakra. Tudod, amikor egy meztelen nő ott úszkál, az csodálatos látvány, de tanulmányként megrajzolni, az azért más dolog volt. És annyira elrajzoltam dolgokat, hogy az szörnyű. De volt egy tanár, aki megmondta, ezt vagy azt még javítani kellene. Nagyon rövidek a lábai, meg hasonlók. Lehet, hogy már akkor kezdődött ez a groteszk korszak... Nagyon fura figurákat rajzoltam, mindenesetre felvettek. El is végeztem a főiskolát. Winkler tanár úr egy hihetetlenül nyitott ember volt, nagyon sokat köszönhetünk neki, mindenki, mert mindenkiben azt próbálta erősíteni, amit látott benne. Nem akarta rátukmálni a saját elképzelését vagy egyáltalán a stílusát bárkire is, hanem mindenkiben azt próbálta erősíteni, amit ő jónak látott.

Arról is lehetne többek között beszélni, hogy 1956 novemberében három nap, három éjjel jöttek a tankok Makó felől. De az talán egy másik beszélgetés témája kellene legyen...

 

Milyen volt a kapcsolatod a vásárhelyi iskolával, amely a kor emblematikus művészeti központjának számított?

 

Egy érdekes megjegyzés jutott eszembe Dömötör Jánostól, aki egy ideig a vásárhelyi múzeum igazgatója volt. Ő írta, hogy valakit megkérdezte tőle, hol járt. Azt mondta, körülnéztem egy kicsit a határban, azaz bementem a kiállításra, ahol a vásárhelyiek szerepeltek.

 

Egy ilyen régi iskola, mint a vásárhelyi, légüres térbe került a hetvenes években. És bár úgy emlékszem, neked is van egy műved, ami a vásárhelyi iskolához köthető, te nem mentél utána Vásárhely irányába, hanem, ha jól tudom, Kaposvár felé vetted az utad. Magánéleti megfontolásokból Kaposvár lett a következő állomás az életedben.

 

Az a helyzet, hogy különbözőek a férfiemberek. Van, aki az első szerelmét mindjárt feleségül veszi. A többiek csinálnak egy-két próbát, és csak utána nősülnek. Én az első példát követtem. Megnősültem, és akkor a párommal, aki odavalósi volt, elköltöztünk Kaposvárra. Kaptam egy rajztanári állást és született két csodás lánykánk.

Egy 5×5-ös szobában laktunk. Egy cserépkályha volt az egyik sarokban, a két gyerekágy a másikban. Egy heverő, amott egy ablak, ami előtt volt a festőállvány, és azt nem tudom, hogy a francba festettem. Nem volt lehetőség műtermet kapni, bár akkor már tagja voltam a Művészeti Alapnak és a Fiatal Művészek Stúdiójának is.

 

És akkor hirdettek műteremlakásokat Salgótarjánban?

 

Megbeszéltük a lányaim édesanyjával, hogy mit csináljunk. Bár Salgótarjánt meg Kaposvárt őrült nagy távolság választja el, ráadásul az isten háta mögött van, meg fönn északon, te jó ég… Két hónappal később virágzik a barackfa, mint Kaposváron. Azon morfondíroztam, hogy mi történik, ha Kaposváron maradok. Ez egy tipikus, nyugis kisváros volt, a Rippl-Rónai-villával, Bernáth Auréllal, Pécs közelségével, Martyn Feri bácsi bácsival, a Janus Pannonius Múzeum Csontváry-gyűjteményével, és persze Kaposvárral. Úgyhogy nem maradtam Kaposváron. Ha mégis ezt választottuk volna, talán ezek a groteszk, ronda képek meg sem nem születtek volna, mert egy ilyen kiegyensúlyozott, szép világban éltem volna. De hát az ember…

 

LJD__kelet_Europai_Piknik_I__o00x130.jpg
Kelet-európai piknik

 

Azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy a művészeti utad megtalálásának egyik legfontosabb állomása Salgótarján volt. Ugye egy teljesen más miliőbe csöppentél?

 

Salgótarján egy ipari város volt már akkor, és példátlan módon támogatták. Egyébként, ha jól tudom, ott a művészetet elég nagyvonalúan segítették. Az akkori városvezetés egyrészt nagyon szép műtermes lakást adhatott. Az ebben az időszakban készült munkáim közül több a Dornyay Béla Múzeum gyűjteményét gazdagítja, és most látható a békéscsabai kiállításon.

