Nem magától értetődő, de igaz: Varró Dani nagyon erős pódiumon. Szerethető jelenség. Nem egy karizmatikus figura, szuggesztívnek se mondható (a médiacelebek egyetlen készségével sem bír), mégis viszi magával a közönséget. Bizonytalankodásai, szerénysége, folytonos bocsánatkérései empátiát ébresztenek a publikumban, talán ettől annyira sikeres előadó. Kicsit olyan, mint Süsü a Csukás-mesében, miközben (itt a trükk) hihetetlenül pontosan, árnyaltan fogalmazza meg gondolatait. Meg hogy ezek a gondolatok érdekesek, az se mindegy.

A megyei könyvtár kisebbik előadótermében az est, hetven ember, telt ház. A József Attila-díjas költőt Kiss László író, szerkesztő kérdezi, a kettejük együttműködése sajátos ritmust ad a konverzációnak. Kiss László a megszólalásaiban keresetlen, igazi laza moderátor, sokszor vált témát, felkészült és villámgyors. Varró Dani lassú, darabos, helyenként hallgat nagyokat. Ez a kettősség lehetne gátja is a jó beszélgetésnek, de nem az, inkább erősíti a produkciót, értik egymást, sokszor folytatják a másik gondolatát. A két nagyon különböző karakterű ember közös munkája szórakoztató, dinamikus.

Először a kötet keletkezéséről, koncepciójáról, a szerzői szándékokról kérdez a moderátor, felolvas Dani tavalyi literás naplójából, amelyben a szívdesszert (valami marcipános édesség) már megjelent, és metaforikus pozícióban. Varró a felismert korlátairól kezd beszélni, hogy őt igazából nagyon kevés dolog érdekli, költőileg pláne, csak néhány téma mozgatja meg a fantáziáját, az évszakok váltakozása, vagy ha beteg lesz, megfázik, ilyenek. Meg a szerelem. Ezekről szokott csak verseket írni, természetesen adódott hát egy olyan kötet terve, ami kizárólag szerelmesverseket tartalmaz. (A Szívdesszert törzsét egy szonettkoszorú alkotja, ez egy párkapcsolat történetét meséli el a szerelem virágba borulásától a kapcsolat teljes ellehetetlenüléséig. A szonettkoszorú darabjai közé önállóan is értelmezhető, saját címmel ellátott versek ékelődnek, szerelmes versek ezek is, de a nagy történethez inkább csak esetlegesen kapcsolódnak.) Elmondja, hogy valami egyszerű, kedves könyvet szeretett volna csinálni, Paul Geraldy Te meg én című kötét nagyon szereti, ez volt a Szívdesszert indukciószövege, és vállalja a játékos érzelmességet, érzelgősséget akár, sajátjának érzi ezt a turbékolós hangot. A kötet egy olyan párkapcsolatba enged betekintést, amely (Varró megfogalmazásával) "nem is nagyon működik, de mégse nagyon tud véget érni", a gyűjtemény történetszerűségét a szonettkoszorú hozza létre a maga kompaktságával, zártra szerkesztettségével, a közbeékelt önálló darabok inkább csak ráfüggeszkednek a szonettek alkotta gerincre (a kötet alapján sejteni lehetett, most konkrétan megtudjuk, nem is egyetlen múzsája volt a Szívdesszert verseinek, vagyis a könyvegész nem annyira konfesszió, mint inkább egy konstruált modell, még ha az egyes költemények személyes élményekből táplálkoznak is).
Kiss László a már megjelent kritikákból, recenziókból olvas fel, szembesíti a szerzőt műve (szélsőségeket sem nélkülöző) élénk recepciójával. A könyv kapott hideget, meleget. Jók az idézetek egymás mellett, az egyikben kiforrottnak, a másikban teljesen kiforratlannak nevezik az anyagot, a harmadikban a szerelmi lira paradigma-váltójaként írják le, a negyedikeben sekély biedermeiernek. Varró higgadtan viseli a kritikus mondatokat, bólogat, mosolyog, azt mondja, tudja, olvasta, és meg is ijedt kicsit, hogy akkor most már ő rossz költő, és harmincévesen kell más állás után néznie. Kiderül, figyelemmel kíséri munkáinak recepcióját, nyitott a kritikákra, (elfogadóan) érzékeny a bírálatokra. Ha dicsérik, elhiszi, ha bírálják – azt is. Persze, nem mindegy, hogy ki mondja (a bírálatot). És megemlíti, hogy neki szokatlanok még a ledurungoló recenziók, az első két könyve valahogy szerencsés volt ebből a szempontból.
Az etapban két érdekes kitérő. Néhány mondatos gondolatfutam arról, hogy a líra a változásból lesz, talán ezért is van az, hogy leginkább a már elmúlt szerelmeket énekli meg. És egy többször visszatérő téma, a szerzői szándék érvényesülése, nem érvényesülése a könyvek létrehozásában. Varró Dani elmeséli, hogy nem talált igazán jó címet, a szerkesztő választotta a Szívdesszertet (ahogyan a szerkesztő választotta első köteténél a Bögre azúrt), hogy szerette volna tipográfiában is megkülönböztetni a szonettkoszorú darabjait a könyv többi versétől, de nem ő akarta, hogy arany színnel nyomják a szonetteket (barnát akart), hogy már a Bögre azúr borítójára is egy gyerekrajzot gondolt el, megvolt a rajz, és ígéret, hogy mehet a dolog, aztán végül teljesen más lett, hogy évek óta szeretne a bocidalokból is egy kötetet, de a kiadója ezt egyáltalán nem támogatja. Nem panaszkodik egyszer sem Varró, valahogy mégis átjön a mellékesen elmesélt történeteken, hogy egy beérkezett szerzőnek sem könnyű a kiadójánál elérnie, hogy olyan könyve jelenjék meg, amilyet ő eltervez. Hogy a könyvkészítés egy soktényezős, jelentős részben a szerző feje fölött zajló folyamat, miközben a végtermék esztétikai kódját minden apróság befolyásolhatja, és tényleg csak a szerző tudhatja, milyen irányba szeretné befolyásolni.

