Bálint Tamás, Farkas Wellmann Éva és Darvasi Ferenc

Fodor György

Székely kvaterka

Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal és Bálint Tamás
Visszaút a fekete folyón című kötetének bemutatója

Békés Megyei Jókai Színház Stúdiója, 2011. november 28.

Barátságos, családias, székely(udvarhelyi) légkör fogad, amint a stúdióba lépek. Az asztalon zakuszka, édes málé, somlekvár, forró tea a szamovárból, kümmel, oroszhegyi szilvapálinka, borocska-kvaterka, melegség, tiszta Krúdy-gasztró. Eddig nem tapasztaltam efféle meghittséget ebben a fekete-fehér kontrasztoktól szenvedő tetőtéri teremben. A látvány első osztályú, a szemem máris táplálkozik. A fülem is falja a hangokat, amint meghallom a népdalokat. Soós Emőke énekel, ő nyitja az estet a „Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út" kezdetű szerelmes dallal. A hangulat igen autentikussá válik. Árad felénk az erdélyi magyar identitás. Az est különlegességét az adja, hogy a Kortárs íróink sorozatban most egyszerre két székelyudvarhelyi alkotót köszönthetünk.

Soós Emőke

Darvasi Ferenc rögtön ezzel kapcsolatos kérdéssel nyit: „Mit jelent a székelyudvarhelyiség?" Majd túláradó kíváncsisággal rögtön újabbakkal toldja meg: „Van-e ilyen egyáltalán? Mi az oka annak, hogy a hargitai városban ennyi irodalmár él, alkot? Kik indítják útjára a szárnybontogató fiatalokat?"

Elsőként Bálint Tamás hallatja hangját, aki a fiatalabb generációhoz tartozik (1985-ben született), mégis idősebbeket megszégyenítő intelligenciával beszél az önmeghatározásról. Székelyudvarhely egy Gyulához hasonló, 37 ezres lélekszámú város (mellesleg Békéscsaba testvérvárosa), ahol tagadhatatlanul sok az iskola, így a szellemi élet pezsgő, a légkör családias, a kulturális háttér evidens. A humán osztályok adják az olvasói-írói bázis legjavát. Az életet e távoli, szinte színmagyar településen talán úgy illik elképzelnünk, mint egykor a nagyhírű debreceni vagy pataki kollégiumokban folyó, korszakalkotó, reformkori eszmecserék idején a magyar deákságét. Nem mellesleg „mindig 10 fokkal melegebb van, mint Gyergyóban vagy Csíkban" - jegyzi meg ellenállhatatlan humorával Tamás. Az udvarhelyi közösségeknek is megvannak a nagyhatású tanárai, mint pl. Lőrincz József, akinek szerepe volt abban, hogy költőnk nyelvtan mellett irodalmat is tanuljon, és a kolozsvári egyetemen bejárjon Balázs Imre József óráira, aki szintén matematika-fizika szakon végzett a Tamási Áron Gimnáziumban, de magyar-angol szakon szerzett diplomát, és benn is maradt a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, hogy első osztályú irodalomtörténész váljon belőle. Tamást viszont a közgazdaság felé terelte a sorsa, így az átlagtól elüt abban is, hogy nem megélhetési irodalmár lett, hanem a számok, grafikonok világában dolgozik a mindennapokban, és akkor ír, ha kedve van hozzá, vagy mondanivalója van a világról. Már középiskolában sem szerette, ha megmondták, mit olvasson, vagy mit írjon. Az irodalom nem lehet kényszer. Ennek következménye, hogy nem annyira termékeny költő, hiszen a munka, a napi robot, a kafkai hivatali lét elveszi az írás idejét, a fáradtság pedig elorozza annak örömét. Tanuló korában is azért pályázott műveivel, mert olykor igyekezetét honorálták, és ez egy diáknak a legtiszteletreméltóbb dolog.

Farkas Wellmann Éva hasonlóképpen fontosnak tartja a székelyudvarhelyi, valamint az erdélyi légkört, mert úgy érzi, otthon működik egy társaság, egy írói kör, amelynek ugyan minden tagja különbözik írásművészetét tekintve (pl. Orbán János Dénes, Muszka Sándor, Fekete Vince, László Noémi stb.), de mégis megvan bennünk a traszközépre jellemző irónia, popularitás-igény, polgárpukkasztó szándék, játékosság, amely egységet kovácsol és az összetartozás érzését adja. A felsorolt jelzők Évánál szerepversekben öltöttek testet. Az első kötetre (Itten ma donna választ, 2002) vonatkoztatható ez a kijelentés. Ez érvényes mindkét költőnél (Tamás esetében A pap leánya, birtokostul, 2007). Azt viszont tévesen gondolhatnánk, hogy a kitárulkozás kerülése lett volna e játék oka. Tamásnál Villon vagy Dante, Évánál Don Quijote bizonyítja, hogy szívesen bújnak egy-egy karakter álarca mögé, hőseik azonban komolyan és kíméletlenül szemébe mondják a világnak önön véleményüket, kritikájukat, félelmeiket.

