A verseny díjazottjai

Dávid Péter

Tudósítás és elmélkedés a Simonyi Imre Emlékversenyről

Simonyi Imre megint abban a régi, koszos, de fordítatlan köpönyegében ballag hazafelé, a Dob utca irányába, az egyszemélyes fegyenctelepre (ahol minden van, csak éppen rend nincs) rendületlenül, mint ahogyan általában: szalonspicc, cigaretta, a füstöt - mintegy kihívón, enyhe cinizmussal - a hajnal szemei közé fújja...

Miért rendeztek annak az embernek versenyt? - kérdezte a bölcs, érdemesült matektanár. - Iszákos bolond volt! - Ja - mondom -, igazad lehet, de jó verseket írt... - Ezzel annyiban is maradt a diskurzus, amiből az is látszik, hogy nem gyakran jön ez így össze: élet és irodalom.

Simonyi Imre gyulai költő volt. A gyulai Karácsonyi János Gimnázium az ő tiszteletére minden évben megrendezi - érdemesült matektanár ide vagy oda - versmondó, versillusztrációs és versmegzenésítő versenyét, ami az iskola talán egyik - hogy nagy szavakat használjak - legnagyszabásúbb (ha van ilyen szó egyáltalán) programja. Nem véletlenül rohangált idén november 18-19-én is mérgezett egér módjára a fél tantestület a technikai személyzettel együtt, hogy a tizenegyedik ilyen alkalom valóban nagyszabásúra sikeredjen.

Sikeredett, lévén hetvennél is több versmondó érkezett a „krétarajzok" városába az ország minden tájáról, és ez a szám eddig sohasem látott érdeklődést jelent. A megnyitó is, amely a városháza dísztermében zajlott le, ezt a sikeredést tükrözte. Kónya István, a megyei közgyűlés alelnöke (aki magyartanárként nyolc Simonyi-versenyen rohangált már mérgezett egérként) mondott beszédet. Azután a versmegzenésítők vették át a szót érett hangszerkezelésről, kiváló versértelmezésről téve tanúbizonyságot. Furcsa ezt így leírni, de Simonyi költeményeinek jól állt a gitár és a hegedű, a diáklányok csengő hangjáról nem is beszélve. Az estet Havas Judit előadóművész (a költő személyes ismerőse) és Jandó Jenő zongoraművész zárták Liszt és az irodalom című műsorukkal, ami igazi csemege volt a zenét és költészetet kedvelő nagyérdemű számára, hiszen találkozhatott itt a melodráma műfajával is, amely mára a dinoszauruszok sorsára jutott, de Liszt idejében, a romantika aranykorában nagyban virágzott még bibéstül-porzóstul.

Havas Judit előadóművész díjat ad át

Másnap reggel a versillusztrációk értékelésére került sor. A gimnázium első emeletén (amelynek felületét a költő is koptatta nem éppen példás magaviselettel és közel sem kiváló szorgalommal sietve az órákra) a legszebb képeket csodálhatták meg a versenyre érkezők, megállapítva, hogy Simonyi költeményeinek jól áll az ecset és a ceruza is.

A legnagyszabásúbb programpont mégiscsak a versmondók megmérettetése volt. A szakértő zsűri tagjai között írók, korábbi kiváló versmondók, magyartanárok foglaltak helyet, hogy a hetedik osztályosoktól a tizenkettedikesekig minden évfolyamon kioszthassák a könyvjutalmakat a különdíjakkal együtt az arra érdemeseknek. Simonyi költeményeinek jól álltak a szép hangú diáklányok és elegáns diákok, még akkor is, ha a fragmentumszerű, nehezen mondható versek elég magas szintű követelmények elé állították őket. A versenyt a zsűri értékelése és a díjkiosztó ceremónia zárta, amelyen hallhatott jó tanácsokat és vicces anekdotákat is az iskola könyvtárába zsúfolódott közönség.

Ezután dőlhetett csak hátra a fél tantestület és a technikai személyzet - kávé a kézben, a maradék pogácsát majszolva -, és megjegyezhette: Simonyi költeményei után igazán jól áll a kávé és a maradék pogácsa.

Visszatérve: Simonyi Imre gyulai költő volt. Hiába akarja az ember ezt úgy leírni, mintha csak egy pohár vizet kérne, azért a „gyulaiság" valahol súlyos értékítéletet is takarhat. Már csak az a kérdés, hogy ez a „gyulaiság" jól áll-e Simonyi Imre költeményeinek. „Mert ad a hely" - ahogy azt Janus Pannonius... -, és biztosan igaz, hogy a helybéliek máshogyan olvassák a Gyulai krétarajzokat, mint egy - hogy nagy szavakat használjak - kívülálló (hasonlóan vagyunk Krasznahorkai László Sátántangójával vagy Az ellenállás melankóliájával, és Kiss Ottó regényével - neki a tizenegyesrúgást tanította Simonyi -, a Javrik könyvével). Szóval mindenképpen kapcsol valami pluszt az irodalmi művekhez a hely szelleme, ha mást nem, egy melengető összekacsintást gyengéden ápolt lokálpatriotizmusunkkal. Csak hát ki ismerheti Simonyi Imre nevét Gyulán kívül? Esetleg azok, akik a Márai-divatot követve eljutottak levelezésükig (Márainak egyébként mennyiben áll jól a kassaiság?). Vagy akik voltak már a Simonyi-versenyen az ország minden tájáról. Vagy akik olvasták költeményeit a Hét évszázad magyar versei között, mert akik az Oziris- antológiát olvasták, na, azok biztosan nem...

Hová mész?, kérdezik Simonyi Imrét odaát az odaátiak. Hova mennék, a magyar költészet Pantheonjába igyekszem... Mondja mintegy magától értetődően, és lobog utána fordítatlan köpönyege az odaáti szélben a cigarettafüsttel együtt. Mert hát mindenkit érdekel az utókor ítélete, ha mégoly cinikus és lenéző is velünk szemben, mint Simonyi. De hát, Imre, válaszolják neki odaát, te csak egy gyulai költő vagy, elégedjél meg azzal, szobrod is van, koszorú is jut rá, ennyi...

A koszorúzás

Vannak ilyen költők! Szakáll Lajos volt a gyulai költő Petőfi idejében, de azóta a dinoszauruszok sorsára jutott kérészéletű hírneve. Persze akad ellenpélda is. Emlékszem, az én időmben Baka István volt a szegedi költő, de hála a modern filológiának, a kiváló tolmácsolóknak meg egy-két rajongó magyartanárnak, mára már kivakaródzott a kiváló halászlék városából, és maga mögött hagyva az ö-ző tájszólást, a kánon megbecsült tagjaként ül bársonyszékében. Megvan tehát a recept!

Simonyinak viszont egy kicsit pechje van, Gyulán nincsen egyetem, ha kiváló tolmácsolók és rajongó magyartanárok vannak is, nincs Simonyi-összes kiadás, de még a róla szóló szaftos anekdotákat (az érdemesült matektanár is mesélt ilyeneket egy-egy lyukasórában) - amelyek nagyban elősegítenék népszerűségét a lázadó fiatalság körében - sem gyűjtötte össze senki. Ebben a környezetben nyer igazi nagyszabásúságot egy Simonyi Imre Emlékverseny, ami megeleveníti, újraolvassa, újraértelmezi, leporolja azokat a költeményeket, amelyeknek jól áll a gitár és a hegedű, az ecset és a ceruza, a szép hang és az elegancia is.

Hová mész?, kérdezik Simonyi Imrét. Hova mennék?, mondja, Itthon vagyok...