Fajó János: Négyzet és "L" forma (2000; tus, papír; 152×152 cm)

Banner Zoltán

A rend romantikusa

Fajó János művészetéről[1]

„Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak

az Eiffel-torony mását. Bazalt talpú hidakat.

A terekre új jeleket acélból s a döglött sínekre üvöltő,

tüzes lokomotívokat lökünk, hogy ragyogjanak és

fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.

Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk..."

(Kassák Lajos: Mesteremberek)

Kassák utolsó tanítványa, segédje, igazolója ezzel a mottóval lépett először a nyilvánosság elé 1968-ban, a budapesti Fényes Adolf Teremben. Mesterének látomását az élet azóta tökéletesen megvalósította: ma ilyen a világ, a közlekedés, az informatika társadalma, a művészet, a dizájn és a civilizáció. Igaz, nem a művészi kezdeményezés, hanem a tudomány, a technika és a pénz törvénye nyomán.

Fajó János éppen ezért visszaforgatta a témát a művészeti szférába, és ötven éve azon fáradozik, hogy annak a zseniális gondolatnak az érvényét, amelyet Cézanne és Braque nyomán a nagy orosz, holland és magyar konstruktivisták (s micsoda nevek!, Malevics, Tatlin, Liszickij, Mondrian, Kassák, Moholy-Nagy, Mattis Teutsch, stb.) a huszadik század elején felvetettek, visszahelyezze jogaiba. Azaz az emberi önzés, kapzsiság, erőszak, haszonvágy által elsikkasztott erkölcsi tendencia (talán a művészet utolsó világmegváltó terve, lehetősége) újra értelmet nyerjen a két világháborút követő szellemi zűrzavarban.

Amikor tehát belépünk a Múzsák Termébe, az a benyomásunk támad, mintha valahonnan, nagyon messziről, újra megérkeznénk a XX. századba, - vagy egy régi békési parasztházba, amelyben minden berendezési tárgy, a tárgyak összessége és elrendezése a természetben átélt otthonosság és ésszerűség szellemét sugallja.

Mert hiszen az előző századokban elért civilizációs és kulturális eredmények függvényében, az értelmetlen szenvedéseknek kiszolgáltatott emberi sors rehabilitációjaként éppen ez lett volna a XX. század feladata: berendezni egy ilyen tiszta, egyszerű, racionális, mégis romantikusan színes életformát, egy Európát, amelyben olyan fényerővel ragyogjon a társadalmi igazság, mint a művészi igazság Fajó János művészetében.

Vagyis nosztalgiánk van, mivelhogy nem ilyen lett a század, amelyben életünk döntő szakaszát leéltük; jól esik visszapillantani e műegyüttes tükrében a megnemtörténtre, s legalább így, utólag és képzeletben berendezkedni benne, mint az utókorra örökítendő makettben.

Fajó egy ritka emberfajta: az ALKOTÓEMBER típusának egyik legkiválóbb hazai képviselője. Ez összetettebb s egyben demokratikusabb fogalom, mint, hogy MŰVÉSZ valaki.

Egy asztalosmester, egy mérnök, falusi gazda, orvos vagy tanár is lehet alkotóember, bárki, aki a világot saját teremtményeként éli át; tehát a Teremtő nyomába lép; mert tudja, hogy a TEREMTÉS addig tart, ameddig egyetlen ember él a Földön; bárki, aki HIVATÁSNAK tekinti a munkát.

A művészek között is sok az asztalosmester, mérnök, gazda, orvos, tanár, stb. - de csak azt nevezhetjük alkotóembernek, aki nem csupán képet, szobrot, műtárgyat készít (elvégre ez a mestersége, hát csináljon is minél jobbakat!), hanem azt, aki megérti, hogy megkülönböztetett kegyelem birtokában van: ő ugyanis egyenesen a teremtett világ törvényeibe láthat - ha egyszer eljut önmagához; és aki ekkor, de csakis ebben az esetben ezeknek a törvényeknek a szellemében alkothat. Fajó János ilyen típusú alkotóember.

