Kacsó István, felvett művészneve: kacsó fugeçu (Marosvásárhely, 1952) 1977-ben végzett Kolozsváron, a „Ion Andreescu” Képzőművészeti Főiskola, grafika szakán, mestere Feszt László. 1984 óta él Magyarországon. Nyitott a misztikumra, a mágiára, a pszichoanalízisre, a keleti kultúrára. A természet hatására, mindezen keresztül keresi az "Egész"-séges, alkotó énjét. Kedvelt, szimbolikus tartalmú motívumai a szem, a Nap, a MAG, a molekuláris szerkezetek, a fa, a sátor (jurta), a kötél, bürök, bambusz, raffia (mint vonal) a kenyér (száraz), a levegővel telített (papír) zacskó, léggömb, a természet kreatúrái (mákgubó, gránátalma).1991-től alapító tagja a MAMŰ-nek. (Beke Zsófia)
kacsó fugeçu – SEJT-ELEM című kiállítása
2015.05.20. – 2015.06.05.
Magyar Műhely Galéria [MMG]
1072 Budapest, Akácfa u. 20.
Deák Csillag
A vízre kiáltott hang
Kacsó Fugeçu Magyar Műhelybeli kiállításán elfog az érzés, milyen lenne, ha képesek lennék a vízen járásra. De nem vagyunk istenek, ha vannak is magasztos vágyaink, és víz sincs, és főleg nem lesz elég, bár a művész H20=OHH című képén sok víz van. A vegyi képlet ohh felkiáltássá alakul, és ez nem véletlen. Látni a képből kiemelkedő elzárt vízcsapot, ami már nem is csöpög. Vízhiány van. Folyik a csapból is ez a szöveg, csak nem teszünk ez ellen semmit. Fugeçu vízre kiáltott hangja buborékokká válik, mintha egy gyerek fújná a szappanbuborékot, játszik. De ezek nem üres buborékok, betűkké alakul a kiáltás.
H2O=OHH
A képen látható óriási gömb felfogható földgömbnek, sőt, vízözönnek is, ami a klímaváltozás visszavonhatatlan következményeire utalhat. Ez utóbbi merész állításnak hat, de a kiállítást megnyitó Szűcs György szavaira emlékezve, a művész alkotásai dupla fenekű bőröndökre hasonlítanak. A látványon túl van másik értelmezési tartománya, kontextusa is a képeknek:… minden szkeptikus és ironikus hozzáállás ellenére az idea felmutatása, az igazodási pont felé törekvés, tehát a rendelt út bejárása lényegesebb, mint a végeredmény, a gyors megérkezés. Erre a gondolatra rímel Kacsó önidézete is: "Fedezze fel az érzékelést, nem fog hinni a szemének!" Az út, a szem, a látás és érzékelés és az idő bonyolult szövetségét, viszonyát látom a kiállításon. Kacagj, kocogj, lazíts, érints, segíts! – tette közzé a facebookon felhívását a művész.
Sorra veszem a képeket, a videókat, kocogok, talán lazítok is, megérinteni nem tudom a virtuális képeket, az általuk feltárult tereket. A képek szélein megjelenő apró rajzos kommentek, emberi formák a kép középpontja felé terelik tekintetünket. A mellékes mozzanat csak látszatra tűnik jelentéktelennek, másodlagosnak. Fugeçu képei összetettek, mint egy pók szemei, hálót sző álmaiból, a részletekből áll össze egy nagyobb kép bennünk. A mozgóképek képre vetítésével sokszorozza a látványt, belépünk a kép terébe, egyúttal egy másik világba kerülünk, ahol mértani formák, alakzatok rendjét látjuk.
Virtuális galéria
Másik videója esetében már a csupasz fal lesz a vászon, nincs kép elfedés, a virtuális kép valóságosan jelenik meg, háromdimenziós fotókkal virtuális galériájába kalauzol a művész.
Apró jelet rak egy posztamensre, egy kötélcsomót, a cím beszédes: Polisz. Létrehoz egy kettős tudatot, a kérdések megoldását, a csomó kettévágását. A Polisz lényege, hogy közösen kell megoldani a gondokat, ehhez együttgondolkodás szükséges, a megoldás nem lehet a kardél. Higgyük el, hogy nem is kell kard. Itt a kötélcsomó inkább gombolyag, ami az összetartozás jele is, fel- és legöngyölíthető és beszédes egységet alkot a posztamens oldalán szereplő tánc performansz képével. A homokmotívum és a kötélcsomó szálassága, akár a homokszemek, a kicsiből való építkezés, az összeadódó erő megjelenítése is lehet.
Polisz
Bartók Cantata Profana zeneműve a pogány karácsonyi mondakörből merít, több részből állt volna a sorozat, amiből csak az első rész valósult meg, kristályosan tiszta kompozícióként. Nem véletlen, hogy Fugeçu hasonló című diptichonja a bartóki mű alapeszményéhez nyúl vissza, a közép-keleteurópai országok egymásrautaltságához, a természeti világ tisztaságát áhító, társadalomból kilépő, menekülő fiúkból lett csodaszarvasok meséjéhez. Hiába keressük a szarvassá vált fiúkat, már az erdőt sem látjuk. Mintha Pompeji hamufelhője borítana be mindent, eltűnnek a mítoszok, nincs visszatérés, sem szarvasként, sem újból emberi formában? Néhány nap múlva visszamentem a kiállításra és meglepve láttam, hogy az első kép már átalakulóban van, egy mozgásban levő mű. A hamuból újjászületik.
