Fotók: Kiss Zoltán

Varga Anikó

Bereményi és Shakespeare

A Shakespeare Fesztiválon lassan hagyománnyá válik az a beszélgetés, amelynek keretén belül egy kortárs magyar írót, alkotót kérdeznek Shakespeare-hez fűződő viszonyáról, így hívták meg ezelőtt két évvel Esterházy Pétert majd Szőcs Gézát, tudjuk meg Elek Tibor irodalomtörténésztől, aki az idei fesztiválon Bereményi Gézát faggatta a nézők nyílt körében - és  egy olyan térben, a várszínház kamaratermében, amelynek hangulatát a beszélgetés kezdetéig Cseh Tamás dalok teremtik meg, hiszen a széles közönség számára Bereményi munkásságának talán ez az egyik legmarkánsabb hívószava.

A Bereményi és Shakespeare viszonyáról való beszélgetést azonban egy konkrét dal (Dal a ravaszdi Shakespeare William-ről) is felvezeti, amelyet közösen hallgatunk meg, és bár Elek a dal születési körülményeit firtatja, erről csak később, a moderátori kéz visszaterelése mentén tudunk meg dolgokat. Hiszen Bereményi, a drámaíróhoz fűződő erős viszonyát fogalmazva elmerül a személyes emlékek áradatában, hogy a gyerekkorban bukkanjon fel  - a Shakespeare-rel való első találkozás élményéig, és ez a Lawrence Olivier rendezte Hamlet-filmet jelenti a Nap Moziban, amelyre a nagyszülők vitték el -, majd a rendszerváltás utáni időkben, amikor fiatal, frissen megtért költők körében kell állást foglalnia, akik minden írásukat és könyvüket, beleértve Shakespeare drámáit is elégették, kivéve a Vihart. Elek irodalomtörténészi szigorának köszönhetően azonban a dal kapcsán megtudjuk, hogy előbb a reneszánsz hangzású dallam volt meg, innen jött az ötlet, hogy Shakespeare-ről szóljon a szöveg, pontosabban - a három versszaknak megfelelően - három drámájáról (Hamlet, Othello, III. Richárd). Mi a ravaszsága Shakespeare-nek, mit is tudott a Mester - kérdezi jó érzékkel Elek a refrénnel kapcsolatban, mivel innentől egy olyan beszélgetés bontakozik ki, amely Bereményinek a Shakespeare-i világhoz kötődő egyéb alkotásainak viszonylatában is érdekes, és amelynek meghatározó problémája a művész önpozicionálása a mindenkori hatalmi, politikai, társadalmi mezőben.

Bereményit láthatóan lenyűgözi Shakespeare alakja. Számára a szövegek függönye mögött egy élő, csupa ellentmondás és rejtély övezte személy áll, akinek az életanyagából származó - a színházzal való összetett (írói, színészi, szervezői, gazdasági) foglalatosság során szerzett - tapasztalat pontosan fogalmazódik meg a drámákban. Aki színházzal foglalkozik, óhatatlanul belekeveredik a politikába, mondja Bereményi; ez mindig így volt, tekintve a színház azonnali reagálóképességét a mindennapi valóságra: a Globe-ra ha lehet, ez fokozottan érvényes, hiszen annak közösségi tere esténként akár háromezer nézőt is befogadott. Shakespeare is belekeveredett a politikába, mondja Bereményi, mégpedig Essex gróf Erzsébet királynő elleni puccskísérlete során: megbeszélték vele, hogy aznap este a II. Richárd-ot játsszák, amelyben lemond a király. A puccs nem sikerült, Essex grófját a Towerbe zárták, majd lenyakazták, a Globe Színház ellen pedig vizsgálat indult. De Bereményi azokra az élettörténeti elemekre is kitér, amelyek vélhetően erősen meghatározták Shakespeare fogékonyságát a folyamatos önpozicionálásra: így a gazdag család elszegényedését, a család titkolt katolicizmusát, Hamnet nevű fia korai halálát (a Hamletben Shakespeare játszotta az apa szellemét).

Visszatérve a puccsra: ez adja Bereményi Shakespeare királynője című drámájának a hátterét. Elek kérdésére, hogy mi indította a szerzőt arra, hogy 2001-ben történelmi játékot írjon Shakespeare koráról, Bereményi azzal válaszol, hogy egy életválság közepette az írás jelentette a vigaszt. De, ami egy mélyebb válasz minderre: érdekelte a kérdés, miként használja a hatalom a művészetet/színházat. Bereményi mindezeket a kérdéseket áttételesen a saját alkotói attitűdjével a cenzúra-öncenzúra és a megrendelt írás kérdései mentén kapcsolja össze, ugyanis elmondása szerint forgatókönyvírói karrierje első szakaszában azzal szembesült, hogy a saját történeteit a filmrendezők minduntalan másként rendezték meg, amelyet ő egyfajta kisajátításaként élt meg. Fordulatot ebben az jelentett - amikor már eldöntötte, hogy abbahagyja a forgatókönyírást -, hogy Nemeskürty István, mondván, hogy stúdióvezetői állásából való kirúgása előtt még van egy filmnyi pénze, felkérte őt egy forgatókönyv megírására, amit végül ő is rendezett meg. Ez volt a Tanítványok, és ez a film irányította őt a rendezés felé.

De természetesen szó esik a Halmi című drámájáról is, amelyet a Kaposvári Színház élére került Babarczy László felkérésére írt, szabadon választva a témát. Bereményi itt is kiemeli a saját élettörténet inspiratív erejét - ahogyan számbéve élete fontos eseményeit Hamlet figurájáig jut el. Bereményi ugyanakkor azt is elmondja: a Halmiban számára a véres bűnt az ötvenhatos események jelentették, amelyet egy generációs problémán keresztül ragadott meg: a fiatalok (gimnazisták), és köztük Halmi 56-hoz való viszonyát a közöny jellemzi. S végső soron a dráma ennek a közönynek a következményeiről szól: arról, ahogyan egy amorális korban a hős is amorálissá válik.

A Laura című musical szövege Az arany ára című kötetben jelent meg, és Bereményi a rendszerváltozás drámájaként definiálja, hiszen a történet két ideje (88-89 és 94-95) épp azt a folyamatot tükrözi, ahonnan a politikai elit elindult, és ahová eljutott. Eleknek a műfajra vonatkozó kérdésére Bereményi azzal válaszol, hogy foglalkoztatta egy olyan színházi forma, amelyben a verses beszéd, az énekes dialógusok, az áriák egyaránt megtalálhatók, s nem utolsósorban ennek a műfajnak az erotikus vonzása is, hiszen Laura alakjában az is érdekelte, milyen egy nőies nő sorsa a rendszerváltozás környékén.

Sok minden másról is szó esik: anekdoták, történetek hangzanak el, a beszélgetés folyamában Bereményi és Shakespeare arca is átrajzolja magát a hallgatók számára - nem csupán művészet és politika viszonyának kérdése mentén, de úgy is, ahogyan mindkét alkotó számára élet és művészet összefonódnak (a személyes történetek, a témák ugyanis, mondja Bereményi, számára mindig megelőzték a műfaj kérdését). Mire is való egy beszélgetés, ha nem erre.