Több szempontból is rendhagyó estnek ígérkezett a Géczi Jánossal való találkozás. Ugyanis a XX. században nem volt általános, hogy egy aktív, pályán maradó, megbecsült, elismert, iskolateremtő, nemzedéke jellegadó figurájának kikiáltott tollforgató nem a magyar szakosok közül került ki (persze van Esterházynk, volt Tersánszkynk, Kassákunk, Karinthynk). A szerző jelzőit wikipédia-szerűen halmozhatnánk: József Attila-díjas költő (2011), prózaíró, esszéista, biológus, kultúrantropológus, élettudomány-, nevelés-, művelődés- és szimbólumtörténész, etikus, JAK vezetőségi tag, szerkesztő, világlátott polihisztor, mellesleg egyetemi docens a Pannon Egyetemen. Egy ilyen embertől jogosan várhattunk életbölcsességeket. Fogadásának környezete is méltó volt. A fénykontrasztoktól mentes Kisvigadó terem pódiumán láthattuk-hallhattuk a Monostorpályiban született alkotót. (Régi ismerősök voltak, mégis) újdonságnak hatottak a Kortárs írók sorozatban a helyszín, a színház új neve, néhány arc és Szabó Tibor Benjámin, aki talán a veszprémi életszakasz és kapcsolat miatt érezte és kapta feladatául Géczi bemutatását. Hálás találkozásnak bizonyult, mert rég éreztem magam olyan átszellemülten, mint ezen az esten - ugyanúgy elvesztem az életműben, mint a kérdező, amikor készült a jeles vendég faggatására. Afféle Kepes András Desszert hangulatba keveredtem, és elvarázsolt a szellemi dinamika. A bejárt íveket csak utólag lehet összegezni. Magam is így járok el, amikor tematizálom a beszélgetés szakaszait.

„Kezdetben vala..." a gyermekkor, amely a már említett Debrecen melletti településhez kötődik (hiszen az édesapa a Partium területéről származik), amellett a medgyesegyházi tanyavilághoz (hiszen az édesanya pedig innen, így tót történelmi háttér ékelődik a családba. Ennek emlékei éltek tovább a rokonokban is: pl. Schéner Mihály festőművészben vagy Szeverényi Erzsébetben, aki Juhász Ferenc felesége és kiváló irodalomtörténész volt). Megtudtuk, hogy az Alföld korán gyökeret vert a havas szántóföldek fénykontrasztjait bámuló gyermekszívben. A keleti régiók vasútjai mentén elterülő mezők irodalmi értéket képviselnek ma is. A veszprémi dombokat sohasem lehetett megszokni egy alföldinek, de a Nyírség homokbuckái sem hiányoznak ennyire, ott nincs fekete-fehér játék, nyulak, őzek rohanása a szikár erdők felé.

A természet szeretete korán kidomborodott. Ez vezette írónkat a biológia felé (minden mondatomban ott van az az ambivalencia, amely kikerülhetetlen akkor, ha egy biológus-szépíróról értekezünk) már középiskolás korában. Az alma mater Debrecenben várta, a nagyhírű Tóth Árpád Gimnáziumban koptatta a padokat biológia-kémia tagozaton. Nem is hajlott volna erősen a magyar irodalom felé, ha nem akad egy lelkes magyartanárnő, aki olyan legendák óráira viszi be növendékeit, mint Julow Viktor (Csokonai-kutató), vagy szavaltatja őket a Nagyerdőn és a Botanikus kertben a József Attiláról szóló órákon. Géczi sem rivalizált volna Bálint Leával, vagy nem küldik el a verseit Kiss Tamás költőhöz (aki ekkor a Kossuth Lajos Tudományegyetem gyakorló-gimnáziumában tanított és az Alföldet szerkesztette), ha nem lett volna tehetsége ehhez is, amellett, hogy az akkori OKTV-t nyerte biológiából és válogathatott a felvételt és biztos helyet ajánló egyetemek közül.

A választás a József Attila Tudományegyetemre esett. Irány Szeged és az aktív irodalmi élet. A pezsgés hamar Ilia Mihály tanár úr védőszárnya alá sodorta a Szegedi Biológiai Központban is otthonosan mozgó hallgatót (a legenda szerint Ilia első komoly értékelése így hangzott: „Fiam, van egy jó verssorod!" - válasz: „Akkor mikor tetszik közölni?"). A diák, aki Mocsár Gábor, Bálint Sándor és Szent-Györgyi Albert értékteremtő erejével felruházva jött a Tisza-parti Athénba, hamar tagja lett a Gazdátlan hajók körének. A szovjet időszak mártír-, szamizdat és emigráns orosz költőinek egyik legjelentősebb magyar fordítója, Baka István irányítása, terelgetése pedig bevonta őt a Kincskereső körbe is. Igazán - persze a Tisztatáj mellett - ez a kör kovácsolta össze az 1970-es években induló, Szegedhez kötődő, valamilyen módon neoavantgárd irodalmárokat (köztük pl. megemlítődött Veress Miklós neve is).

