Szarka Károly
Helykeresés hatvan körül
Egy hatvanéves író a helyét keresi? Úgy tűnik, igen, ráadásul minden értelemben. Krasznahorkai László hatvanadik születésnapja alkalmából Kepes András moderálásával Angyalosi Gergely, Keresztury Tibor, Margócsy István, Radnóti Sándor, Selyem Zsuzsa és Szörényi László beszélgettek az ünnepelt életművéről a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Irodalmi rendezvényeken, főleg, ha azoknak van valami apropója, megszoktuk, hogy a kérdező az élő írót faggatja, és megszoktuk azt is, hogy irodalomtörténészek elemzik a halott író életművét. Aztán ott vannak a hagyományos születésnapok, amikor kollégák, barátok méltatják az ünnepeltet. A Petőfi Irodalmi Múzeum viszont ezúttal eltért a megszokottaktól: az író nagyon is él, éppen születésnapja van, a kerekasztal-beszélgetés résztvevői mégsem méltatják, és nem is faggatják Krasznahorkai Lászlót, aki a közönség soraiban bújt el. A műsorvezető, Kepes András mellett hat kritikus, irodalomtörténész foglal helyet, akik elemeznek, beszélgetnek, vitatkoznak.
Krasznahorkai László keresi a helyét – ez az est címe, ha úgy tetszik, mottója. Egy érett író esetében mindez egy kicsit furcsán hangzik. Mert keresheti a helyét egy huszonéves pályakezdő, vagy akár egy harmincas is. Na de egy sok kötetes, Kossuth-díjas szerző? Ahogy Margócsy István fogalmaz, nincs bemérhető helye. A kortárs próza amúgy is nagyon sok eltérő irányt vett az utóbbi évtizedekben, hiába próbálta az azóta elhunyt Balassa Péter a nyolcvanas években nagy gonddal megrajzolni a magyar irodalom térképét, a Péterek nemzedékéből, elsősorban Esterházyból és Nádasból indult ki, hozzájuk képest pedig nehéz elhelyezni Krasznahorkait. A Sátántangóval 1985-ben berobbant ugyan, későbbi regényei alapján viszont nem tudták hova tenni a kritikusok.
Margócsy István és Radnóti Sándor
Radnóti Sándor két csoportba sorolja az írókat: az egyiküktől általában az előző regény egyenes folytatását várja a szakma, a másiktól mindig valami mást. A mindkét csoportból kilógó, tragikus és misztikus világot teremtő Krasznahorkainak viszont állandóan drukkolni kell, hogy a következő sikerüljön. Hogy meglegyen benne az a valami, amit Keresztury Tibor értéknek nevez, de olyan értéknek, amit keresünk, és nem találunk, ami hiányzik, de a létezéséről azért tudunk. Így mégiscsak van biztos pontjuk ezeknek a regényeknek. Amelyeknek Angyalosi Gergely szerint egységes atmoszférájuk van, és ennek megfelelően nem is kell másokhoz hasonlítani őket: Krasznahorkai egyedi jelenség, saját helye van (még ha nem is tudjuk, hogy hol).
Selyem Zsuzsát a valóságba írt fikció, a polifonikus megszólalás, a perspektívák váltogatása fogja meg, elsősorban a Háború és háborúban, na meg a humor – sajátos fogalmat alkotva hurrápesszimistának nevezi az írót. Kepes szerint a nyolcvanas években még pesszimistának tekintett regényei ma már inkább sültrealistának tűnnek, Keresztury és Margócsy pedig továbbviszik ezt a gondolatmenetet: szerintük a Krasznahorkainál meglévő, humorral átszőtt tragikus világkép ritka. Keresztury említi még a tényszerűséget és az aprólékosságot, amelyek szerinte a humor forrásai.
A műsorvezető arról is faggatja még beszélgetőpartnereit, hogyan hatja át Krasznahorkai gondolkodását világpolgársága. A tény, hogy sok helyen megfordult, sőt otthon is volt, Németországtól Amerikáig, Mongóliától Japánig. Szörényi László – némileg váratlanul – Jókaival von párhuzamot. A hajnali négykor kelő, nyelveket tanuló, mindent elolvasó, mindenre kíváncsi, és a ritkán, de nagy kedvvel utazó Jókaival. Radnóti nem leplezi, hogy meglepte a párhuzam, szerinte Krasznahorkai világa elképesztően távol áll Jókaitól, utazásai pedig inkább belső, lelki utazások. Keresztury, ha már szellemi rokonokat kell keresni, inkább külföldön talál ilyet Thomas Bernhard és Samuel Beckett, a hazai palettáról pedig csak Mészöly Miklós személyében.
Keresztury Tibor és Kepes András
Angyalosi Gergely groteszk iróniának titulálja Krasznahorkai humorát, és tisztázza, hogy generációjától eltérően egyáltalán nem posztmodern. Radnóti szól még a szociográfiai olvasatról, ami azonban inkább csak a Sátántangóra volt jellemző. A világpolgári létre visszautalva a felek egyetértenek abban, hogy az író kilép a magyar valóságból. Talán ennek is köszönhető a hazai írók esetében ritka kedvező angolszász recepciója, amely kedvezőbb például a németnél. A német kritika a magyar mezőnyből inkább a már említett Esterházy és Nádas prózájára fogékony.
Krasznahorkai László
Kepes azzal zárja a beszélgetést, hogy baj talán akkor lenne, ha megtalálnánk Krasznahorkai helyét, aki csak az est végén emelkedik szólásra. Szeretettel megköszöni a róla elhangzottakat, és megjegyzi, hogy talán szerencsésebb lett volna, ha egyáltalán nem is ül a teremben, lehetőséget biztosítva a kollégáknak, hogy akár keményebb mondatokkal kritizálják őt. Aztán egy rögtönzött performanszot látunk és hallunk, néhányunkat felállít a székünkből, hogy rövid időre a helyünkre ülhessen, de egyikünk helyét sem találja a maga számára megfelelőnek. Tényleg keresi a helyét. És talán így van rendjén.
