Kiss László
Kizökkent terek, boszorkányok, kárhozat
Konferencia Gyulán a shakespeare-i térről

Egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél, írta valamikor Kosztolányi Dezső (1933-ban). Nos, június 5-i programunkkal kapcsolatban mindebből csupán a szeles igaz: nyár van, és – ellentétben az előző mondat föntebb nem idézett bevezetőjével – remélhetőleg egyelőre nem járunk túl életünk felén.
A viharos erejű szél azonban bizonyosság. Amint a konferenciahangulat is, a rendezvénynek helyet adó Mogyoróssy János Városi Könyvtár kistermében. Szolid nézőszám, jó ízléssel összeállított sajtossütemény-svédasztal, üdítők és ásványvíz. Ez utóbbiak kapcsán legalább nem idéződik fel az emlékezetes szegedi kiállítás, melynek végeztével, alig függetlenül a megnyitóbeszédet követően megnyalt kannás bortól, kígyómozgással iparkodtunk alkalmazkodni a hazafelé vezető út minduntalan elbóklászó csapásaihoz. (Mégiscsak felidéződött.)
Ahová belépni amúgy is jó. A gyulai könyvtár az egykori megyeháza köntösébe bújt, kívül-belül elegáns épület. A tér, amelynek keretei között a mai kulturális etap zajlik, világháborús övezet. Az aprócska terem falain óriásplakátok hirdetik huszadik századi eleink dicsőséges tetteit, a frontokról írott 1915-ben keltezett levelek, a háborúba csábító képek mögött az elhallgatott szörnyűség, a zsebkendőbe zokogott szomorúság; valamint a jelen higgadt válasza: a vitrinek mögé helyezett monográfiák és krónikák, Doberdo, Stromfeld Aurél, keleti front.
A harc tere ugyanakkor ezen a napfényes, széltépte délelőttön kizárólag shakespeare-i. A tanácskozás végkimenetele látszólag evidens: egy darab nem csupán a színészekről szól – hogy a színház nagyon durván gesamtkunstwerk, igazi csapatjáték, látvány és hallvány és nézmény. Ez mind együtt, tehát ennél is jóval több. Az ember hátradől, persze, tudom én ezt. De akkor hol maradt eddig a tudatosulás!
Nincs kibúvó Gedeon József várszínház-direktor bevezetője a gyulai teátrum Shakespeare-hagyományának könnyed összefoglalását adja, majd egyenként bemutatja a következő mintegy négyszer hatvan perc főszereplőit. A lista sajnos nem teljes: Csanádi Judittól a mai napon nem hallunk az Othello és a Hamlet tereiről – a díszlettervező egy hirtelen közbejött munkája okán nem tudott megjelenni a szimpóziumon.Mi azonban haladunk szépen, sorban. Matuska Ágnes a Szegedi Egyetem adjunktusa szívhez szólóan kezd: gyulai kötődéseiről szól, s lírába fordítva retorikáját, az ide látogatót fogadó „bólogató lombokról” tesz említést. Tetejében előadásának címe is csudaszép – A térteremtés varázsigéi Shakespeare-nél.
A modern Shakespeare-ről hallunk, kiváló felütés.Az előadó a közönség szemszögéből közelít a színpadi térhez. Arról beszél – leszámolva a magánbeszéd hermetikus magába-zártságának illúziójával –, hogy a belső monológ hogyan szólítja meg a közönséget. Ingoványosnak tetsző talajra téved, de ügyesen oldja föl a paradoxont, amikor fikció és valóság azonosítását példázza, nem mulasztva el fölemlegetni a korabeli pamfletírók értetlenkedő reakcióit. Nyilván túlzás volna azt állítani, hogy a színházba járó ember mindennapi léte veszélyben van, azonban elgondolkodtató idea, hogy a deszkákra álmodott valóság nem csupán értelmezi, de újradefiniálja is a pár órára magunk mögött hagyott, valósnak tételezett világot. Ez legyen vele, a mindennapi léttel a legnagyobb baj. Hogy néha újradefiniálódik, vagy épp felülíródik.Ha jól értjük: létező (azaz lehetséges) és lehetséges (azaz létező) világaink kivétel nélkül átjárható világok, ezek megsokszorozódása a Shakespeare-drámák egyik legnagyobb húzása, itt lehet a shakespeare-i varázsvilág kutyája elásva. Ami az angol szerző műveinek „nehézségét”, vagy inkább kényelmetlenségét jelenti, hogy ettől az univerzális fikciótól csupán egy ugrás a szubjektum önértelmezése: a ki vagyok én/ki vagyok ő leplezhetetlenül problematikus filozofémája. Megtudjuk, hogy a dicsőnek vélt shakespeare-i században, a tizenhatodikban minimális díszletekkel éltek a szerző-rendezők, ami értelemszerűen a szövegek tartalmi vonatkozásainak gazdagodásához járult hozzá. A szövegekbe kódolt (elmondott, elmesélt) tér, valamint a közönség játékba vonása (képzeld el, amit hallasz!) nem csak a fantáziára hagyatkozást jelentette, olykor a rituálét sem nélkülözte. Figyeljünk egy pillanat erejéig Prosperóra: „Ha vártok hát bocsánatot, / nekem is megbocsássatok”. A vihar epilógusának önértelmező gesztusa a színdarabbá tett élet apológiájaként is olvastatja magát.Matuska Ágnes előadásának legnagyobb erénye, hogy a konkrét példák felől szinte észrevétlenül mozdul el valóság és fikció összemoshatóságának irányába. Mindvégig érezhető, hogy tudna kalandozni további különös terek felé; kár, hogy nem teheti.