Ennek az évtizednek a terméke az első kötet, amely 1982-ben jelent meg Vadnarancsok címen. A cím több alkalommal köszönt vissza: Négy élettörténet-rekonstrukció (élettörténet-rekonstrukciók), Homoszexuálisok vallomásai, 1980-81 (Beszélgetések, 1987), majd az 1990-es években kétszer (megjegyzendő, hogy a rendszerváltásig nem is adhatták ki ezen írásokat). Ma összesen 5 kötetben olvashatunk olyan alkotásokat, amelyek a társadalom perifériájára került, margón élő, deviánsnak tartott emberekkel készült mélyinterjúk szöveges emlékei. A kábítószerkérdés a korabeli médiában nem jelenhetett meg nyilvánosan, tabunak számított. A Vadnarancsok egy részlete sem jelenhetett meg a Mozgó Világban, akárcsak a Narkó-blues című kötet, amely hat évig hevert a kiadói asztalfiókban. Az egykori Klebelsberg-ösztöndíjnak köszönhetően Géczi egy budapesti elmegyógyintézetben személyesen tapasztalhatta meg, milyen kiégett, elsodort, megfáradt írónak lenni - nem ő volt az, hanem ilyen feltöltődni vágyó, de elmebajosnak gondolt pályatársak vették körül. Furcsa, hogy a társadalom kevésbé üldözte, mint az írótársai. Egy természettudós mindig is számkivetett volt a bölcsészek között és fordítva. Természetesnek tűnt a stigmatizálás, a skatulyázás, a 3T kategóriába való sorolás (esetünkben, sajnos, olykor tiltott!), a szocializmus visszásságai, amelyek egy részét még mindig titok fedi. Tény, hogy Géczi nem utazhatott Nyugat-Európába. Mindig igyekezett megtartani az arany középutat, egyszerre működtetni a humán és reál emberideál értékítéletét.

Talán ennek köszönhető, hogy belőle nem csinált a rendszerváltás professzionális kultuszfigurát, afféle márkanevet. Önmagát is szerencsésnek tarja emiatt, mert ezáltal nem neurotizálta az a félelem, hogy az irodalomból kellene megélnie, és véletlenül sem kell azzal számolnia, hogy politizálja az irodalmat, mert akkor még mindig a 3T-től függne, amelynek kortárs létjogosultsága gyakran megkérdőjeleződik. Géczi Jánosnál mindig is az volt a primer instrukció, hogy elkerülje a másodlagosságot, ezért vizsgálta a civilizációs élőlényeket kultúrantropológiai szempontból. Már az első kötetében is egyedi, maradandó és szimbolikus kívánt lenni. Több műnemben, számos műfajban akarta megmutatni, hogy a polgári foglalkozás mellett lehet valaki az ember históriájának eszmetörténeti tolmácsa. Mindennek eredménye olvasható a 2006 óta, a Gondolat Kiadó gondozásában megjelenő monográfia-sorozatban (már a reneszánsznál tart). Két évtized munkájának gyümölcse A rózsa kultúrtörténete, amely polémiába keveredik Umberto Eco azon kijelentésével, amely szerint a rózsának oly sok jelentése van, hogy maga a virág szimbólumként elveszti jelentőségét.

Géczi képes megmutatni, hogy az emberiség története egymásra épülő kultúrák korrespondenciája. Legújabb művei is erről tanúskodnak. A Viotti négy vagy öt élete (regény, Kalligram, 2011) értelmezéséről épp Darvasi Ferenc írt gondolatébresztő ismertetést a Bárka 2011/4-es számában. Nyilván a tanulsága nem merül ki annyiban, hogy az ember addig nem halhat meg, amíg nem volt szerelmes. A legszebb emberi érzések vizsgálata óhatatlanul a spiritualitás felé vonzza az írói lelket. Az életben rejlő kettősséget jobbára Távol-Keleten találja meg a művelt, érett író-olvasó. Emiatt a Géczi-művek is tele vannak a Thomas Mann-i fehér és európai ember kínai utazásának emlékeivel, flórakonstrukciós vázlatokkal, a kulturális sokk hatásainak elemzésével. Rájövünk, hogy Keleten az európai kérdésfeltevés nem működik, hogy a dogmának hitt evidenciák ott elvesztik értelmüket, nincs abszolút igazság. Minden múlandó? Vagy minden változik? Géczi János utolsó mondatainak egyike - talán nem véletlenül - épp egy haiku sorait adja (épp rendelkezik is egy haikukötettel: ősz mint júlia - haikuk és wakák, OSzK, 2003), így érdemes az est tanulságául - a szál rózsa mellé - magamnak is ennyit eltenni a virtuális tarisznyámba:

„a világot nem
az eszme tartja össze,
hanem az anyag"