Nem vagyok jártas a rendszerkutatásban, a rendszerelmélet mai fogalmait nem ismerem. Ezúttal is pusztán a józan paraszti ész műkritikájával szeretném megközelíteni és mások számára is járhatóvá tenni e 2011-es válogatáson át az életművet. Ezt teszi ő is írásaiban, hiszen egyike a legfelkészültebb, legintelligensebb teoretikus elméknek a kortárs művészeti szcénában. Művészetfilozófiájának 2009-ben megjelent összefoglalása páratlanul értékes kordokumentum (Fajó János: Rögeszméim - eszméim rögei. Hagyományról, kompetenciáról. Vince Kiadó, Budapest, 2009.), amelynek egyes tételeivel lehet (esetleg kell is) vitatkozni, de érvelésének egyértelműsége, a gondolati áttetszőség és tartalmasság hatása alól nem vonhatod ki magad.

Fajó annyira és oly régóta megingathatatlan saját alkotói (és művészeti-közéleti) meggyőződésében, hogy annak a jelentőségét, amit 75. születési évfordulója előestéjén bemutatott művészeti szülővárosában (Orosházán látta meg a napvilágot), már rég nem egy STÍLUS, hanem egy MAGATARTÁS ismérveivel mérhetjük fel s helyezhetjük a kortárs magyar művészet színképébe.

• 1. Mindenekelőtt azt a paradoxális jelenséget kell feloldanunk és megértenünk, hogy ez a puritán, egzakt módon gondolkozó és alkotó, aszkétikusan önmegtartóztató művész - napjaink egyik legnagyobb ÁLMODÓJA/ÁLMODOZÓJA.

Calderon a XVI. század közepén azt írja (színháztörténetileg) korszakalkotó színpadi műve élére: La Vida es Suena - Az élet álom. De hát akkor mi a művészet? Az álom álma? Hiszen minden igazi művészi mű álommal kezdődik és álommal végződik. (Pontosabban mi álmodjuk tovább.) Csakhogy ez az álom éppenséggel az életen, tehát a calderoni álmon túli VALÓSÁG, azaz a LÁTHATATLAN birodalma és ostroma. Az út viszont valóban a spanyol szerző által - már csak az élet rövidsége miatt is - álomnak minősített LÁTHATÓN keresztül vezet.

Az Ő útja is ez volt, méghozzá éppen innen, Békéscsabáról indult, talán éppen ebből a teremből, de mindenképpen a mai Munkácsy Mihály Múzeum fedele alatt működő „képzőművészeti körből", azaz Mokos József legendás szabadiskolájából, aki maga is tudatában volt ennek az igazságnak. Vagyis, hogy ezt az utat megjárni csak úgy lehet, ha egyrészt tökéletesen elsajátítod a LÁTHATÓ megragadásához szükséges kifejezési eszközöket, másrészt viszont az Ő sajátosan célszerű, konstruktivisztikus „kockológiájával" rögtön tanítványai kezébe is adta a LÁTHATATLAN kulcsát. Aztán ezt a kulcsot KASSÁK LAJOS illesztette a zárba, a Fajó terembe vezető ajtó kulcslyukába, ahonnan ebből a teremből soha többé nem mozdult ki, csupán mindig másképpen rendezte be, most például úgy, ahogyan látjuk, s ahogyan az ő napfényes terméből pillanthatunk be „rögeszméinek" laboratóriumába.

• 2. Beszéljünk tehát az Ő saját ÁLMÁRÓL.

Ez a kiállítás is, akárcsak valamennyi kiállítása tulajdonképpen engedmény, kompromisszum, tehát ajándék egy olyan művész részéről, aki a világot nem részleteiben, hanem organikus, egységes EGÉSZKÉNT szemléli és évtizedek óta arra törekszik, hogy környezetére, az egész tárgyi világra rávetíthesse ennek az egységes, organikus egésznek a rejtett arculatát: a REND törvényét és szellemét.