Természetes világok A Kentaur művésznéven alkotó Erkel László tizenkét Shakespeare-díszleten van túl – előadásának címe „egyszerűen” csak Arden. A Globe plasztikus bemutatásával, ismeretfelfrissítéssel indul a beszély, melynek fő témája: hogyan egyeztethető össze a díszlet nélküli és a díszletre épülő shakespeare-i világ, másképpen mondva, a tizenhatodik század puritanizmusa a ma fergeteges vizualitásával. Kentaur az Ahogy tetszik szimbolikus Ardenjéből kiindulva a természet színpadi megjeleníthetőségéről, sőt rendezői koncepció és díszlettervező „konfliktusáról” szól. Megállapításait négy „saját tulajdonú” díszletezés példájával támasztja alá. Pár szót ezekről.A 14 évvel ezelőtti Ahogy tetszik, Pozsonyból, a forgószínpad elementáris hatása miatt kerül terítékre, mellyel tökéletesen prezentálta a rituálisan érzéki ardeni erdőt, azaz a reneszánsz életöröm, illetőleg a kitaszítottak, az ilyen-olyan okból száműzöttek helyét. Az illúzió valósággá válását valódi fák és az árnyjátékokkal megnövelt tér tette lehetővé. A Vígszínház-béli Macbeth színpadra állításakor tükrökkel nagyobbította meg a teret, kocsi segítségével („a nézőre szinte rátoltuk az erdőt”). Ennek az előadásnak a tétje az egész színházi tér bejátszása volt, amihez a köd és az eső képzetét keltő füst volt a bonusz.Ugyancsak Macbeth, de már a Budapesti Kamaraszínház. A japán színházi elemeket felhasználó mozdítatlan díszlet, melyet alapvetően fényviszonyokkal szabályoztak, Alföldi Róbert rendezői ötletét dicsérte. Shakespeare szabadsága, a szöveg frissessége elegánsan illeszkedett a koncepcióhoz. A Szegeden színpadra állított monumentális Szentivánéji álom ismerős közeget tárt fel: a nagyvárost mint dzsungelt, közelebbről a szeméttelepek és aluljárók világát, a műutak melletti cigánytelepeket (a rájátszás Kusturica világára szándékolt, és a Délvidék táján talán indokolt is).Hogy Kentaurnak igaza van-e abban, miszerint Shakespeare – mutatis mundis – mágikus realistaként aposztrofálható, nem könnyen eldönthető, ami viszont biztos: hogy szerző beszélt szerzésről, gyakorló művészember tulajdon művéről, a beavatott magabiztosságát, ám semmiképp sem fölényességét kölcsönözte a közel háromnegyedórás felszólalásnak.
Macbeth szupersztárIncze Tünde (Rejtett terek a Macbethben) bár kényelmesre veszi a kiszabott húsz percet (lazán a radiátornak támaszkodik), előadása a szimpla felolvasás okán szárazra, „székfoglalósra” sikeredik Néha szinte követhetetlen, ami minden bizonnyal a hálátlan teoretikus nyelvhasználat számlájára írható. Pedig nagyon működőképes, amit hallunk – a távolság, amely a lélek mélységeire vonatkoztatható; a valóságos kör mint hurok, amelybe beleakad a macbethi becsvágy; a pohár, amely az emberi sorsot jelképezi (ezt hallva, nem bírunk nem gondolni, ha már összművészet, a Kispál és a Borz zenekar Dal poharakról című opuszára: „Mindenki választ / Aztán egyedül lesz egy ideig / Aztán a választott / Poharat a szájához emelik / Aztán megint csend lesz / Csak várni kell a hatást / Ami titokban már eljött”).
