Szabó Tibor
Az vagy, amire emlékszel
(Garaczi László estje Békéscsabán)

Két higgadt ember a pódiumon október 10-én. Garaczi László íróval Kiss László író (lapunk szerkesztője) beszélget. Az est könnyed, elegáns, az éjszakai tévés diskurzusokat idézi, ahogy görcstelenül társalognak irodalompolitikáról, könyvekről, esztétikumról. Nem feszül egymásnak a két szereplő, mégsem fáradt a produkció, mérlegelnek beszéd közben, folytatják egymás gondolatait. Harmincfős publikum a megyei könyvtár előadótermében, a szokott társaság főleg, plusz néhány ismeretlen, diákok, középkorú párok. És kellemetlen, zavaró hideg. Nincs fűtés.
Rövid bemutatás és laudáció a moderátor részéről, aztán. Színpadi szerzőként ismerjük meg először Garaczit. A drámaírói munka gyakorlati, szervezési-szervezeti tapasztalatairól beszél. Egy működő műhelyről, írók összefogásáról, érdekérvényesítésről, praktikus törekvésekről. Hogy ezek szükségesek. Az élő szerző nagyon kiszolgáltatott a színházi gépezetben, mondja Garaczi, a társulatok a klasszikus darabokra vannak berendezkedve, a kortárs szöveg kiegészítő anyag csak, ha az író erősködik, akadékoskodik (ragaszkodni próbál az elképzeléseihez), könnyen találnak helyette konzervet. Sokszor kényelmetlennek is érzik a szerzőt a színészek, a rendező, megpróbálják távol tartani a produkciótól nem tudni, miért. Pedig ő szeret bejárni a próbákra, mondja a vendég, ott lehet a legtöbbet tanulni a szakmáról, nem a színésziről (arról is, vélhetőleg), de a drámaíróiról. A blokk legérdekesebb része az a gondolatfutam, amelyben Garaczi kifejti, hogy az íróféle a színházban mindig marslakó, idegen test. Az írás magányos háború, egy ember produkciója, hozzászokik az alkotó, hogy egyedül, ha munka. A színház meg kooperációt kíván, ott jönnek-mennek, zizegnek, megszólítják, kiabálnak időnként. Nem érzi sajátjának ezt a világot (miközben a drámaírást, gondolom, igen).
Intermezzo a metaXa előtt — a munkához kapcsolódó szokások. Megtudjuk, hogy mostanában már szereti a csendet, amikor dolgozik. A mostanában az érdekes, ki is derül a meglepő, a nem szokványos: néhány éve még metált, keményebb rockot bömböltetett, miközben írt, a ritmus talán, gátak oldása, nem derül ki pontosan, hogyan segítette őt az alkotásban pl. a Rammstein. De újabban nem. Sőt, ha magában zene, akkor is lágyabb. Mondja a nevét is a bandának, akiket az utóbbi időben hallgat, hát, nem Európa Kiadó.
Kiss Laci felvezeti a metaXát. Pár mondatos ismertető, hogy azok a nézők is tudják követni a beszélgetést, akik nem olvasták a könyvet. Frappáns értelmezések közbeszúrva, plusz a mű keletkezéstörténetéhez adalékok — a moderátor magabiztos, felkészült. Az origo.hu internetes regénypályázatára készült a regény első változata, egy körülbelül százoldalas szöveg, és nyert is hozzá kiadási lehetőséget Garaczi (megosztott első helyezés), de aztán mégse adta. Nem tetszett neki abban a formában, meg nagyobb tervei voltak az anyaggal, konkrétan: nagyregény. Eltelt hat év, a szöveg felduzzadt háromszáz oldalra, kapott közben vagy tíz új munkacímet, mindig újabbakat, hátha az segít, mert összeállni sehogy se akart. Érdekes, ahogy Garaczi a visszafelé mozgó munkáról beszél. A metaXa ugyanis (végleges formájában) százhúsz oldal, és ez abból a háromszázból lett. Törölt, nyesett, tisztázott, és magyarázza a vendég (az egész est folyamán csak ekkor szenvedélyes), hogy kívülálló el nem tudja képzelni, mekkora élvezet irtani egy szövegben. Nem nyomdakészen ír, mondja. Az első verziók nagyon gyorsan gépbe kerülnek, de azután sokáig és sokszor javít, változtat. Ennek része az élvezetes húzás.
Elmélyült, részletekbe menő interpretáció a metaXáról. Közösen rakják össze. Ezt egy helyszínibe értelmetlenség lenne beleszuszakolni, többet ér, eredetiben az igazi (valamelyik következő Bárka-számban közöljük a beszélgetés szerkesztett változatát). A skizoid karakterekről a szó főleg, hogy az érdekli Garaczit, nem a betegesség, hanem ami mögötte, a személyiségkontúrok, az én, hogy az milyen, miből áll, hogyan lehet megragadni. Az vagy, amire emlékszel, idézi Erdély Miklóst (miközben a metaXa éppen azt üzeni, hogy mégse ennyire egyszerű a dolog). Azzal zárja a témát a vendég, hogy az írói szakma önmagában is létrehoz egy hasadást vagy kettősséget az elmében. Az író nem csak megéli az életét, de párhuzamosan (mintegy kívülről, és praktikus céllal) meg is figyeli azt, benne van és kívüle. Hol itt, hol ott.
Végül a pályakezdés gyötrelmeiről. A nyolcvanas évekbeli Budapestről mesél sokat Garaczi, a bulizós korszakról, underground, korai punk (Európa Kiadó, Kontroll Csoport), Kiss Laci megemlíti, hogy az akkori éjszakai élet legendás figurája volt. Nem volt. Maga Garaczi mondja, hogy a legendássága csak legenda. Tényleg mozogtak emblematikus, nagyhatású emberek a Fekete Lyukban, a Szimplában (Dixit említi, az ismert túlélőművészt, aki azóta belehalt a túlélésbe), de ő nem tartozott közéjük. Meg egyébként is, neki polgári élete is volt a rock and roll mellett, diplomákat szerzett, kezdett publikálni. Bár, mondja, az írói pálya nem magától értetődően jött. Már két kötete volt, amikor még mindig egész másban gondolkodott. Nem fejti ki, miben (a gondolkodás), csak annyit mond, hogy végül beadta a derekát, hogy jó, legyen — író. Mert élni kell valamiből, és nem szénlapátolásból akart pénzt keresni. Így alakult.
Kellemes est, kellemes csalódás Garaczi beszédmódja is, a prózáját (főleg a régebbieket) zavarosnak éreztem itt-ott, ezért most arra számítottam, hogy az alkotó maga is valami hasonló dolgot produkál élőben, ideges futamokat, kitöréseket, meredek asszociációkat. De nem. Az elmesélt történetek, a vallomásos (írói műhelyét, módszereit bemutató) epizódok mind tiszták, világosak, füllel is követhetők. Az pedig már a boszorkányság kategóriájába tartozik, ahogyan kinéz ötvenegy évesen. Nem fog rajta az idő.