 

Az első bemutatkozásaid Budapesten voltak…

…ahol keményen megbírálták a népeket, s mi több, a hivatalos zsürorok sokaktól vissza is vonták az ösztöndíjat. Az ember kapja az összeget, de lehet, hogy közben a kvalitása nem fejlődik semmit. De én megkaptam, illetve végigcsináltam ezt a három évet, és utána már egészen más volt…

Miután lejárt a Derkó, a Derkovits-ösztöndíj, akkor különböző üzemek úgynevezett szocialista szerződést kötöttek a művészekkel. Például volt, aki szakköröket, és volt, aki művészettörténeti előadásokat tartott. Volt, aki elvitt egy bizonyos csoportot kiállításokra vagy különböző helyekre, tehát valahogy próbálta őket beavatni.

 

A vizuális művészet titkaiba…

 

Nekem a salgótarjáni öblös üveggyárral volt szocialista szerződésem. És ez egy nagyon érdekes dolog volt, ugyanis négy-öt emberrel kellett foglalkoznom, akik üvegserlegeket gravíroztak. Tehát, ha maradok Kaposváron, akkor egészen más szemléletet képviseltem volna. Aki látott már üvegfúvókat, hát, az maga a mágia. Ez egy csoda, mikor a fehéren izzó üvegből kiemelnek egy úgynevezett pipával egy kis gömböt, felemelik, fújják, forgatják, és így alakul, növekszik a forma. Amikor elnyeri a végső formáját, az csodálatos látvány. Én egyetlenegy ilyen témájú képet sem festettem, mert izgatott egy másik dolog, mégpedig az a dolog, hogy ezek az én embereim, akikkel foglalkoztam, azok vidéken éltek. Tehát onnan jártak be, hajnali négykor ültek föl a buszra vagy vonatra, elszívtak négy-öt cigit, mire beértek, közben, gondolom, megittak egy felest is. Utána kezdtek dolgozni. Belegondoltam ezeknek az embereknek az életébe. Másrészt van néhány képem, amelynek az a címe, hogy Üzemi porta. Amikor ment ki az ember a gyárból, akkor a portás a szatyrot összegyűrte, hogy csörög-e benne valami lopott üveg. Az emberek közötti viszony volt az, ami engem különösen érdekelt. Ezt próbáltam valami módon megfesteni. Szóval ebben a salgótarjáni időszakban új elem kapcsolódott be a művészetembe. A szociografikus szemléletre, az emberekkel való és az emberi viszonyokkal való foglalkozásra és ezeknek a vizsgálatára gondolok. Utána jöttek a hegyek, de ezek már az életünk következő állomásait jelentették: Mátraalmást és Egert.

 

És utána jött Békésszentandrás, de ha jól tudom, egy rövid ideig Szegeden és Mezőtúron is laktál. Ekkoriban inkább a táj nyűgözött le téged, és utána, a nyolcvanas évek végén jött a nagy színesedés, ami engem mindig Csontváryra emlékeztet.

 

Salgótarján utána Mátraalmásra hívtak, mert úgy gondolták, hogy értékes ember vagyok. Mátraalmáson egy iskolát műteremlakássá alakítottak. Négy évet töltöttem ott. Az egy csoda volt, hogy ennyire sokkal a tengerszint feletti magasságban élhettem. Télidőben, februári napokon tisztán lehetett látni a Magas- és az Alacsony-Tátra csipkézett vonulatait a köd fölött. Hát ez csodálatos látvány volt.

Azt bánom, hogy kaposvári időszakomban, ahol tényleg szép erdők voltak, nem néztem a gombák után. Mátraalmáson legalább huszonöt-harmincféle erdei gombát tanultam meg gyűjteni.

Visszatérve Pécsre, engem lenyűgözött a Janus Pannonius Múzeum, illetve a Csontváry-gyűjtemény. Csontvárynak olyan tanulmányrajzai voltak, hogy még Leonardot is megnyugtatná…

 

Bocsánat, hogy közbeszólok, de van egy olyan tanulmányrajza Csontvárynak, amire a modell odaírta, hogy ez a legjobb rajz, amit valaha is készített róla egy művész.

 

Úgyhogy hihetetlen dolgok ezek.

 

A tájat említetted.

 

Tehát, hogy relatíve kevés figura szerepelt abban az időben a képeimen, az biztos. Hanem, ha látott valaki őszi erdőt lehullott levelekkel, ahol óriási sündisznók egymás mögött sorakoztak, közben hátulról egy-egy vaddisznócsapat vagy pedig szarvasok csoportja haladt el... Hát ez csodálatos látvány.

 

És hogyan élted meg azt, hogy kiszínesedett a palettád?

