Konferencia I.

[SzT] Rémálom a borvárosban. A plenáris ülés a gimnázium aulájában tartatik, legalább kétszáz ember, talán több, laza kvaterkázás a munka előtt, régi barátok lapogatják egymás hátát, nevetgélnek, szandálok zoknival, sportcipő a fekete szövetnadrághoz, kedves és bumfordi a gyülekezet, nagyon tetszik. Hátul ülünk le, csak a fényképek kedvéért szaladgálok néha a főasztalhoz. Aztán kezdetét veszi az, amit nem sikerül befogadnom. Szakszerűség, pontosság, de az arányérzék teljes hiánya jellemzi a tanácskozáson elhangzó szövegeket. L. Simon László beszédét még tudom követni valamennyire, a kultúrafinanszírozásról a szó, lobbicsoportokról, torzulásokról — a szokásos témái, és higgadtan, okosan elővezetve. Az nekem nem esik le, hogy pontosan mit is szeretne ezzel. De legalább az egyes mondatokat értem, érteni vélem. Aznap utolszor. Papp Endre egy tanulmányt olvas fel, körmondatokból rakottat. Irtózatos terminológiai apparát, adekvátság, maximális argumentáció, a harmadik percben leakadok róla, és képtelenség felvenni a fonalat, az ennyire összetett szöveget kizárólag papírról lehet, olvasva, rágogatva, vissza-visszatérve egy-egy tézishez. Körbenézek, nem látom, hogy a szemekben csillogna a lelkesedés. Ha jól értem, azzal próbálkozott az előadás, hogy megalkossa (leírja) a népi-nemzeti kánon esztétikai koncepcióját. Biztosan elolvasom, mert érdekel, de élőben inkább csak az előadó magabiztos kiállása az, ami hat. Prágai Tamás korrekt áttekintést ad a kortársi irodalomszervezés állapotáról, az ízlésirányokról, a folyóiratok szerepéről, Imre László hosszan taglalja, hogyan értelmezhető és érvényesíthető ma a nemzeti klasszicizmus mint stílus és gondolkodásmód és identitás (így együtt; nála Arany a nemzeti klasszicizmus képviselője). Két felkért hozzászóló koreferátuma követi a nagyelőadásokat, Bertha Zoltán a hagyományok irodalmi értékteremtését vizsgálja, Nagy Balázs pedig (a nap legjobb produkciójában) számba veszi, miféle kihívásoknak kell megfelelnie az irodalomnak az új típusú médiumok, és az általuk létrejött új típusú befogadói elvárások korában-környezetében. Azután alkalmi hozzászólók (és szintén előre megírt szövegekkel), mondja mindenki a magáét, a közönség sok (sokféle) igazságot kap, kevés valódi diskurzust, a mondatok valahogy elmennek egymás mellett. Azzal a biztos tudattal távozom az aulából, hogy itt most fontos dolgokról hallottam. És azzal a bizonytalansággal, hogy alig értettem, mik azok a fontosak. Majd olvasva, mondogatom magamnak.

Az aula — kívülről, üresen


...és belülről, nem sokkal a tanácskozás kezdete előtt


Bárka-mancsaft (mínusz Krisz)


L. Simon László vitaindítója


Papp Endre, a kíméletlen


Prágai Tamás beszél


Bertha Zoltán hozzászólása


A nap ásza: Nagy Balázs


Kiss László figyel


Ezt aligha nekünk üzenték (felirat a wc ajtaján). Vagy ki tudja.

