Darvasi Ferenc
A sűrítés a kenyere
Szarka Tamás estje Békéscsabán
Március 28-án, hétfőn 19 órától Szarka Tamás, a Ghymes zenekar tagja volt az Andrássy úti Társaskör vendége Békéscsabán. Pontosabban az Békéscsabai Kulturális Központ vendége, csak az intézmény az átépítése idején a társaskörben várja programokkal a közönséget. Az estet Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka folyóirat szerkesztője vezette. Így tehát akként is felvezethettem volna az írásomat, hogy egy friss József Attila-díjas beszélgetett egy friss Kossuth-díjassal. Mindez talán azért sem lett volna tévút és felesleges kör, mert Szarka láthatóan nagyon büszke a díjára, rendkívül fontos számára ez az elismerés.
A szép számban összegyűlt közönség előtt előbb Elek Tibor vallott arról, hogy a Ghymes ebben a műfajban felnőtt korának legnagyobb zenei élménye. Vendégét úgy mutatta be, mint egy rendkívül sokoldalú embert, aki nem csak dalszövegeket ír, zenél, hanem filmekhez, színdarabokhoz is szerez muzsikát, a verseiről nem is beszélve. A Békéscsabára Felvidékről érkező, emiatt némiképp fáradtnak is tűnő Szarka nem hozott az Andrássy úti Társaskörbe hangszert, költőként volt jelen. Adódott a kérdés, nem lehetett nem feltenni, hogy egy zenész lát-e differenciát a dalszövegek és a versek közt. Nincs különbség, hangzott el a válasz, hiszen dallam és ritmus nélkül nemcsak dalok, hanem versek sem létezhettek régen - az újabb keletű dolog, hogy a költemények ezek nélkül is megélnek.
Hét éves kora óta ír verseket, nyolc éves kora óta zenél, tudtuk meg Szarkáról, aki a Ghymes alkotói módszeréről is vallott: először a zene van meg, csak utána a szöveg. Szerinte a zenének önmagában is meg kell állnia a helyét, univerzálisabb, míg a szöveg konkrétabbá teszi a jelentést. Szóba került a felvidéki Iródia mozgalom is, ahol Tóth László (aki jelenleg az Irodalmi Szemle főszerkesztője) a nyolcvanas évek elején még ledorongolta a versei miatt, Grendel Lajos viszont a folytatásra ösztökélte őt. A költő, énekes, hegedűs a verset nagyon intim dolognak tartja, úgy érzi, beszélni róla lehet ugyan, de kicsit felesleges: mert egyrészt hogyan lehetne átírni később valamit, ami belülről jön, másrészt, ha szétbontunk egy költeményt, attól mintha elveszne a jelentősége, ereje annak. Gondolkodott már a prózaíráson is, de eleddig a versnél maradt, inkább a sűrítés az ő kenyere.
Elek Tibor rákérdezett arra is, hogy nem akart-e inkább költő lenni, abba a kasztba tartozni. Szarka Tamás sommásan válaszolt erre: „az ember arra ér rá, amire akar", és ő a zenét választotta. Közben persze rengeteg verset írt - bár jelenleg már kevesebbet -, de gyakorlatilag az irodalmon kívül maradt, dacára annak, hogy a Kossuth-díjat költői teljesítményéért is kapta. Elmesélt egy anekdotát arról, hogy egyszer bevitte kötettervét a neves felvidéki kiadóhoz, a Kalligramhoz, ahol kicsit vonakodtak megjelentetni az írásait - erre ő meg úgy döntött, hogy akkor „büntetésből" Magyarországon adja ki a verseket.
Örök talány, és erre is keresték a választ az est folyamán a beszélgető partnerek, hogy honnan kapja az ember a művészeti érzékenységet: a családtól, netán istentől? Czeizel Endre kutatásai szerint a zenei adottság öröklődik, a költői viszont nem. Itt egy kicsit úgy éreztem, mintha az egy héttel ezelőtti Grecsó Krisztián-est témája egy az egyben visszaköszönt volna. Ugyanis a Mellettem elférsz-kötetbemutató kapcsán is előkerült, hogy az ember sokszor nem is a szüleitől örököl, hanem a nagyszüleitől. Szarka Tamás is hasonlókat mond: hogy a második generációban bukkannak fel a régi családi tulajdonságok, és hogy náluk nem csupán a nagyapa, hanem az egész család zenész volt. Szerencsésnek tartja magát amiatt, hogy kevert a vérük: szlovák és magyar egyaránt van benne, s az ősök közt arisztokrata és cigány származású rokon is található.
Abban viszont mutatkozik némi nézetkülönbség, hogy a verselés tanítható-e. Szarka szerint nem, Elek Tibor viszont azt mondja, hogy ugyan a tehetség valóban elsődleges, de azt gondozni, fejleszteni kell, hogy valakiből igazán nagy költő válhasson. Mint a Bárka főszerkesztője elmondta, a Ghymes hegedűsét, dalszövegíróját sokan (például Fodor Miklós, aki a 2004/2-es és a 2008/4-es Bárkában is tanulmányt közölta Szarka dalszövegeiről, verseiről) amolyan modern táltosnak tartják, aki a Hamvas Béla-i értelemben tartja a kapcsolatot az ember és a transzcendens világ között. Szarka itt kicsit visszakozott, nem érzi magát táltosnak, fejtette ki, bár azt gondolja, hogy annak tudhat segíteni a verse, dalszövege, zenéje, aki hisz benne. Materialista neveltetést kapott, avatott be minket a gyerekkorába, nem járt templomba, s a falujukban nagyon is világi körülmények közt nőtt fel. Egyébként pedig úgy gondolja, hogy léteznie kell a felsőbb hatalomnak, s bár meg vannak írva a dolgok, de azért létezik a szabad akarat is.
Elek Tibor szerint azért is olyan különleges Szarka Tamás a mai irodalomban, mert arra inkább a deszakralizáltság a jellemző. Szarka ezzel szembemegy, másrészt pedig azért is lehet népszerű, mert a népdalokat a modern költészettel ötvöző költeményeiben, dalaiban a mindenki számára megfogható legegyszerűbb emberi érzésekről (szerelem, szabadság stb.), valamint a hétköznapokról szól. Az est vége felé - több más vers után - a vendég felolvasta Babám című dalának, mely a Heti Válasz mellékleteként látott napvilágot nemrég, szövegét is. Mint elmondta, ez az első verse, ahol ezt a - főleg kisebbségben élőként - „nehéz" szót: hazám, először leírta. A mintegy másfél órás estet a közönség kérdései zárták, ekkor derült ki az is, hogy a költő harmadik kötete hamarosan, előreláthatóan egy éven belül meg fog jelenni.