 

A rendszerváltozás táján kezdődött ez a színeskedés, amikor a fiammal meg az akkori legújabb, Szlovákiából való feleségemmel a hegyek meg a patakok, a pisztrángok és a pénzes pér birodalmába költöztünk. A patakban négyfajta fogható halat találtunk. Az valami csoda volt.

 

Kérlek, mesélj Hollandiáról!

 

Lehet mondani, hogy ott értem el az ironikus ábrázolás legmagasabb pontját. Mikor uniós tagok akartunk lenni, és végül is azok lettünk, volt egy olyan képem, hogy Gyerünk az Unióba! Egy rajtot látunk a képen. Ehhez a témához kapcsolódik a Munkácsy Mihály Múzeum kiállításának arculati képe, a Kelet-európai piknik is. Megdöbbentő, egyben látványos volt a hollandiai és a közép- vagy kelet-európai életvitel közti különbség.

Másrészt kissé gyermeteg dolog, de az az igazság, hogy ha autóval kimentünk itthon egy dűlőúton, sárosak vagy porosak lettünk. De Hollandiában egy hét alatt tiszta volt az autó, mert nem volt por, és mindent tisztára mosott az eső....

A másik érdekesség pedig a tengerpart. Annyi furcsa figurát lehetett látni, hogy az nem igaz. Nagyon sok rajzot csináltam. Hollandiában több kiállításom is volt, amikor ezeket a munkákat bemutathattam. A hollandok elnéző mosollyal mondták, hogy ′rendben van, fiatalember, de azért mi nem egészen így látjuk magunkat′. Szóval nem volt annyi érzékük a humorhoz. Vagy nem akartak tükörbe nézni…

 

Nekem úgy tűnik, hogy a hollandiai időszakban szintén szociografikus megközelítés jellemezte a munkáidat, emberek és az emberi viszonyok, valamint a társadalmi viszonyok állnak a középpontban. A vizsgálati módszered kissé hasonló, mint Salgótarjánban volt, csak sokkal színesebb módon és egy teljesen más közegben fogalmazol. Az ábrázolások sajátja minden esetben a groteszk hangvétel.

 

A megközelítés tovább élt a kétezres évek elején és 2010 után is, de látható, hogy a munkák sötétebb irányba tartanak. De azért ez már nem az a sötét világ, mint ami Salgótarjánban volt. Ez már nem a füstös, ködös hétköznapokat élő bányászok életét megmutató képi világ. Mágikus, metafizikus, a fekete és a fehér kontrasztjára építő munkák születtek ekkoriban.

 

LJD__therma__l__akvarell__32x45.JPG
Thermál

 

Min dolgozol mostanában?

 

Nagyon sok rajzot csinálok, általában Rotring tollal, tehát nagyon sok rajzon megvan egy-egy téma, amit később meg akarok festeni.

Még egy dolgot el szeretnék mondani. Egy-két évvel ezelőtt kaptam egy megbízást egy kiadótól, amelynek munkatársai valamelyest rokonságot véltek felfedezni a rajzaim és Krúdy szellemisége, szereplői között. Kezembe adtak egy kötetet azzal, hogy nézzem át, gondoljam át, hogy esetleg tudok-e vele valamit kezdeni. És én beleszerettem ezekbe a szövegekbe, Karácsony hangja volt a címe. Krúdy a karácsonynak a csodálatosan meleg, szép hangulatát és a brutalitását is megmutatja, tehát ott is az emberek közötti különbség kerül előtérbe. Jó két-három hónapig dolgoztam rajta, és vagy hatvan rajzot csináltam, ebből olyan huszonvalahány bekerült a könyvbe. Ezekből a munkákból akkoriban rendeztünk néhány aukciót. Abban az időben indult a Covid-árvák támogatására létrehozott alapítvány, én pedig felajánlottam a rajzokat. Bárkinek lehetősége volt megvásárolni harmincezer forintos áron egy-egy lapot. A vásárló közvetlenül fizette az összeget az alapítvány számlájára, tehát a pénz biztosan jó helyre került. Utána pedig meg lehetett kapni a művet. Hihetetlen, de hétszázötvenezer forint jött így össze. Kíváncsiak voltunk, hogy kik fogják majd vásárolni a munkákat, és érdekes volt látni, hogy nem a jó anyagi kondíciókkal bírók. Akciónkkal a középosztály és az alsó középosztály érdeklődését sikerült felkeltenünk. Lelkükben gazdagabbak voltak, mint azok a vagyonos emberek, akik nem vásároltak. Ennyi…

 


[1] A kiállítás kurátora Gyarmati Gabriella művészettörténész. (A szerk.)

[2] A beszélgetés szerkesztett változata.

 

Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.


Főoldal
2023. október 04.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png