Gamma
A Gamma című kép alján égő gyertyák a templomi áhítatot és csendet idézik fel. A vörös vonalon futó rajzok az áttelepülés kálváriájának mozaik kockái, a meghívón is szereplő nap szörf a kettősség érzését villantja fel: a pozitív a nap felé, a negatív figura, ami árnyékként is felfogható, a nihil felé tart. Majd egyszer csak megszakad a rajzok sorozata, kifut a képből az összegöngyölített pergamenszerű kézirat, nem tudjuk a történet végét, a művész nem rágja a szánkba a jövőt. Vagy nem festi a falra az ördögöt? A Háromság című képen is feltűnnek az áttelepüléssel kapcsolatos élmények, átfordulnak ellentétükbe a nyitott és zárt formák, a kép közepén a felemelkedés, levitáció, nem csak elszakadás a földtől, hanem remény a pozitív változásra. Megjelenik az ősanya, idézve az anyaföldet, amire vágyik a művész az anyaországban. Ellenpontként ott a trendi női figura, háttal áll a nézőknek, amit a falra rajzol, az nem biztató.
Kacsónál a tájkép különös jelentőséget kap, a kékség egyszerre jelenti a nyugalmat és önfeledtséget, spiritualitást, de megjelennek a fenyvesek, ugyanakkor látható a keresztre feszítés parafrázisa. Itt a keresztre feszített lábát összekötötték, a kereszt sem látszik a képen, talán nincs is kereszt, csak egy kopjafa, és mintha összekötött lábaival kapaszkodna a test, hogy felfelé jusson, feje valahol az égben, már nem látható. Ecce homo, a csontsovány alak belesimul a tó kék vizébe, a kép alatt egy másik kép, amelyen felirat látható, ami a kiállítás címe is: Sejt-elem. Nem csak a szem, a tenyér is a lélek tükre, és benne ott a levél, a hír. A Fedezze fel az érzékelést, nem fog hinni a szemének képen a Hargitán járunk a művésszel, a fák a könyvet is jelképezik, a törzs motívum ismétlődik. A fatörzsben, még a kivágottban is, ott az energia, az ég felé tör, évgyűrűjében a történelem, benne az idő lenyomata.
Ecce homo
Az Ecce mohó képen hittel és hit nélkül olvassuk, a rajzon a kéz akár szárny is lehetne, de be vagyunk skatulyázva. Távolodunk a valóságos világtól, mohóságunk mindinkább feledteti az offline élet jelentőségét.
Fugecu úton van, nem tudhatjuk, hogy dupla fenekű kofferéből legközelebb mit húz elő.
Kölüs Lajos
Egy virtuális antihős
Fugeçu a művészi eszköztár teljes arzenálját beveti, hogy egy közösség véleményét befolyásolja, egyúttal a megértés felé tesz lépéseket, nem feltétlenül az elfogadás, hanem inkább a bizalom és a kölcsönös tisztelet figyelembevételével. Napkeletre nyit, fotóival a kultúrák közötti párbeszédet keresi és mutatja fel.
Háromság
Nála a Háromság nemcsak összetett és kultikus fogalom, hanem olyan jel is, amely a mítoszok világába vezet, egy olyan világba, ahol a mértani elemek léteznek, számítanak, formálódnak. Nem a senki földjén vagyunk, hanem egyfajta emberi, közösségi létben nyilvánulnak meg a gesztusok, a figurák összetartoznak és összetartanak. Egymással vannak elfoglalva, nem az individuum önzése uralkodik, hanem az egyén beleolvad, beleépül a környezetébe, közösségébe. És mint egy közösségi tag válik ki, lesz egyedivé, kapja meg auráját, létének karakterét. Látni a kötődést, a kötődésre való hajlamot, azt az elszakíthatatlan szálat, ami az egyént a közösségbe kapcsolja. Fugeçu alkotásaiban mintha egy méhkas belsejét látnánk, a sejteket, összeillenek, ha más-más is a funkciójuk, más terep és életmozzanat tartozik hozzájuk. A Háromság című képen a háttal álló női alak fogát vicsorgató férfifejet, halálfejet rajzol, fest. Ez a távolságtartás a két nem között véletlennek tűnhet, de Kacsó nem lenne Holdfény, ha ezzel is nem jelezné, hogy az emancipáció korántsem olyan egyértelmű, klisék élnek tovább, hiába a modern lét és élet, szabadság. Van, aki öltözik, van, aki vetkőzik, beszéd közben - idézhetem Kacsó Fugeçu-tól. Ez a női alak beszél, csak hang nélkül. Nem véletlen, hogy Sejt-elem a kiállítás címe.