Egy 1980-ban készült, de csupán a fent említett könyvében megjelent interjúban arra a kérdésre, mi a művészet - ezt válaszolta: „Nem tudom, de azt hiszem, valami olyasmi, ami az életért és benne egy önmegvalósult, kiegyensúlyozott emberért és annak szabadabb életéért van. Örökké mozgó, változó, mégis testre szabott, értelmes, tudatosult életért, ahol elvi tisztaság, élet-egyszerűség, értelmi, érzelmi rend és értékrend van."[2]

Fajó lemondana a kiállításokról, ha egyszer felkérnék, hogy tervezze meg egy város, a társadalom, az ország életterének a formáit, színeit, stílusát, amelyben ez az ő REND-ILLÚZIÓJA megvalósulhatna. Illúziót írtunk, hiszen ő is tudja már, hogy ez csupán álom, akárcsak Victor Vasarely/Vásárhelyi Győző színes városa, amit nem hogy Magyarországon, de második hazájában, Franciaországban sem tervezhetett meg, hanem Brazíliában kínálkozott egy kísérleti lehetőség, aztán soha többé és sehol a világon...; talán Dubajban, vagy a holnap Kínájában?

Persze önmagában a Rend - hiszen mindjárt jön belőle a Rendszer! - nem feltétlenül megnyugtató fogalom, sőt (megértük!) igen félelmetesen elburjánozhat; Fajó álmának azonban semmi köze sincs semmiféle katonai, politikai, hatalmi, tehát az erőszakos rend önkényéhez, az ő rend-eszménye: az ÉRZÉKENY rend, mondanivalója: a REND romantikája. Romantikus és érzékeny rend - háromszögekből, négyzetekből, körökből, ellipszisekből?! Merev, hegyes, szögletes vagy hajlított vonalú síkmértani elemekből, amelyekkel már az iskolában halálra bosszantottak?!

• 3. Művészetének ez a látszólag szűkkörű, fantáziátlan ABC-je, a REND nyelve önmagában hordozza értelmét, módszertanát, tartalmait. A síkmértan három alapeleméből és a három alapszínből (piros, kék, sárga) pontosan oly hajlékony, árnyalatos valóságfeltáró kreált nyelvet kreált, mint a hagyományos művészek a táj, a természet, az emberi és állati alakosság kifejezési lehetőségeiből. Hiszen Fajó eszménye ugyanaz a törvényerejű rend, ami a teremtett világban uralkodik - de mint fennebb említettük: LÁTHATATLAN. (Vagyis, másképpen: nem annak a csodálatos körkörös folyamatnak vagyunk tanúi, amely az ősművészet geometrikus jelrendszerével kezdődött, majd, mondjuk legalább 5000 éves korszakot követően, amely a látványvalóság minél szemfényvesztőbb leképezésére irányult, újra visszatértünk a konstruktivizmusban az alapokhoz?)

A művész nem a naturát, nem a földi dolgok isteni pompáját szimplifikálja kiszerkeszthető elemekre, hanem eleve az elemi formák és színek nyelvét beszéli, gazdagítja, telíti új tartalommal, immár olyan folyékonyan, ahogy az igehirdető adja elő 30-40 évi gyakorlat után a maga bölcseleti tételeit.

Valamelyik írásában azt olvassuk: „A festészet a csend művészete." Persze a szobrászat is, ha úgy művelik mint ő, hiszen szemlélésükkor, légterükben semmi mást nem érzékelünk „csak" ilyesmit: NYUGALOM, HARMÓNIA, BIZTONSÁG, MÉLTÓSÁG, SZERELEM, stb. Igen: szerelem, azt érzékeljük, amivel ezek a művek készülnek, hiszen éppenséggel az a szerelmetes játék, gyötrelem, gondosság, amivel társat keres a meghúzott vonalnak, a vonalba zárt formának és színnek - ez ennek a művészi nyelvnek legfőbb mondanivalója.

