Végel László
Szarka Károly
Hontalan lokálpatrióta,
plebejus kozmopolita
Úgy tűnik, a Petőfi Irodalmi Múzeum programszervezői sem számítottak telt házra február 14-én, és bő fél órába telik, mire beüzemelik a nagyteremből kiszorulók számára az ilyen esetekben hasznos kivetítőt. A hetvenöt éves, Kossuth-díjas Végel László köszöntésére elsősorban szakmabeliek és nemzedéktársak kíváncsiak, nem véletlen, hogy az est háziasszonya, László Ágnes bevezetője után a múzeum igazgatója, E. Csorba Csilla a vajdasági írót nem ismerő fiatalokról is említést tesz, a Noran Libro Kiadó vezetője, Kőrössi P. József pedig több olvasót kíván a szerzőnek, akivel aztán Szajbély Mihály és Parti Nagy Lajos beszélget. A beszélgetés előtt még Károlyi Csaba és a nagybeteg Esterházy Péter, utána pedig Radnóti Sándor és Takács Ferenc mond laudációt, a beszédek között pedig Dresch Mihály zenél.
Károlyi a csibészes mosolyú, józan kedélyű Végelt köszönti, „az egyik legnormálisabb embert”, akit valaha megismert. Az életút nem szokványos momentumai között megemlíti, hogy több könyve előbb jelent meg szerbül, mint magyarul, és úgy szól a kisebbségi létről, hogy még véletlenül sem illeszkedik a megszokott sémák közé. A szerb nacionalisták a legszívesebben elüldözték volna, a leghangosabb vajdasági magyarokkal ellentétben viszont, akik Szegedre és Budapestre menekültek, otthon maradt; Budapesten a magyar, Belgrádban a szerb politikát kritizálta szemtől szembe. Az Egy markó emlékirataiban, a Neoplantában vagy a Balkáni szépségben „a plebejus ember egyszerűségével mutatja be a legbonyolultabb dolgokat is”, és „evidenciaként mondja ki, amin mi oly sokat rágódunk”.
„Azért állok itt, hogy itt állhassak” – kezdi köszöntőjét a betegségével mosolyogva küzdő, váratlanul színpadra lépő Esterházy, aki először az „Isten éltessen” mondatot elemzi röviden: egyrészt az a jó benne, hogy ha kimondjuk, nem kell eltűnődni isten létezésén, másrészt az éltetésnek is megvannak a maga előnyei. Aztán szintén rövid felolvasással folytatja, méghozzá saját, Függő című könyvéből, és hogy miért éppen abból, Végel felé fordulva a következő szavakkal indokolja: „azért, hogy örülj, baszd meg”. Az ünnepelt, valamint Szajbély és Parti Nagy beszélgetését utóbbi azzal indítja, hogy nem szeretné, ha túlságosan politikusra sikerülne, de hamar rá kell döbbennie, hogy ez lehetetlen. Végel rögtön leszögezi például, hogy nemzeti érzelmű, de zavarja minden, ami álnemzeti, aztán persze szóba jön a diktatúra és a kisebbségi lét is.
Végel László, Esterházy Péter
A Bűnhődés és a Neoplanta színpadi adaptációiról elmondja, hogy a szerbeket és a magyarokat, a konzervatívokat és a liberálisokat egyaránt ostorozza, emiatt tartott is a fogadtatásuktól, előbbi darab mégis éppen a szerb sajtótól kapta a legjobb kritikákat. Ezek a művek, vagy a legutóbb megjelent Balkáni szépség már nem generációs jellegűek, első könyve, az Egy makró emlékiratai, vagy a későbbi Áttüntetések viszont nemzedéki regények voltak – egy olyan korban írta őket, amikor minden probléma nemzedéki problémának számított. A vajdaságiak progresszív folyóirata, az Új Symposion szerkesztőségében dolgozó Végel a zárt és hazug világot leleplező regényekkel indította pályáját, nem feltétlenül tudatosan: ahogy fogalmaz, prózaíróként érettebb volt, mint gondolkodóként.