A foci

[KL] Aki azt hitte, augusztus 13-án, szerdán a magyar íróválogatott összeomlását látja a tokaji gyepszőnyegen, egyfelől – a sikerekről beszámoló korábbi hírek alapján – alig hitt volna a szemének, másfelől szívesen felvilágosítottuk volna, hogy a pályán botladozó gárda mérsékelten van köszönőviszonyban tollforgatóink legnívósabb tizenegyével.
Cicomáznánk a tényt, de nincs mese, a XXXVI. Tokaji Írótáborra alkalmilag verbuvált csapat közel megsemmisítő vereséget szenvedett a helyi csikók csapatától. Megjegyzendő, a tizenéves srácok sem játszották villámgyorsan a futballt, nekik is csak elvétve akadtak meglepő konstrukcióik, átütő erejű kontráik, de ez elsősorban a kora-késő délutáni kezdésnek tudható be: hőség volt, és halál. Bágyadt szúnyogok lengedeztek a könnyű szélben, a pálya túlsó felén sietősen apadt a Tisza.
A 11-3, akár egy jó novella, beszélhetne önmagáért is, de igazságtalan volna elhallgatni, hogy a sorainkban vendégként köszöntött copfos olasz srác megalkuvás nélkül küzdött, hogy Zilahy Péter folyamatosan kérte a labdát, hogy Farkas Zsolt általában jól helyezkedett, hogy Kukorelly Endre csapatfőnök rendre késznek mutatkozott cserékkel frissíteni csapatát – de ezen a napon a pl. a Milannál sikerrel alkalmazott rotációs rendszer sem segített.
Védekezésben mindenképpen javulni kellett volna, bár ami a hátsó alakzatot illeti, Balázs Attila feketepárducos röptéi élményszámba mentek. Befértünk volna, állították többen.
Focimeccsre járni nézők miatt is érdemes. Tekintve, hogy írótábor, ezúttal nem volt nagy a szelekció, nem voltak hisztis baromfiudvar módjára rikoltozó öregurak, se unottan szotyolázó ifi II. – leginkább kontextus volt. A Haikurászd az ellent! vagy a Hajrá, Puskin! imperatívuszának dudásai kiválóan megfértek a szurkolás csárdájában a Csehovi cselek! elismerőn biztató alliterációjáéval.

Tanácskozás ez is

A kedvenc fotóm. Olyan, mint egy klasszicista festmény — nehezen lehet elgondolni, mi történik a képen [megjegyzés tőlem, SzT; miközben a fényképet Kiss László készítette]

Onagy kezében ásványvíz (vagyis a kép nyilván retusált:D)

A folyóiratok I.

[KL] Az első este egyik fő programpontját – a délutáni konferencia-előadásokon túl, a Veresszekér fogadóban elővezetett felolvasásokon innen – a határon túli folyóiratok bemutatkozása (bemutatása) jelentette: Helikon, Híd, Kalligram, Irodalmi Szemle. A kollégium udvarán megtartott szimpózium szereplői közül elsősorban Szilágyi Istvánt emelnénk ki. Sokadszorra gondoltuk úgy, hogy legnagyobbrészt folyóiratokhoz kötődő publikum előtt lapokról, azok történetéről, mindenkori koncepciójáról felolvasásos előadást tartani nem a legszórakoztatóbb dolog. Eleinte a Helikon főszerkesztője is ránk ijesztett, de néhány perc elteltével megkaptuk, amire számítottunk: Szilágyi István, eldobva papírjait, a stílusának megfelelő lendületes retorikájú, izgalmas élőbeszédre váltott át, leginkább támogatásról és pénzről, és leginkább annak hiányáról. Gesztusa, amellett, hogy élvezetessé tette azt, amiről percekkel azelőtt épp ezt nem lehetett gondolni, egyben parázs vitát is indukált. A szópárbaj két pólusán, meghatározva a mondottak irányát és súlyát, egyre inkább L. Simon László és Mészáros Sándor építette ki védőállásait. A kérdés: legyen-e ennyi (mennyi?) folyóirat. Legyen: hiszen ha nincs, ugyan milyen fórumon tájékozódna a kultúraéhes olvasó a regionális eseményekről, vö. ’56 a székelyeknél. Ne legyen: ugyanis nincs olvasótábor. Mészáros Sándor termékenyen provokatív stílusban leszámolt a folyóirat-kultúra fogalmával, melynek helyébe a könyvkultúra kifejezést javallotta. És hogy a honi folyóiratok döntő része képtelen a megújulásra. Ellenpéldaként a Műút és az Árgus volt említve (mi persze tudtunk volna egyéb példákkal is szolgálni, PRAE?, Műhely? maga a Kalligram?, Bárka?), amit L. Simon László élből, ahogy azt békéscsabai látogatása alkalmával is tette: adatokra, statisztikákra hivatkozva cáfolt. És így ment ez, sajnos nem nagyon sokáig – hamarosan kezdetét vette a fogadós olvasás.
Közben szépen lassan elfeledkeztünk az összejövetel kiinduló tételéről, a határon túli magyar folyóiratokról, igazolván a tételt, miszerint a magyar irodalomban valójában nincsenek határok, vagy ahogy a múlt századi nagy német költő s vele az ő szállóigéje fogalmaz: „Es gibt keine Grenzen.”

Szilágyi István a Helikonról


Mészáros nagyon laza, Szilágyi Zsófi igazítja a haját, Gerold László meg el vagyon gondolkodva



Az ablakban ott — az Jenei?