• 4. És ez lenne negyedik pillére az én konstrukciómnak - amit az ő konstruktivitása sugall: „ha már kitaláltam/megtaláltam/megfejtettem egy ilyen ABC-t, társakat/tanítványokat keresek, akikkel elbeszélgethetek, s akiknek elmondhatom: hogyan induljanak el önmaguk keresésében." Ennek jegyében alapította meg az idők folyamán több vidéki színhelyen működő szabadiskoláját, majd pedagógiai tevékenységéből született meg 1999-ben az a remek elméleti (s egyben gyakorlati) kompendium, a Síkfestészet, amelyet akképpen használnak, már külföldi főiskolákon is, mint Barcsay Jenő Művészeti anatómiáját az ellenkező: a figuratív oldalon.[3] Gyermekek, fiatalok, felnőttek százait figyelmeztette Kassák intésére: „Az igazság emberének nem a világot kell megváltania, hanem önmagát..."; s úgy engedte útnak őket: „ne kövessetek senkit - keressétek önmagatokat mindhalálig...".
  
  
• 5. Minthogy a világot organikus, egységes egészként szemléli, egyfajta PLASZTIKAI TOTALITÁS szolgálatába szegődik. A 2011-es visszapillantásban a különböző anyagú - krómacél, réz, bronz, márvány, alumínium, fa, plexi - szoborművekben arról a „térszomjúságról" ad számot, amely egyrészt felszítja, másrészt új dimenzióba helyezte a Síkfestészetben kidolgozott elvek és arányok dinamizmusát.
  

Öreg mestere és harcostársa, a hajdani Bauhaus-tanár, svájci formatervező és építész fogalmazta meg 1988-as kiállításmegnyitó szövegében: „Nagyon jelentős ezekben a kompozíciókban, hogy teret képeznek, amelyet az ember egyáltalán nem tud pontosan értelmezni, és amely valójában a nagy felületekből és a satírozott fotókból jön létre. (...) A síkbeli formák térbelivé egészülnek ki. Azt hiszem, Fajó itt valami olyat csinált, ami eddig nem létezett, valami egészen eredeti, új formát hozott létre a konkrét művészet keretein belül..."[4] Vagyis a reneszánsz vonal- és színperspektíva után felfedezi a „virtuális perspektívát"? A plasztikai munkák azt a benyomást keltik, mintha nem ő helyezné el a formát/nem a formák helyeződnének el a térben, hanem a tagolatlan, tapinthatatlan, formátlan tér nyílna meg/nyilvánulna meg e szobrok által: „itt vagyok, én vagyok a TÉR!"

• 6. Végezetül a tényeknek és hatásoknak még egy sajátos együttállásáról: MÉLYSÉG (intellektuális és fizikai értelemben egyaránt), MONUMENTALITÁS (építészeti kiszámítottság és ugyanakkor nagyvonalúság), valamint KÉZMŰVESSÉG (a mű-alkotás valamennyi mozzanatát saját kezűleg végzi) egységéről szeretnénk említést tenni. S ez utóbbi, a mesterségbeliség pedantériája és artisztikuma a nemzetközileg számon tartott Fajó János művészi személyiségét visszacsatolja szülőföldjéhez, a békési térséghez, ahol világra jöttétől a munka becsületének és tisztességének a légkörét tapasztalhatta s ezt a morális örökséget szinte a génjeiben hordozza.

A legjelentősebb életművek olyan személyes szellemi univerzumok, amelyekben eldobhatjuk magunktól az „űrutazáshoz" szükséges biztonsági felszerelést, mert fenntart annak a vonzásnak a magnetizmusa, mely a Föld és Végtelen közötti pálya feszültségéből sugárzik. Ennek a szimulációs utazásnak az élményében részesültünk Fajó János Válogatás egy életműből című nyári tárlatán Békéscsabán.

[1] A Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága Munkácsy Mihály Múzeumában rendezett Fajó János-kiállítás megnyitószövegének kiegészített és szerkesztett változata. A tárlat 2011. június 9 és július 31. között várta a látogatókat. (A szerk.)

[2] Rögeszméim, 144.

[3] Fajó János: Síkfestészet. (A mód - A módszer). Osiris - Magyar Iparművészeti Egyetem, 1999.

[4] Fajó János. Monográfia. Vince Kiadó, Budapest, 1999. 9.

Megjelent a 2011/6-os Bárkában.

Főoldal