Aztán olvasás. Vers a kedvesnek a szemeiről, majd sms-versikék. Utóbbiak frissek, szellemesek, előbbi nekem túl cukros. Barátságos hangon, jó orgánummal, kiérlelten olvas a vendég, jó hallgatni, lehet követni. És nézői/hallgatói felismerés (tudósító részéről), hogy ezek a szövegek élőben igazán húzósak, jobbak így, mint papíron.

Utána a pályaindulásról, az első két könyvről, a bociversekről. Szó esik Varró Dani színházi munkáiról (a Túl a Maszat-hegyen szövegeire két színházi produkció épült, a Rómeó és Júlia-fordítását Alföldi Róbert rendezte meg), Kiss László ügyesen bemutattatja vendégével írói műhelyét (Szokott neked alkotói válságod lenni?, ez a kérdés az, ami ráveszi Varrót, hogy arról meséljen, hogyan ír, milyen rendszerességgel, milyen motivációkkal, milyen szakmai megfontolásokkal).
Mivel volt a literás napló, adódik a kérdés, hogy kacérkodik-e a beérkezett költő a prózaírással is (ami egyébként manapság erős trend). A válasz meglepő (a napló minősége miatt is): nem. Varró azt mondja, nem inspirálja, ideje se lenne rá, meg nem is érzi a prózában azokat a kapaszkodókat, nem ismeri azokat a belső szövegmechanizmusokat, amik segítenek, amik alapján ráláthat, hogy működik-e a prózai szöveg, ezért aztán nem is gondol prózaírásra.

Olvas még a vendég bocidalokat, újabb szövegrészeket a Szívdesszertből, a végén pedig szüret: dedikálás. Hosszú sor kígyózik. Az egy jó kép a februári estében.

- SzT -

Főlap