Fónod Zoltán az Irodalmi Szemlét mutatja be


Mészáros Sándor provokál



Szilágyi Zsófi egyetért (Mészárossal)


L. Simon Laci visszavág


A tudósítók meg csak pislognak

Folyóiratok II.

[SzT] Vérfürdő. A Veresszekér söröző kertjében a Műút estje. Kitalálva, megszervezve, videprojektoros reprezentáció, Dresch Mihály jazzmuzsikája a felolvasások között, Zemlényi Attila főszerkesztő rövid átvezető szövegei, működik, történik a program, nagyon kellemes. Faasztalok előtt fapadokon üldögél a publikum, négyszázforintos (decinként) borok folynak, és Ayhan Gökhán sötét tónusú szöveget olvas, próza ez, lassú és lecsiszolt, itt-ott átüt a lírai hang, az nem hiányzik feltétlenül, de különben frankó cucc (közben ellenőrzés, rákérdezés, közös emlékezés a szerkesztőségben, és abban állapodunk meg, hogy nem prózák voltak - de versek). Menyhért Anna, ha jól figyeltem, nem a 2008/6. Műútban megjelent verseiből olvas. Hanem másféléket. Arra emlékszem, hogy valami színekről van szó, meg hogy a versikék rém infantilisek, gügyög, selypít ez a líra, teljes félreértés, annak tűnik, és nehezen magyarázható, mert a lapban Annának ilyen kiváló sorai jöttek: "Addig légy tétova. / Én is az leszek. De ha / nem adsz pontot, elveszek." (Pontvesztés) Can Togay szövegét alig hallom, az erősítő nem bírja a versenyt a boroktól-söröktől kinyíló társaság zsongásával, gyanítom, hogy az Egy autista feljegyzéseiből című anyagból olvasott (2008/7. Műútban belőle egy hosszabb részlet). Szétfolyt, eltűnt, lemaradtam, a lapban, olvasva viszont nagyon jó, ötszázkarakteres kis anzixokból épülő, hangulatos, húzós próza, gyerekkori emlékek, benyomások, némi nosztalgia, borongósan, de nem nyavalyogva — szeretem az ilyet. Az est legátütőbb olvasása Nemes Z. Máriótól. A Telep csoport köré rakott béna szakmahype-tól engem speciel a víz kiver, nyikorgó hamisságot érzek benne, de amit Nemes Z. a Műút estjén produkál, az (mese nincs) leoltja a villanyt, férfisztriptiz ez a költészet, hántja le önmagáról a rétegeket a szerző, lehántja, mutatja, mi van alatta, aztán a következőt, a következőt, a csontokig egészen, nagyon állat, NZM rulez! És mindeközben, és elképesztő módon-intenzitással: apró, szárnyas vérszívók adják az extratétet, sose láttam még hasonlót se, az irodalmat a Veresszekér kertjében szőröstül-bőröstül felfalja a gyötrőszúnyogok kiéhezett serege, vér, vér mindenhol, Pankám 62-ig számolja magán a csípéseket, hiába riasztókenőcs, hiába csapkodás, hiába minden. Horror.

A főszerk konferál



Írói-költői hátak (plusz egy-két irodalomtörténészé)


Dresch Dudás Mihály



Menyhért Anna, nyaklánc, fülbevaló, versek



Bárka-asztal (borok nélkül)



Márió szuper!

2008. augusztus 13.

A konferencia II.

[KL] Az írótábor legfőbbnek gondolt témája a pályakezdés és érvényesülés, érdekérvényesítés kérdése volt. A második nap (14-e) vitaindítója Elek Tibor előadása volt, amelyet Bedecs László ellenpontozott, ezt Gilbert Edit színre lépése követte, Láng Zsolt korreferátumával. A vitát produktívvá, élővé az tette, hogy a véleményezések keresztbe is működtek: Bedecs László elgondolkodtató fölvetését („a folyóiratok egy-egy irodalmi csoportosulást képviselnek”) Gilbert Edit gondolta tovább („igény van a párbeszédre”).
A (fél)kerekasztal délután is folytatódott, amelynek Bazsányi Sándor és Ekler Andrea kíméletlen iróniája adott pazar keretet. S mi valamiért olykor-olykor arra gondoltunk, hogy ha határok nem is, legalább nem-átjárható árkok vannak ebben a nagy magyar irodalomban, s meglehet, betemetni problémás őket, tágítani bizonyosan tágíthatók.

Elit kommandó



Elek Tibor vitaindító előadása



Feszült figyelem


Mizser Attila beszél, Németh Zoltán és Elek Tibor konzultálnak, a többiek meg rém komolyak