A lelkiismeret megszólaltatásaKhell Csörsz, a Katona József Színház díszlettervezője (hátha érdekes: ő az első, aki ülve beszél) a 2008-as produkció kapcsán szól újra a lassan mitikussá növesztett Macbethről (Zsámbéki Gábor rendezése). Előadásának címe (Három plusz egy dimenzió) a tér másfajta megfogalmazásának élményét közvetíti. (A „plusz egy” a mindig a tér környékén ólálkodó idő.) Akár Kentaur esetében, Khell Csörsznél is a saját tapasztalat teszi izgalmassá a szűk félórát. A Zsámbéki- (és persze Khell-) rendezés alapja egy századfordulós óragyár szerkezete, egy valódi óraműé, amely egyfelől a királygyilkosságnál, másfelől a gyilkosság felfedezésekor játszik nélkülözhetetlen szerepet, de a Lady megőrülését is ennek segítségével oldották meg.
A kivetítős szemléltetés, a gondos pedagógiai munka ezúttal is megkönnyíti a befogadást. Megtudjuk, hogy a minimalista díszlet egy börtöntemető láttán, sőt annak nyomán fogant meg a díszlettervező fejében, ezek után azon sincs mit csodálkozni, hogy a mű 80%-a sötétben játszódik. Khell Csörsz előadása alapján elképzelhető, hogy tényleg van ún. „macbethi tér”.
A díszlettervező fölöttébb büszkének tűnik, hogy a díszlet alapja egy a kőszegi gyárból származó nyereglemez padló – meg sem próbáljuk rávetni az első követ. Khell Csörsz felszólalásából külön kiemelendő a kritikának címzett néhány oldalvágás. Nem csupán azért, mert ha akarjuk, a sértettség tolakodó hangját halljuk ki belőle – de vélhetően igaza van. Hanem azért is, mert a rendezvény legszínvonalasabb húsz percét köszönhetjük neki – az előadás után négy-öt hozzászóló közbeavatkozásával parázs, de nagyon intelligens, és nagyon tartalmas vita bontakozik ki, amely gyakran elhallgatott, viszont nagyon éles problémákra mutat rá: művész és kritikus kapcsolatára, a nézőtéri élmény fokozhatóságára, a nemzetközi színházi kontextus nélkülözhetetlenségére. A jó színházszakmai vita más művészeti ágak struktúráját sem hagyja hidegen. És ez jó színházszakmai vita. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az egész konferencia eddigre már olyan, mintha egy kiváló irodalmi mű kivonatát hallanánk, a tartalmat, azaz a tökéletesnek hangzó fölszínt: amely ígéretesen hangzik, csakhogy erejét így is, úgy is a benne lévő mondatok súlya adja. Konkrétabban: hiányzanak a színészek, a fölvázolt díszletek közt mozgó elképzelt aktorok ugyanis túl jók ahhoz, hogy hű képet kapjunk a valóságról (ha eddigre egyáltalán bizonyosan tudjuk, mi az „valójában”).
Körüljárás A Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak előadása, a Macbeth-projekt valójában Balázs Júlia másodéves látványtervező szakos hallgató sajnálatosan rövid bemutatója. Balázs Júlia derűs, jó kedélyű lány, bevezeti a jelenlévőket a Macbeth-dramaturgia világába – ahogy azt ők elképzelik. Kik? Az évfolyam, nyilván. Csak reménykedni tudunk, hogy teljes a seregszemle, s nem hagyunk ki senkit: Egyed Zoltán, Kalácska Gábor, Kendra Bea, Lisztopád Krisztina, Opra Szabó Zsófia, Paráda Zsolt. Futurisztikus pillanatok, a szó sokféle értelmében. Leendő terek.
Csoda-e, hogy Balázs Júlia szavai nem maradnak reakció nélkül. Vita, kicsiben. A dolgokat értékét nem föltétlenül nagyságuk adja.


Bonus track

Gedeon József közlésére hagyatkozunk, amikor elégedetten lejegyezzük: a konferencián elhangzott szövegek megtalálják közös helyüket egy a Shakespeare-fesztivál utáni, majdan megjelenő tanulmánykötetben. Úgy legyen, várjuk.

(Másodközlés. Lapunk szerkesztőjének helyszíni tudósítása az mconet-en jelent meg először.)