Kacsó fugeçu: egy összetett japán természetfogalom. A természet eleganciáját hivatott jeleníteni: tavaszi szél, madárhang, barackvirág és Holdfény. Váratlanul nem is a szél, a madárhang, a barackvirág vagy Holdfény kap igazi hangsúlyt, hanem a víz, a vízhiány, a víz pusztító ereje (cunami). H20=OHH, adja címül képének. Továbbra is a víz az úr?
Gamma vetítéssel
A Gamma egy folytatható, végtelenített sorozat, a nyugalom, a halál világába visz, a kép alján meggyújtott mécsesek fénye különös érzést kelt. Templomban vagyunk, és nem hiszem, hogy egy keresztény templomban, de talán ez nem is érdekes. Az ellenkező irányba futó alakok egységet alkotnak, egymásnak ellentmondva futnak, mintegy egymás alteregóit alkotják meg, azaz egy alakról van szó, csak a környezet hatására változik meg. Fugeçu a dolgokon való felülemelkedéssel a buddhista templomok világába visz bennünket. A halott, fekvő alak a kerítés része, bár úgy is mondhatnám, határeset, se itt, se ott még. Sem a szülőföldjén, sem az anyaországban. Utazik egy ismeretlen világba? Egy űrhajó metaforikus megfogalmazását találjuk a képen? Fugeçu úton van, keresi helyét, nem érkezett meg?
Kacsó kilendül, egyenesen a szürkék hegedűse lesz, a vászon szürke, enyhén fehérfoltos. Meglep a cím: Bartók Béla – Cantata profana. Kacsó tisztán intonál, tisztán idéz, tisztán utal valakire. Malevicsre, a fekete négyzetére, ami már nem fekete és talán nem is négyzet. Kacsó téglalapot formáz. A jellegzetes rovásírással jeleníti meg az Ecco Homo-t. A kép alsó részén lévő képen egy nyitott tenyeret látunk, egy lenyomatot, pecsétet. Az ember belevész az anyagba, a világba, jelképpé válik, vagyis önmagától el is idegenedik, kívülről tekint önmagára. Egyfajta kultusz szemlélője vagyunk. Ez a motívum még egy másik képen is felfedezhető.
Panaszkönyv
A Panaszkönyv a húszas-harmincas évek avantgarde festészetét idézi fel bennem. A munkás hevületet, valamin szükséges változtatni. A Panaszkönyv a demokráciát nem helyettesíti. Semmi sem fog változni, hittel és hit nélkül, hiába a szavazás. A gordiuszi csomót posztamensre rakta, címe: Polisz. Át kell vágni, ahogy Nagy Sándor tette. Ma is ezt tenné?
A művész valamikor a kényszerek, a lehetőségek és a döntések sűrűjében az egyéni létezés köztes állapotában helyezkedett el, mivel az időben és a térben bekövetkező elmozdulása, konkrétan az erdélyi szülőföld és az anyaország közötti radikális helyfoglalása a későbbiekben is meghatározta életét. – állítja Szűcs György, a kiállítás megnyitóján.
Kacsó Fugeçu mostani kiállításán felvonultatott művek koherensen beszélnek a művész törekvéseiről, belső világának alakulásáról, a hangsúlyok változatlanságáról, a következetességről, amellyel a felvetett kérdésekhez viszonyul, ahogyan életművét építi és a nézők elé tárja, íme, a művész, íme, Kacsó Fugeçu, magát keresi-látja Holdfényben, miközben Debussy zenéje (Holdfény) szól. Nincs statikus és nincs klasszikus forma. Sem Kacsó, sem Debussy nem a Holdról beszél. Valami másról. Ha éreznénk is nosztalgiát a képek láttán, csak egy pillanatra. A világ érzéki felfogását látjuk, az érzéki gondolatokat, és azok tárgyiasult formáit. A képeket. Néha Holdfényben, néha virtuálisan. Debussy óta sokat változott a világ. És ebben az új világban mi igaz és mi hamis, nem tudom, de ha nézem Kacsó képeit, fogalmam lesz róla az igaz és a hamis változatlanul különböznek egymástól. És a művész a nézőre bízza a döntést, mit tart igaznak és mit tart hamisnak. Mit tart különbségnek.
Kacsó többes életre képes, nem mondanám, hogy bárhol otthon érezné magát, bárhol lehetne az otthona. Otthontalansága nem erény, nem csinál divatot belőle. Helyén van, ahol alkot, ahol képes alkotni, ott van otthon. Míg Eötvös Gábor bohóc azt mondhatta, hogy van másik, Kacsó világosan fejti ki a képein, hogy hiába tudás és álom, hiába művészet és giccs, nincs másik élet, élet van csak, és nem tehetünk mást ezzel az élettel, mint hogy éljük, annak tudatával, honnan jöttünk, hová is megyünk. Az alkotások összetettsége, a szubtilis rajzok, a múlt és jelen összemosódása, elválaszthatatlansága, a virtuális lét (second life) előtérbe kerülése jelzik, hogy egy új világban élünk, ahol másként kell érzékelnünk és értelmeznünk a mindennapjainkat, a kultúrák közötti kapcsolatokat, sőt az alkotó munkát is.
