Sájsze Bittner!
(Egressy Zoltán estje a Békés Megyei Jókai Színházban, 2008. december 4-én)

Az irodalmi (színházi) siker magától értetődő. Legalábbis lehet úgy viselni, mintha az lenne: szerényen de magabiztosan. Egressy Zoltán békéscsabai estjének ez volt a leglátványosabb üzenete.

A Jókai újonnan kialakított Stúdiószínházában az est (korábban 1. számú próbaterem néven ismertük), és kisebb létszámú publikum tette tiszteletét ezúttal, a helyi irodalmi rendezvények törzsgárdája jött csak el, mindenki ismer már mindenkit, a zárt körű klubtalálkozók lehetnek hasonló hangulatúak. Pedig a program alaposan hirdetve, nyilvános, meg a szélesebb nyilvánosságot is érdemelné, a vendég jó nagyra nyitja alkotói műhelyének ajtaját, beenged mindenhova, érdekes, izgalmas produkció.
Egressy Zoltán csabai szereplésének konkrét apropója vagyon, a Sóska, sültkrumpli című tragikomédiáját januárban mutatják be a Jókai Színházban (ráadásul a Portugált, az Újvidéki Színház vendégelőadásaként, két hete láthatta a megyeszékhely közönsége). A beszélgetés azonban nemcsak a szerző sikerdarabjait járja körül, a házigazda Elek Tibor életműben, folyamatokban gondolkodik, próbálja a drámák előzményeit megtalálni a szerző korábbi munkáiban. Az első téma a Csókkor című verseskönyv (Kapu Könyvek, 1991.), Egressy költőként indult. A debüt kötetben megjelent szövegeitől a vendég (finoman, de mégiscsak) elhatárolódik, jórészt gimnazista versek, akkor írt ilyesmiket, ahogy szinte minden diák gyártja a verseket, mondja, Elek pedig mutatja a könyvet, és tényleg nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek, egy vékony, ragasztott füzetecske, mintha félamatőr termék lenne. Aztán a szerző olvas fel belőle, két rövidebb opus a gyűjteményből (az egyik Reviczky Gyulának dedikálva), és a kép, meg az egész helyzet megítélése árnyalódik. A szövegek nem átütőek, de jók azért, élnek, működnek, s így már az előzetes bocsánatkérés is más fénytörésben látszik. Egyrészt érdekes, hogy Egressy a mostani, sztárszerzői pozíciójából fogadja be saját korai munkáit, és ilyen értelemben elégedetlen az egyébként teljes korrekt anyagokkal, másrészt pedig a gesztus jelzi a vendég sajátos alkotói karakterét: mosolyogva, lazán elővezetve ugyan, de nagyon határozott esztétikai állásfoglalásokat fogalmaz meg – önmagával kapcsolatban is.
Egressy Zoltán drámaírói pályája 1997-ben indult, a Katona József Színház ösztöndíjasa volt, élete második darabját be is mutatták, ez volt a Portugál (az első meg az azóta szintén színpadra állított Reviczky). A műnemek közötti merev határokat magyarázza a vendég. Hogy számára ilyenek nincsenek. Témái vannak, megfigyelései, élményeket szerez a hétköznapokban, olyasmiket, amikről beszélni kell. És ez a beszéd keres formát. Egy ideig verset kívánó mondanivalója volt, aztán meg másféle, és ahhoz a drámai apparátus illett, abban tudott működni, megszólalni. Meg szereti a párbeszédeket. Így lett drámaíró. Közben újságíróskodott, sokat fordított (főleg dél-amerikai szerzőket).
