Így, ezekkel a szavakkal kezdte Lezsák Sándor a harminc éve a pályán lévő, idén kerek születésnapját ünneplő Tóth Erzsébet József Attila-, Ratkó József- és Az Év Könyve-díjas költő köszöntését. Lezsák könnyed, elegáns, szellemes, látszik rajta, hogy ez itt most más pálya, mint a politika, hogy barátok közt van, hogy egy régebbi, tisztább, mélyebb szövetség fűzi a jelenlévőkhöz, mint a közéletben bármihez - hogy otthon van. Aztán formálisan is köszönti az ünnepeltet, végül felolvassa Üdvözlet című versét, nem most írta, nem erre az alkalomra, de nagyon betalál, például ezzel a néhány sorral:

„ A társaságnak úri tagjai szekérre ültek, és azon menének, ott, ahol Csordás a Gábor és Parti a Nagy, ahol Szervác gorombult, rombolt, hogy úgy ne maradj, mert a fű lehagy, igen, a fű lehagy. Bűvölt bennünket Cyprian, billegtünk a sormintán, s valék szomszédja éppen Erzsikének, ének, ének, mezei Tóth Erzsikének."

A megjelenített kép a nyolcvanas években volt valóság, és igen, a fű ebben a szövegben kicsit úgy hagy le, ahogy a víz szalad (de a kő marad), ám ezzel együtt szép, erős mű, meg hát, komolyan: képzeljük el ezt az asztaltársaságot. Éppen ezt. Ahogy évekig együtt dolgoznak, mulatnak az emlegetettek. Erről mindig eszébe jut az embernek (tudósítónak legalábbis), hogy volt egyszer egy normálisabb világ. Ebből a szempontból normálisabb, mármint. A születésnapi alkotói estek arra is jók, hogy ilyesmiket időről időre tudatosítsunk magunkban.

A szeptember 21-én rendezett, nagyszabású programmal Hanti Krisztina és Nagy Zsuka lepte meg az ünnepeltet, volt ének (kis tánc is), méltatások, elemzés, felolvasás. Meg óriási érdeklődés, telt ház, az irodalmi közösség mindenféle korosztálya képviseltette magát, a nézők között ugyanúgy feltűnt Kabdebó Lóránd, Turczi István, mint Acsai Roland vagy Iancu Laura.

Pécsi Györgyi irodalomtörténész nem Tóth Erzsébet művészetét, de elsősorban Tóth Erzsébetet, a művészt állította méltatása fókuszába. Személyes történeteken keresztül jelenítette meg a nyolcvanas éveke eleji Magyarország szellemi légkörét, a fiatal Tóth Erzsébet alkotói karakterét.

Hanti Krisztina egészen sajátos módját választotta a köszöntésnek. Saját verseiből olvasott fel. Nem alkalmi verseket, nem direkt módon Tóth Erzsébetről vagy -hez szólnak ezek a szövegek - inkább ízelítőt adnak Hanti költői munkáiból. Ha jól értem, Tóth Erzsébet művészete volt az indukcióélmény ezekhez a poémákhoz.

Énekelt még Újhelyi Kinga nagyon szépeket, az ünnepelt művésznő felolvasott saját műveiből, a vége felé pedig a mikrofonhoz lépett Lezsák Sándor, és keresetlenségével, helyenként pikáns humorával, a közös emlékek okos felidézésével úgy emelte meg a hangulatot, hogy közben tartalmilag valahogy mégis mélyített az egyébként nehezen medret találó ünneplésen.

Az estet Tóth Erzsébet dedikálása és állófogadás zárta.