Ábrahám György
Dokkoltak a Noé fiúk

Szeretem az örményeket. Lehet, hogy a távoli őseim is azok voltak. Meseszép a földjük. Ottjártamban egyszer, valamikor nagyon rég, amikor a repülők még olyanok voltak, mint a kofás kisvonat Gyulán, láttam az Ararátot. Úgy 35-40 között volt a Celsius, a gyerekek a Szevan tó 1000 méter magasról Jerevánba vezetett vizében pancsoltak, s a tufából és tajtékból épített főtéren azt mondta az idegenvezetőnk, egy bronzszobor szépségű örmény hölgy, hogy az Ararát török földön van, de ők ebbe soha nem fognak beletörődni. S hozzátette, ott kötött ki Noé bárkája. Az Ararát keresztény föld, s népük a legrégebbi keresztény vallás gyakorlója. Olyannyira, hogy a kakas vérével keresztelik a fiúkat, s a bárányéval a leánykákat.
Noé, Isten által arra érdemesnek nyilvánított egyetlen emberként, isteni tanácsra, az isteni cunami idején a bárkába gyűjtötte a föld minden élőlényét, s ezzel az emberiség őseként tisztelendő.
A békési szellemi kultúra ilyen ősmentő folyóiratának tekintendő a Bárka című kéthavilap.
Valahogy úgy hozta a véletlen, hogy némi közöm – mondhatni a semmivel egyenlő, de számomra a semmi is fontos, a mindennek jóízű ellentettje – volt az életem során a Bárkához. Együtt dolgoztam néhány évig az alapító főszerkesztővel, Cs. Tóth Jánossal.
Kezdő gyulai tanári évei óta figyelmezem a jelenlegi főszerkesztő urat, Elek Tibort. Emlékezetem feljegyezte legendás bátorságú márciusi beszédét a rendszerfordulat idejéből. Ismérem erőfeszítéseit gyulai főszerkesztősége korából, amikor a Hírlapból igyekezett szépen szóló, bátor hangú, őszinte és sokszínű helyi folyóiratot szerkeszteni. Tibit mintha még én kértem volna fel a Várszínház műsorfüzetének összeállítására, amikor se doktor nem volt, se Tibor. Mintha Kiss Ottó is dolgozott volna ide. Mintha meglenne könyvtáramban mindkettőjük első kötete. Mintha Kiss László első megjelent sorairól is írtam volna némi zengedményt. Szóval a szemem előtt lettek betűvetők és bárkalakók. Jól úszik hajójuk a szabad vízen. A Szabó fiú meg Tibor is, meg eleki is. Ő meg úgy robbant be a békési irodalomba, mint Zeusz gyermeke. Teljes fegyverzetben. Ők ma a szerkesztők, meg a munkatársak.
Mindezek onnan jutottak eszembe, hogy a minap behajóztak a Várszínház Kamaratermébe, ahol jól kiépített, kikötésre alkalmas dokkot telepített az évek során a Színház direktora, Gedeon József, a fáradhatatlan polihisztor. Az apropó: Színház a Bárkában, a Bárka a Színházban, merthogy a Bárka 2007/5 számmal jegyzett számában megjelentek a nyár folyamán a Várszínház III. Irodalmi humor fesztiválján előadott művek, Esterházy Péter, Fehér Béla, Végh Attila, Jász Attila, Hazai Attila, Grecsó Krisztián, Orbán János Dénes, Háy János, Tőzsér Árpád, Podmaniczky Szilárd, Zalán Tibor tollából, számítógépéből, de leginkább gondolataik világra szüléséből. A római hármas azt mutatja, nem először van így. Mégsem kötött ki ez idáig a hajó. Lehet, hogy a kikötésre nem volt alkalmas a várszínházi Ararát, lehet, hogy a bárkamadár nem látott szárazföldet. Ki tudja ezt pontosan, miért most? A kikötés ténye a fontos. S a meglepetés. A szárazföld nem volt lakatlan. A szárazföldet zúgó tömeg töltötte meg. Igyekezni kellett, hogy a szűk kis földrészen, a gyulai kulturális hegyvonulat egyik csúcsán, helyet kapjon a későn érkező. A humor érdeme? A Színház érdeme? Az érdeklődő tanítványok érdeme? A szerzők érdeme? Úgy cakkumpúdré mindegyiké.
A ma már idősb petőfissé érett főszerkesztő meg is jegyezte, ez a meglepetés már nem is meglepetés. Pedig ő is tudja, hogy mennyire az. Jóleső. Mint a fociban az olaszok megverése.
Minthogy jó szólovag, nem meditált hosszan, lovagiasan bemutatta Szpenátyi Katalin írását a Gyulai Várszínház 44. évadáról. Erre a gesztusra azért kényszerült, mert az illető hölgyszerző éppen távol, külföldi távol volt aznap este Gyulától. Éppen pechje volt. Ekkora közönség előtt talán még ő sem mutatkozott be, soha. Izgultak is vastagon, akik sorra következtek. Kivéve Grecsó uramat, aki hamarost a legnépszerűbb magyar szerzők közé fogja feltornászni magát. Nemcsak azért, mert bármihez nyúl, klasszist sejtet, hanem azért is, mert tudja, hová kell nyúlnia. A Hasutasok és Megy a gőzös forgatókönyvírójaként alighanem milliós rajongótábort fog a számítógépében raktározni. Önirónikus fokozásgátló tablettáit százezres nézőszámú filmes közönség fogja emlegetni. Anekdotáinak mondatai közmondásként fognak visszaköszönni. Ufós novellájának felolvasásából csak egyet emelek ki: „Senki sem kap se marihuánát, se pálinkát.”
