Gyarmati Gabriella

 

A szobrászat mesterségét „szenvedésnek,

ugyanakkor élvezetnek tekintem…”

Román Viktor kiállítása elé[1]

 

A párizsi magyar emigráció egyik legérdekesebb, legrejtélyesebb alkotója Román Viktor (Homoródszentmárton [Mărtiniş, Románia], 1937. március 12. – Saron-sur-Aube [Franciaország], 1995. április 12.). Erdélyi magyarként lakóhelyéül Franciaországot választotta Románia helyett; ahogyan később fogalmazott, „nem egy normálisan kormányzott államból jövök”. De mi történt a művésszel, amíg eljutott Párizsba?

A leginkább elkoptatottabb fordulat, amely a pályakezdéssel kapcsolatban elhangozhat, hogy a művész mennyire tehetséges volt már gyermekkorában is... De Román Viktor valóban tehetséges volt. Ezért is kerülhetett – székely parasztcsalád gyermekeként – a marosvásárhelyi művészeti gimnáziumba, majd a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára. Ez a szemlélődés, a formálódás, a próbálkozások időszakát jelentette számára. Egyéni hangjára még nem talált rá. Ezekben az években a Rodin tanítvány, Émile-Antoine Bourdelle hatása alatt állt, aki Román Viktor mesterének, Constantin Baraschinak volt egykor tanára. Ezt az irányt jócskán módosította Constantin Brâncuși, aki a párizsi iskola, az École de Paris képviselője volt. Brâncuși kisöpörte Román Viktor műterméből a XIX. századi szobrászi gondolkodás maradványait, felfrissítette szemléletét, felkészítette arra, hogy képes legyen személyes hangján megszólalni. Ez nagyon nagy dolog. Számtalan alkotó van, akinek az egyéni hang megtalálása egy végigdolgozott pálya lezárultáig sem sikerül…

Nem arról van szó, hogy Román Viktor folyton új eszméket, formarendszereket, új igazodási pontokat keres (és talál). Keres, de nem a távoli horizontot pásztázza tekintetével, hanem befelé tekint, önmagába. A tehetség azonban egy nagyformátumú művészi œuvre életre hívásához kevés. Kellő akarattal és következetességgel kell párosulnia. Ahogyan Czeizel Endre megfogalmazza: „a tehetség egy lehetőséget, potenciált, ígéretet jelent…”[2].

Román Viktor egyaránt képes volt kihasználni a tehetségéből fakadó és a kapott lehetőségeket. Már 1955-ben Varsóban mutatkozik be az V. Világifjúsági Találkozón. Első éves a főiskolán. Tizennyolc esztendős. 1964-ben munkáját az Országos Ifjúsági Tárlat díjával jutalmazzák hazájában, egy évvel később pedig Genfben is elismerik. Nyugat-Európa több kiállítóhelyén is bemutatkozik, 1966-ban pedig Bukarestben elkészíti első köztéri szobrát.

Befutott, mondhatnánk… De valami mégsem felelt meg neki. Valami nem volt jó. Először az Egyesült Királyságba utazott, majd 1968-ban Franciaországban telepedett le. A közismert szobrászból, Román Viktorból a Franciaországban teljességgel ismeretlen szobrász, Victor Roman lett. Megérkezése után kettős feladattal nézett szembe, egyrészt létfenntartását kellett biztosítania, másrészt művészetét kibontakoztatni. Ezt a mondatot leírni nagyon könnyű. De ha belegondolunk, nyilvánvaló, hogy megvalósítani nagyon is nehéz volt.

Mielőtt elhagyta Romániát, a szobrászat megszokott, nemes anyagaival dolgozott, elsősorban bronzban gondolkodott. A franciaországi letelepedés nehéz időszakában azonban

alumínium- és horganyzott bádoglemez használatára kényszerült. Később visszatérhetett a bronzhoz, a márványhoz, a terrakottához és a fához, amelyekhez az acél és az üveg társult. A bronzöntés technikáját Hajdú István, Étienne Hajdu mellett tökéletesítette, akivel alkalmazott fémmegmunkálási feladatokat vállaltak, többek között üveglappal kiegészített, bravúros formamegoldású asztalokat és gyertyatartókat készítettek. Kortársaival ellentétben műanyagokkal nem kísérletezett. Grafikai hagyatéka grafit- és pasztellmunkákat, valamint kollázsokat foglal magában.

Román Viktor művészetének jellemzője a monumentális hatás, a tiszta, lendületes körvonallal határolt befoglaló forma alkalmazása, valamint az átlátható struktúra és kompozíció alkalmazása. A műveit jellemző szerkezeti dinamizmussal aránybeli feszültséget kelt, amelyet a szobortest áttörésével ér el.

A Párizsban az 1960-as évek második felében kezdődő városfejlesztési programot, amely a külvárosok újjáalakításának feladatát is magában foglalta, egy magyar szobrász, a békéscsabai születésű Pátkai Ervin irányította. Román Viktorhoz hasonlóan 1937-ben született, ismeretlenül érkezett a francia fővárosba, és ott bontakoztatta ki művészi pályáját. Mindkettőjüket jól ismerik Franciaországban, ám alig ismerik hazájukban. A szakirodalom tanúsága szerint 1970-ben ismerkedtek meg, és ahogyan Kecskeméti Kálmán fogalmazott, a legjobb barátok lettek.[3] Műveik azonban sokkal korábban találkoztak. A monumentalista szobrászat nagymestere, Pátkai Ervin élete első jelentős sikerét 1961-ben aratta a 2. Párizsi Biennálén Kozmosz című művével. Az átjárható szobormű elkészítésében egy spanyol építészhallgató, Francisco da Rabaneda is segítette, aki három évvel később Paco Rabanne néven robbant be a divatvilágba. Ezen az 1961-es Biennálén azonban egy másik magyar szobrász, Román Viktor is szerepelt. A két fiatal művész útjai ekkor még nem keresztezték egymást.

A városfejlesztés alapkoncepciója az urbanisztika és a környezetalakítás területét egyaránt érintette, ezért is neveztek ki a nagyformátumú vállalkozás élére egy szobrászt, nem pedig egy építészt. Ahogyan Jacques Villey írta: „…sokkal intenzívebb közreműködéssel – Pátkai dönti el és koordinálja az egész központi hálózatot tervező több művész tevékenységét.[4]

És a két művész, akkor már két barát pályája ekkor kapcsolódik össze. A Párizs keleti részén elhelyezkedő Marne la Vallée városrész tervezése során Pátkai megbízást ad Román Viktornak, aki a García Lorca téren helyezi el a Kapu című nemesacél plasztikáját. Ugyanennek a projektnek a keretében készíti el Bobigny-ban A győzelem című szobrát, majd egy másik nagyméretű alkotást Noisy-le-Grand-ban is. Ezek olyan köztéri munkák, amelyeket előkészítő vagy azokhoz kapcsolódó kisplasztikáit, az utóbbi években, közép-kelet-európai kiállítótermekben is viszontláthatjuk.

Ha elfogadjuk azt az álláspontot, hogy Román Viktor életműve „a nyugaton kallódó magyar képzőművészeti hagyatékok”[5] sorába tartozik, tudjuk, hogy mi a dolgunk. A Gróf I. Festetics György Művelődési Központ Muzeális Gyűjteménye e kiállítással máris tett egy lépést. Mentőövet dobott egy, az aktuális divathullámok által feledésre ítélt művészi életműnek.