Az 1968-as események után hitt benne, hogy a világ meg fog változni, aztán jött a kiábrándulás, kevesebbet is írt, és csak a nyolcvanas években tért magához. Túlélésre berendezkedve élt, amikor a berlini fal leomlott. Különös emlékképet elevenít fel ebből a korszakból: a Belgrádba, egy irodalmi estre igyekvő ifjú Esterházy egy macska ügyességével mászik fel egy kandeláberre, átnéz a feltorlódott kocsisor felett, majd az autóhoz visszatérve közli barátaival, úgy érzi, nagy változások lesznek. Magyarország és Jugoszlávia sorsa aztán másképp alakult: idehaza a remény, odaát a háború évei következtek, és bár sokan a legnagyobb hazafiak közül is az anyaországba menekültek az első puskalövésre, a liberálisnak bélyegzett, „plebejus kozmopolita” Végel úgy döntött, otthon marad, és megírja, amit lát.
Parti Nagy arra kíváncsi, hogy a sokat utazó, kávéházakban gyakran időző író hol és mikor alkot. A válasz egyszerű: a kávéházban jegyzetel, otthon pedig hetekre is képes bezárkózni, akár tíz órát folyamatosan íróasztalánál töltve. Az első néhány flekk után indul a „veszekedés a regénnyel”, a gyenge részek kijavítása, több száz flekk kihúzása, az egész újraírása. A Végel-regények általában nem úgy fejeződnek be, ahogy tervezi őket, a legrosszabb érzés pedig újra elolvasni a kéziratot, miután már leadta a szerkesztőnek. Még az a banális kijelentés is elhangzik, hogy „regényt írni fárasztó”. Pedig egy életen át kellene írni, és Parti Nagy kérdésére válaszolva Végel elismeri, hogy az Egy makró emlékiratai óta tulajdonképpen ugyanazt a regényt írja, persze a cikkek, esszék, naplóbejegyzések, drámák mellett.
Tervezi egy Budapestről szóló regény megírását, az Élet és Irodalom már közölt is belőle egy részletet. A magyar fővárosban megfordulva egyébként barátainak lakásait, illetve a könyvkereskedéseket, antikváriumokat szereti a legjobban. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy ugyanabban a faluban, Szenttamáson született, ahol egy másik jelentős vajdasági író, Gion Nándor, ráadásul ugyanabban az évben és ugyanazon a napon, 1941. február 1-én. Végel Szenttamás mellett Újvidék írója is, és a patinás Dornsteter kávéházé, amely az évtizedek során a Moszkva, a Zágráb és az Athén nevet is viselte – Parti Nagy javasolná még a Reykjavíkot. A legendás Dornsteterről és Újvidék hajnali pékségeiről Radnóti Sándor is megemlékezik, folytatva a köszöntések hosszú sorát.
Radnóti szerint az igazán hiteles kisebbségi az, aki nem él kisebbségben, és nem a sérelmeire építi életstratégiáját. Hontalan lokálpatriótának nevezi Végelt, akinek szövegvilágát a lokalitás határozza meg, és a peremvidékekre jellemző termékenység. A kisebbségi létről frusztrációtól, hisztériától mentesen ír, mégis szenvedélyesen. Az utolsóként megszólaló Takács Ferenc is a kettősségeket emeli ki, reménytelenség és hit, tragédia és komédia összefüggéseiről értekezve, Végel érdemei között említve a nyelvi, nemzeti és politikai monoteizmus megkérdőjelezését. Az irodalomtörténész Takács végül felidézi, hogy részidős színész is volt egykor, és miután a főállású színészek két és fél órán át dolgoztak, többször ő vitte el a „tejfölt”. Bár most is ő zárja a sort, úgy gondolja, a tejfölt ezen az estén mégiscsak Végel viszi el.
Fényképek forrása: Mohai Balázs, MTI