Az egykori gyulai levéltáros, Dusnoki-Draskovich József, egyetemi tanár Héjja Julianna Erika doktorandus eddigi munkásságát foglalta össze rövid 10 percben, ami amúgy elég unalmas téma lenne, mivel a Könyv és olvasója Gyulán a XVIII. század első felétől 1848-ig nem kifejezetten a humor és a szellemi izgalom határait súrolja, a tanári elme mégis olyan részleteket emelt ki, amelyből egykori nagy gyulaiak érdemdús cselekedeteire következtethettünk (a továbbiakat a tanulmányból megismerhetjük).
A következő Bárka egyik szerzője lesz Becsy András, virtikli gyulai. Megjegyzem, annyira az, hogy papája padtársam volt a Petőfi téri, akkor II. sz. általánosban, mamája meg a jog éber őre Gyula városában. Amúgy költő és szegedi illetőségű. Hexametereit vastaps követte. Megérdemelt. Ezek után csak azt tudnám, mitől reszket a keze?
Szólásra Sáfrán Gyula emelkedett. Ő is könyveket ismertetett. Békés megye és ’56 lett volna a házi feladata. Írásban bizonyára igen jó, de a szónoklattanban elmaradt a nyilvános szereplésben jártasaktól. Eszemben sincs bántani, de Demosthenés is dadogott, aztán elment a tengerpartra a hullámokkal társalogni, s a görögök szerint elég jó kis szónok lett belőle. A tengerpartra neki menni nem érdemes, de üljön a tükör elé, akkor talán elég tökössé beszéli ki magát.
Ezzel aztán az első óra letelt. A diákok az óra végén nem hallgatták végig a Szaniszló dzsessztrió hallgatásra szánt zenedarabjait, amivel eléggé lelombozhatták a zenészeket, de hát az élet keserű és szidalmas.
A bagó- és dumaszünetet követően, a várakozástól eltérően, messze a statisztikai átlagnál nagyobb számban tértek vissza a terembe a tinik és társaik.
Jól is jártak.
Kezdetnek egy ká után egy i és két es, valamint két o között két té, azaz Kiss Ottó, sokkönyves gyulai érdemes rukkolt elő – Emese almája című kötetéből – néhány rímtelen, de éppen ettől még gyerekdedebb gondolatával. Már olvasás közben kiderült, hogy többen magukra ismertek. Oly jókat kacarásztak a környékemen, hogy meg kellett állapítanom, a gyerekhumorban sincs semmi tréfa. Az maga az életbölcsesség. Amit Ottó teljes terjedelmében birtokol. Így aztán lekaszált néhány hektár rozsveteményt. Tele maggal.
Úgy éljek, Hrabal uraméknak és a nekem névrokon Menzel úrnak méltó szellemtársa támad a hazai irodalmi vizeken, ha abbahagyja a csukázást Amoroso lo Bello, alias Kiss (Apolló) László. Ez az olaszos ifjú a két cseh dicséretével előállva, a Bárkaonline változatán megjelent Őfelsége pincére c. írását tálalta hangsúlyhibátlanul, őt imádó közönsége elé. ((Jaj, csak én is az ő tanítványa lehetnék, lehellték a kislányok, elmerengve és mélázva)). Konklúziója: „…a világ, Hrabal úr, ez a szar.” Ki vitatkozik ezen, de ez azért csak később derül ki. Előbb tiszta élvezet, jót eszünk, még jobbat sörözünk, frankóul emésztünk, csodásan szeretünk, pocsékul csalódunk, élünk és meghalunk, aztán jő a szar, s nem éppen eau illattal. Van olyan, akinek már ez is siker. Én mondom néktek, én, a vén. No jó, koravén. De. Te, ifjú barátom ezt nálamnál is jobban tudod.
Rejtelmes ember a Tibor(c) úr. Hat könyv után azt állítja, nem tud írni. Miközben olyan tárcát rittyentett ki a Literának, hogy mind a húsz ujját megnyalná az ember utána, ha a lábujját is elérné. Mondjuk, nekem könnyű. Egyszer elolvastam, egyszer hallottam a szájából, aztán most még egyszer, tanárurasan, szép magyarsággal olvasottan, s királyian szórakoztam. Ez nem hízelgés, nem dicséret, ez állapot. Úgyhogy ne légy cé végű, Tibor, kedves főbő uram, Te is tudod, hogy ez álszerénység. Írj a sublótnak, ha a kritikai rovatnak vagy a napszámosa, de írj, mert lesz még a kutyára dér, s összejövend egy-két kötet, ilyesmikből. Csak azt tudnám, ha a horgászat közben százezer a szúnyog, mi a védekezés? Ha huszonkétezret agyon csapok, még mindig marad hetvennyolcezer. S az se kevés.
Az ember azt gondolná, a Tibi, az egy ritka név. Pardon, a Tibor. Miközben a második óra felé, a Szabó Tibi is, az Online Tibi, akinek a második kötete volt kapható az előtérben, szóhoz jutott. Jópofácska gyerek ez a Tibi úrfi. Ha úgy tud írni, ahogy várni, márpedig tud, akkor igencsak gazdagok leszünk literátorokból ebben az országsarkában. Gazdagabbak, mint bármikor. Már megint nem tódítok. Halálkomolyan írom ezt a tudósítást, s agyondicsérem az egész szerkesztőséget.
Ő is az Online rovattól idézett. A Tavaszi minden címmel felírt írásművét adta elő, nem kis sikerrel. Tanulságos történet hallottunk a „nagy” szerelemről.
Végül Grecsó úr, másodszor is szóra kapva, jövendő regényének első fejezetéből adott elő kedvcsináló mondolatokat.
Legvégül a Szaniszló trió is újra színpadot kapott.
Legvégebbül pedig bejelentem: – a tudósító igen nagyképűen közli – navigare necesse est.