Darvasi a közönség megelégedésére bátran boncolgatja a rezonőrök és a szereplíra rejtelmeit. Megtudjuk, hogy Éva korántsem félt a költői kitárulkozástól, sőt első jelentős sikerét éppen egy Orbán János Dénes versre adott feminin (bár hangsúlyozza, hogy ő nem feminista, de mégis a nők védelmében írt olyat, amitől OJD a „földön fetrengett") válaszának köszönheti. A Don Quijote szerenádja, majd Don Quijote II. szerenádja volt méltó a válaszadásra (Válasz a Donkihótnak). Ez a parola nemcsak a kötetek lapjain, hanem hamarosan - irodalomtörténeti érdekességként emlegethető módon - szóban folytatódik, ugyanis a kolozsvári kötetbemutatón élőben hallgathatja meg a nagyérdemű e parázs polémiát. Ez nem férfi és nő vitája, hanem költő és költőnő (de nem női költő) szócsatája. Éva sem szereti ezeket a kategóriákat, minthogy abban is egyetértenek (a kérdező és kérdezettek), hogy nincs erdélyi magyar irodalom, vagy szlovákiai magyar próza, vagy kárpátaljai magyar líra, hanem a MAGYAR IRODALOM van. Ők is magyar íróktól tanultak a felnőtté válás rögös útjain, a magyar kultúra érlelte lelküket, segítette fejlődésüket és mindketten a magyar szellemi örökség részei. Ők is Berzsenyin, Babitson, Petrin, Székely Jánoson nevelkedtek - mondja Éva, aki sokáig nem is olvasott nőktől, bár Szabó T. Anna később meghatározta gondolkodásmódját. Ezeket a szerzőket sokáig kell emészteni, érlelni, magunkba olvasztani. Így jártak el mindketten, csak míg Tamás beleolvasta magát az irodalomba, Éva beleélte. A férfiszem olvasmányélményekből írt, a női lélek pszichológiai önelemzést végzett.

Éva 2002-ben jelentetett meg kötetet utoljára, 9 év termése érett meg a legfrissebbet fedő borító almájában. A második kötet érezhetően súlyosabb, filozofikusabb, személyesebb, ezáltal kevésbé játékos. Ebben már nem egyetemista versek vannak (az elsőben 26 db) és messze mese lett az a 4 vers is, amelyet középiskolában írt, majd a kolozsvári egyetemi idő alatt a magyar-angol szakon kiegészített. Lassan állt össze az első is, ugyanígy a második. Ám az idő sohasem mehet a minőség rovására. Jó munkához idő kell! Ezt a jó munkát fémjelzi az Előretolt Helyőrség kiadó neve, amelynek Orbán János Dénes volt a főszerkesztője (elszomorító tanulsága az estnek, hogy a kiadói hírnév ellenére e kiváló munkák csak Békéscsabán voltak elérhetőek). A kötet érett, kimunkált, klasszikus, érezhető rajta a doktorjelölt szellemi ereje.

Tamás 2007 óta csupán 4 évet hagyott az újabb válogatás kiadatására. Nála az utazás a vezérmotívum, de hogy e téren szándékosan hagyományújításon gondolkozott-e, kérdés marad. Tény, hogy érdekli, hogyan lehet eljutni A pontból B pontba, ezért visszaköszön az ókori Odüsszeusz-kalandok sora. Tudatosnak vélhetjük a szürke szín dominanciáját is. Noha a nagymama minduntalan kétkedik abban, hogy Tamás ennyire pesszimista. Valóban. Ha jó a kedve, akkor a barátaival kapcsol ki, ha rossz, akkor a versírással. Talán ez a hangvétel ennek okán érződik versein. Kerüli a férfias kliséket, a maszkulin megnyilvánulásokat, hiszen figyel a szomszéd néni lelkére is, akinek nem akar erotikus költeményeket a kezébe adni. Működik egy bizonyos öncenzúra és a körmönfont humor, bár már múlóban.

Mindketten felolvasnak néhány művet az elmondottakat híven illusztrálva: Éva a Szavak helyett c. szonettet és A kegyveszett balladája c. villoni parafrázist adja elő, Tamás a Vászon halakkal, a Clodiához és az Utoljára a tengeren című műveket.