Aztán a Sóska, sültkrumpliról beszélnek részletesen, Egressy pedig az alkotói módszerét mutatja, nagyon egyszerűen, didaktikusság nélkül, lényegre törően. A darab egy futballpálya melletti öltözőben játszódik, meccs előtt, szünetben, meccs után. Nem volt történet, nem voltak karakterek először, mondja, csak annyit tudott, akart, hogy három ember legyen, és az a három úgy összezárva, egy olyan helyzetben, hogy abból ne léphessenek ki. Ehhez keresett alapszituációt, figurákat. A figurákhoz egy-egy nyelvet, amin beszélnek (nem szereti az olyan drámákat, amelyekben egyformán beszélnek, ő azzal jellemezi a karaktereket, ahogyan használják a nyelvet). Arra gondolt, hogy egy liftbe beszorulnak a szereplők, meg más hasonlóval is próbálkozott, míg végül megtalálta a játékvezetői hármast. Két partjelző, egy bíró, összezárva és egymásra utalva egy számukra ellenséges környezetben. És amikor elkezdte beszéltetni őket, kialakult a történet is. Lett belőle a Sóska, sültkrumpli.
Az estbe illesztve pazar színpadi betét. Felolvasószínház, egy jelenet a focis darabból. Gulyás Attila, Csomós Lajos és (az éppen mikulási feladatokat ellátó Bartus Gyula helyett beugró) Fekete Péter (!) direktor. Öt perc az egész, talán kevesebb, de marha jó. Okosan kimetszett részlet, érthető magában is, szellemes, pörög, nagyon szép, ahogy az izgatott párbeszédből kirajzolódik Mariannak, egy jelen nem lévő nőnek a portréja – aki mindhárom szereplőnek megvolt. Roncsolt nyelv, motivált karakterek, minden, ahogy kell.
Aztán Elek Tibor a darabok szerkezetéről faggatja még vendégét, és Egressy beszél arról, hogy a szereplői mindig nagyon erősen akarnak valamit, de nem képesek azt elérni. Hogy ez mozgatja a drámáit, nincs egyetlen központi konfliktus, hanem a kudarcos akarás egymásba folyó apróbb konfliktusok tömegét termeli. Ahogyan az életben. A szereplők törekvései sokszor komikusak, de a sikertelenségnek valódi drámája van, ezért is szereti a színpadi műnemet, jól lehet egyensúlyt teremteni a komikum és a mögötte lévő komolyabb felismerések között. Hogy létezik tragikomédia. A próza például nem ilyen, mondja. Az többnyire elbillen valamerre. Őt viszont zavarja, ha a darabjaiból bohózatot próbálnak csinálni, ha a szereplők belső drámáját nem hagyják kibontakozni, és csak a poénkodásra koncentrál a rendező.
Beszélgetnek még a Portugál sikerének lehetséges okairól, a sok külföldi bemutató tapasztalatairól, a Baleset című drámáról (ami Elek Tibor értelmezése szerint kilóg az eddigi Egressy-életműből), a kicsi kiadónál megjelent, Portugál című drámakötetről, arról, hogy Egressy Zoltánt a Kék-kék-kék című darabja foglalkoztatja leginkább, mindenféléket gondol róla, el is mondja, de ezt a drámát valahogy nem szeretik a színházak (illetve, ahol mégis játszák, ott szeretik, csak kevesebb teátrumban kerül színpadra). Közben, valamelyik téma mellékszálaként Elek Tibor megjegyzi, hogy a legtöbb darabban szó esik egy ellenszenves figuráról, a Bittnerről, mindenki őt hibáztatja, küldik melegebb éghajlatra, és időnként személyesen is megjelenik. Valami személyes bosszú ez? Kiírása, szétírása egy korábbi sérelemnek, vagy mi? – foglalkoztat sokakat. És Egressy tiltakozik, hogy nincs erről szó, a drámákban szóba kerülő Bittner nem létezik, az első kötetét illusztráló Bittner Dórához vagy az ifjúkori barátjához, Bittner Gáborhoz, akihez verset is írt (mondja és mutatja Elek), végképp semmi köze. Viszont egy ilyen nevű pasast nagyszerűen lehet szidni, leginkább ezért tartotta meg, jól hangzik, és minden nyelvben, Sájsze Bittner!, kiált fel a vendég elváltoztatott hangon, aztán nevet hosszan az egyszerű poénon. A tudósító meg arra gondol, hogy amíg ez működik így, amíg a sztárszerző tud pódiumon örülni a Sájszénak – addig minden teljesen rendben van.

- szt -


A beszélgetés szerkesztett változatát a január végén megjelenő, 2009/1. Bárkában olvashatják.
Egressy Zoltán prózáját szintén a következő lapszámunkban közöljük.