Báthori Csaba, Liptay Katalin, Szondi György
Szarka Károly
Kicsit kócos, de barátságos
Dupla születésnap január 8-án Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban: a Napút folyóirat idén tizenöt-, a Napkút kiadó tízéves. Ebből az alkalomból Szondi György főszerkesztő kollégáival, barátaival színvonalas összművészeti estet szervezett.
Hogy a meghívóban olvasható „kínálatos” szó mit is jelent valójában, arra választ kapunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol két termet is megtöltenek a vendégek. Mindenki talál néhány korábbi lapszámot és egy-egy könyvet a székén, meg egy összefoglalót a Napút történetéről. Január elején, az ünnepek után lassan indul be az irodalmi élet vérkeringése, de a Napút és a Napkút dupla születésnapjára sokan kíváncsiak. Túlzás nélkül állítható, hogy a folyóirathoz és a kiadóhoz több ezren kötődnek szerzőként, szerkesztőként vagy háttérmunkásként – ez Vilcsek Béla irodalomtörténész többoldalas összeállításából derül ki, amit végül nem olvas fel. A kétórásra tervezett program ugyanis a szerény állófogadással együtt összesen legalább háromórásra nyúlik, így az utolsó műsorszámokat igencsak rövidre kell fogni. Nem csoda, hogy az asztalokon elhelyezett pogácsa és dió rekordsebességgel, percek alatt fogy el, na meg a bort sem kell kínálgatniuk a szervezőknek. De ne szaladjunk előre, az evés-ivás előtt azért történik más is.
Rögtön az elején például Szondi György, a folyóirat és a kiadó sokoldalú főszerkesztője fakad dalra, és énekli, hogy „egyedül együtt jobb”. Ez a refrén amúgy mottója is a Napútnak, amelyet Szondi 1999-ben alapított néhány irodalmár és művész barátjával. Az öt évvel később létrehozott kiadó névadásánál felmerült egy kis probléma: a Napút nevet – valószínűleg rosszindulatból – valaki már levédte, ezért kellett hozzácsapni egy „k” betűt. Hogy a kellemetlen epizód helyét a mítosz vegye át, Szondi az ünnepi alkalomra egy áltudományos prezentációt kért Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténésztől, aki talált is bibliai, illetve görög és római utalásokat egy bizonyos Napkút létezésére. Mitológia és valóság keveredik, később mindenesetre Csáji László Koppány néprajzkutató megemlíti, hogy neki igenis volt szerencséje megmártózni az ominózus forrás vízében…
Csáji László Koppány, Liptay Katalin, Szondi György
Az est háziasszonya, Liptay Katalin büszkén számol be róla, hogy a folyóiratot többek között Bertók László és Tandori Dezső is méltatta, kiemelve, hogy a Napút a hagyományos értékek tisztelete mellett mindig is teret adott a pályakezdőknek. A tiszteletről elég annyi, hogy előkelő helyet foglalnak el a tematikus számok között a hetvenedik évüket betöltők írásait tartalmazó kiadványok, a pályakezdés emlegetésekor pedig a tudósító felidézi magában, hogy saját, nem is olyan régi szépírói bemutatkozása is éppen a Napúthoz kötődik... A szerkesztőség egyik konzulense, Csűrös Miklós is arról ír levelében, hogy színvonalas, ugyanakkor meglehetősen befogadó irodalmi lapról van szó, amely a már befutott, országosan ismert és elismert szerzők mellett fiatal tehetségek sorát vonultatja fel. Családias és barátságos műhely, és bár a folyóirat egy kicsit „kócos” (Szondi kimondottan örül a jellemzés eme pontjának), mindenképpen szerethető.
Az est során jó néhányan színpadra lépnek. A tervek szerint senki sem szerepelhetne tíz percnél többet, de nem csoda, hogy borul a papírforma. Bertalan Tivadar írói és képzőművészeti munkásságának boncolgatása mellett a Napút költözködéséről is beszél: neki köszönhető, hogy az újlipótvárosi Pannónia utcából, Szondi lakásából induló, majd sokáig a Várban állomásozó szerkesztőség nemrég Újpesten lelt otthonra. Toót-Holló Tamás, mint az első Napkút-könyv szerzője, ezáltal a kiadó „kabalaembere” a saját szövegeiben fellelhető taoista motívumok, a Kárpát-medencei folklórelemek és a posztmodern intertextualitás keveréséről tesz említést. Báthori Csaba elsősorban műfordításai kapcsán kerül a középpontba, mesél például Tomas Tranströmer svéd íróról, de megkerülhetetlen téma, hogy németre fordította József Attila verseit, illetve magyarra Rilke levelezését.
A Napút tehát egy olyan fontos szellemi műhely, amelyhez sokan sokféle tevékenységükkel kapcsolódnak. A két meghívott színművész, Kovács István és Varga Tamás interpretálásában élvezhetünk egy-egy szöveget többek között Esterházy Pétertől, Juhász Ferenctől és Petri Györgytől is, az est összművészeti jellegének megfelelően pedig a zene, illetve a kép- és filmvetítés sem marad ki a programból. Hallunk francia sanzont és balkáni muzsikát, zenél Elek Szilvia zongoraművész, Orosz Zoltán harmonikán játszik, Horváth Kornél pedig ütős hangszereken. A produkciókat hosszas és megérdemelt taps követi, a kivetítőn közben Bertalan Tivadar képei futnak.
Orosz Zoltán, Horváth Kornél
A főszereplő azonban kétségtelenül Szondi, akit élete egyik meghatározó állomásán, Bulgáriában is elismernek költőként és nyelvészként (sőt, ott talán jobban, mint itthon…). Meghatódva beszél fiáról és lányáról, akik komoly háttérmunkával segítik a szerkesztőséget. Amikor pedig Csáji levetíti édesapja, a fényművész Csáji Attila kisfilmjét, majd némileg váratlanul nyolcéves kislánya, Gyöngyvér is fellép saját novellája részletének profikat megszégyenítő felolvasásával, újabb bizonyítékot kapunk arra, hogy a Napút és a Napkút nemcsak folyóirat és kiadó, hanem valóban egy nagy család. Ebben az esetben az állítás talán nem közhelyes.