Az első felolvasás után Darvasi a második kötet elemzésére tér rá. Évánál felfigyelhetünk egy ciklusra, amelynek Magyarosi Szőke József (1793-1866) a főhőse. A kérdés azonnal adódik: miért? Mert az ő munkásságát vizsgálta a szakdolgozatában (Magyarosi Szőke József drámaírói munkásságának értékei. Kolozsvár, 2001) és megihlette az egykori székelyudvarhelyi református lelkész és rektor tanítás iránti elkötelezettsége, a szerelem és földi vágyak elhagyása, feláldozása a tudományos pálya érdekében. Magyarosi lakását és kertjét a református kollégiumnak adományozta, azzal a kikötéssel, hogy ez mindig a kollégium tanulóifjúságának pihenő- és játszóhelye legyen. Hálából a kollégium igazgatósága és ifjúsága egy magas, gúla alakú oszlopot emeltetett a kertben a tiszteletére és emlékére. A hagyománytisztelet azt diktálja, hogy ápolják emlékét, ráadásul Éva különös misztikum okán is vonzódik választott tárgyához. 186 év eltéréssel, de egy napon születtek a Mesterrel, így saját vallomása szerint: „engem küldtek, hogy befejezzem, amit ő nem tudott megvalósítani." (erre remek reflexió van: M. Sz. J. rector utolsó töredéke - ezáltal megteremtődik az élet és halál közötti átjárhatóság). Az is tetten érhető, hogy a versek java klasszikus formában íródott, erőlködés nélkül, gördülékeny sorokban. De mi köze egy 21. századi költőnőnek a felvilágosodáshoz? Csupán annyi, hogy Éva a doktori értekezését a 18. században fellelhető halotti beszédek formavizsgálatának és stílusjegyeinek kutatási eredményeiből írja. A munka során saját költészete is klasszicizálódott, eluralkodott rajta a kor racionalizmusa. Egyelőre megfér egymás mellett a kutatás és a költészet, hiszen a nyelvezet hasonló csupán, nem a téma, ahogy ezt a kortárs kiválóság, Borbély Szilárd egyetemi docens esetében is láthatjuk, aki szintén a régebbi korok irodalmának versnyelvét, -nyelveit ütközteti a kortársival, így lehetne Éva példaképe (is). A jövőben ez változhat, sőt Éva egyre inkább kacsint a műfordítások felé, amellyel már egyetemistaként is próbálkozott. Nem angollal, hanem románnal. Hasznos munka várható. Reméljük, azért a líra sem pihen.

Tamásnál is megfigyelhető a tudatos szerkesztés igénye, hiszen van összekötő elem a kötetek között, ahogy az a Lábjegyzet c. költeményben is tetten érhető. A homályból felbukkanó papleány már csak emlék, reflektálva a 2007-es könyvre, egyben eltávolodva is attól, már csak allúzió (mint a kivert, üldözött kutya a Mindig ugyanazban). A fekete folyó mindent elönt, elmerülünk a Léthében, az időtlenségben. Reméljük, nem kell sokkal többet várni a harmadik kötetre sem. Amely talán nem is líra lesz, hiszen Tamás kacérkodik a novellaírás, avagy a prózaírás gondolatával - a drámaírást hanyagolná. Teljesen nem tud elszakadni a lírától, így a legújabb, készülő műve egy verses regény, afféle 21. századi Anyegin (amelyre volt már példa, hiszen Térey János már megírta a saját, militáns hangvételű Paulusát). Az első jelenet kész, a többi még tesztváltozatban, pihen rá 1-2 évet, majd emészthető formában bocsátja az olvasói közízlés asztalára. Várjuk, olvasnánk, érdeklődünk. Csak reménykedni tudunk, hogy az idő olyan gyorsan és hasznosan telik közben, mint ahogyan az est alkalmával elrepült.

A találkozót egy második felolvasás zárja. Éva versei: Valami ég e versen át, Óda a monostori temetőhöz (itt még kiderül, hogy azért nem a házsongárdi, mert a monostori kellően borzasztó ahhoz, hogy az egyetemi évek lezárásakor, a Kolozsvárról való távozás tökéletesen negatív érzéseket keltő asszociációja legyen), Az itt az ottal (a kötet címadó verse); Tamás búcsúszövegei: Színvakság, Irodaházak között, Mind'járok utánad, Visszaút a fekete folyón (címadó). A legvégén újra Soós Emőke hangja csendül fel, hogy meghozza kedvünket az identitásunk megerősítéséhez („sarkantyúmnak lágy a vasa, / szeretőmnek nagy a hasa...").

Kérdés nincs, hiszen oly mértékű szellemi táplálékot kaptunk, amely bőven elősegítette költői fiatalodásunkat. Már csak a fizikai ingerek diktálnak, nekilátunk egy zakuszkás-magvas kenyérnek és állva folytatjuk az irodalmi kvaterkát...